Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-14 / 268. szám
1978. november 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Gépmatuzsálemek a karcagi nyomdában Közel százéves nyomdagépeken készítik az ügyviteli és kereskedelmi nyomtatványokat, meghívókat, emléklapokat a karcagi nyomdában. A gépmatu- zsálemek termelése havi 700 ezer forint bruttó bevételt hoz a vállalatnak Eredményes évet zárt a GITR (Folytatás az 1. oldalról.) ményeket beváltva 18 és 31 mázsa között hoztak termést. A kukoricánál a kedvező betakarításra is gondolva középérésű és korai fajtákat ajánlottak az üzemeknek, a gazdaságoknak összesen 11 hibrid közül válogathattak. Bővült a választék a búzafajtákból is, kenyérgabonából egy francia és három hazai újdonság állt a termelők rendelkezésére. Természetesen a magasabb hozamokhoz és a nagyobb jövedelmekhez okos tápanyaggazdálkodásra és bármikor bevethető növényvédelemre is szükség volt. Sajnos, e két témában a rendszer nem mindig tudta azt adni, amit szeretett volna, ám a rajtuk kívül álló nehézségeket is legyűrve, általában urai voltak a helyzetnek. A műszaki háttér már jóval kedvezőbb volt: a gépek többnyire időben és megfelelő számban érkeztek meg, a termelők sorsát „csupán” az keserítette, hogy néhány anyaghibás is volt köztük, és az alkatrészellátáson is van mit javítani. Ezt a célt szolgálja egyébként a szajoli IFA-bázis is, amely az idén 800, jövőre pedig 1500 autó és pótkocsi szervizellátását, javítását teszi lehetővé. Milyen hasznot jelentenek az eddigiek a termelőknek, illetve magyarul mennyit ér a GITR 1978-as munkája? Nos, erre természetesen ismét a számok felelnek. A rendszer 1977-hez képest 340 kilóval emelte a búza termésátlagát, 800 kilóval a kukoricáét, 140 kilóval a napraforgóét és 100 kilóval a repcéét, valamint a szójáét. És ami a lényeg: a költségek szinte az elmúlt évivel azonos szinten maradtak, tehát a haszon a különböző növényeknél átlagosan az előbbi számok arányában növekedett. A GITR a jövőre nézve hasonló eredményeket szeretne elérni, ám kiemelt feladatai is vannak. A területet tájegységekre bontva Szabolcsban és Borsodban három év alatt négy mázsával akarja növelni a napraforgó termésátlagát, ugyanez a cél az olajlennel is, a különbség csak az, hogy e növény hozamait Nógrád és Szolnok megyében kívánják emelni. A megkülönböztetés nem véletlen, hiszen a két olajos kultúra termesztésére az említett négy megyében a legjobbak az adottságok. A közelebbi célok közül említésre méltó, hogy a GITR a karcagi Phylaxiának 1979-ben 45— 46 ezer, 1980-ban pedig 70 ezer tonna kukoricát ad, s így a gyár alapanyagellátása mások számára nem jelent gondot. A továbblépés lehetőségei közül az egyik legfontosabb : a műszaki bázis bővítését választották ki 1979-ré. B. A. CSÁKIÉK „CSALÁDJA* Azt adtam, amit kaptam: SZERETETET A tágas udvar, néhány félbemaradt homokvár és az udvar végén a deszkahulladékból összetákolt, műanyag babákat és homokozó szerszámokat őrző „Kerti Lak” sejteti, hogy sokgyermekes ház udvarába léptünk. A verandáról nyíló ajtó kilincsét lenyomva beigazolódik a sejtés. A szoba tele van hanggal, egymást túlcsipogó bizonyító és tagadó, elégedett és zsörtölődő gyermekhanggal. Az is kiderül, miért a zsibon- gás. Hat gyerek — állami gondozott'— követeli jussát, a legalább öt puszit, amit ad apucinak és amit kap anyukától. A jászberényi Ipar utca 11. szám alatti ház, a tágas udvar gazdája, a 64 esztendős Csáki B. Pálné és élete párja, a néhány évvel idősebb tsz-nyugdíjas. A házaspár 30 esztendeje él ebben a házban, az elmúlt 13' év alatt itt neveltek iskolás korúvá 21 állami gondozott gyereket. — Nem volt gyerekünk, a mi házunkból sokáig hiányzott a szívderítő gyermekzsivaj. Az első két csöppség, a Seres és a Szőke Sanyika 1966. január 19-én lett családunk tagja. Kétévesek voltak, hamar megszerettük őket, hozzászoktunk a kifogyhatatlan gyermekcsacsogáshoz, a nyakunk köré fonódó kezecskékhez, a legszebb zenénél is szebb szóhoz, hogy anyuka, meg apuci. Amikor iskolakötelesek lettek, elvitték őket, de nem maradtunk gyerekek nélkül azóta sem. A Sanyikáék után jöttek mások. Sorolja a neveket és lapozza az albumot. Szemével visszaköszön a fényképekről rámosolygó gyermekarcokra, ujjahegyével — mintha anyai csókot lehelne — megsimogatja a képen a kis torkos Jancsika fejét, a „könyvmoly” Erika szemét, Marika komolykás arcát... Mindegyikről tud valamit, emlékszik a kedvenc ételekre, arra, hogy ki mivel szeretett legjobban játszani, mit tanult meg könnyen, és melyik leckével kellett sokáig kínlódnia. Amit kifelejt, azt elmondja élete párja és kiderül, hogy ketten együtt mindent, de mindent tudnak a gyerekekről, pedig sok emléket kellett megőrizni, tizenöt olyan emberkéért, aki kirepült a család,i fészekből és hat gyerekét, aki most családtag. — Látja, mindketten másmás emléket őriztünk meg, mindegyikünk azt, amelyik a legkedvesebb számára. Van olyanis, amire egyformán és szomorú szívvel gondolunk vissza, a búcsúra... amikor el kellett válni a gyerekektől. Ez mindig nehezen ment, pedig előre tudtuk, hogy egyszer ennek is eljön az ideje. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam hová, milyen környezetbe kerül,'hogy megkapja-e a szeretetet, amihez nálunk hozzászokott. Tavaly egy anya azért jött el a fiáért, mert háromszobás lakást kapott, és ahhoz be kell mutatni élő gyerekeit. Most szedi össze őket — mondta — és sürgetett, mutassam, meg melyik az, mellesleg azt is megkérdezte, hogy hívják a fiút. Ö ugyanis, a 7 éves Tamáskát akkor látta utoljára, amikor az még csak 5 hónapos volt. Mire gondoltam? Némán háborog- tam és gyötrődve töprengtem, hogy ilyen szeretet nélküli élettel, ilyen lelkisivársággal, hogy nem dermed jéggé az ember. Lecsitul az indulat, lá- gyabb lesz a haragos hang, aztán újból a szép emlékek között kezd kutatni. Régi ci- pősdobozból levelek kerülnek elő, azokból olvas fel egész, vagy félmondatokat. Így lesz egész a kép, azokról a kezdő évekről, amelyek emlékét szárnyukra eresztett emberkék vitték magukkal örök útravalóul. Levelek B. Jánostól, aki bevonult katonának, és amikor először kapott eltávozást, 200 kilométeres kerülővel Jászberénybe utazott, hogy megsimogassa Csáki apu haját. Rajongó szeretettel írt sorok N. Rózsikától. aki a martfűi cipőgyárban — ahol első éves iparitanuló — jól érzi magát, mindene megvan, csak a világ legdrágább anyukája, a Csáki mama hiányzik. Előkerültek az iskolától kapott levelek is, hogy a „Csáki gyerekek” jól tanulnak, rendszeretők, illern^u- dpk. Kézbe kerül a városi tanácstól kapott elismerés is, a „Társadalmi Munkáért” kitüntető jelvény arany fokozata. — Ügy van, jól mondja, nemcsak elismerést kapok azért, amit teszek. Rokonok, ismerősök, szomszédok sajnálnak és kérdik gyakran, miért töröm magan a mások gyerekéért? Nem válaszolok, mert mit értenének meg válaszomból azok, akik soha nem érezték még, mit jelent a szeretetre vágyó gyerekek — szívem szerint az én gyerekeim — hálája, megható, ragaszkodása. Különben sem tettem egyebet, mint amit meggyőződésem szerint tennem kellett. Szeretetet adtam; szeretetért. — Illés — Segítség? Már nem: együttműködés! — Jó, ha az embernek két „hazája” van? — kérdeztem Császár Szilvesztert. A kengyeli határt jártuk. Ilyenkor novemberben bizony jobb a fűtött szobában, mint a szabad ég alatt. Csakhogy onnét nem láthatja az ember a szépen megművelt, az asztal sima lapjára emlékeztető földeket. A főagronómus már korábban elmondta: 80 tanyahelyet és sok girbe-görbe mesgyét, utat szüntettek meg itt egy év alatt, 50 hektárral növelve így a termőterületet. Hatalmas táblák, nyílegyenes utak — simák mintha aszfalton járna az ember — jellemzik ma a kengyeli Dózsa Tsz határát. — Ha már mindenkivel beszélt akivel akart, — válaszolt Császár Szilveszter — ha már mindent megnézett ami érdekli, akkor felelek. Hatezer hektár földje van a kengyeli téesznek. A gazdaság központja az egykori ké- nyesen-büszke urasági kastélyban székel. Csakhogy a szobákban ma másfajta örömök — gondok születnek, múlnak. Az előzmény Czesznok Mihály, a gazdaság elnöke, Árvái István, az üzemi pártvezetőség titkára. — Tavaly januárban a növénytermesztési főágazatve- zetőnk, meg a termelési osztályvezetőnk hirtelen itthagyott bennünket, mindketten termelési rendszerhez mentek dolgozni. Ez azt jelentette, hogy szakvezetők nélkül maradtunk. Nagy gond szakadt ránk ezzel, mert bár nem tartoztunk sem a legjobb, sem a legrosszabb gazdaságok közé, vezető szakemberek nélkül mire juthatunk? — Hol lehet februárban szakembert szerezni egy szövetkezethez? Nekünk sem sikerült. Az üzemi pártvezetőség ülésén született meg a gondolat: kérjünk segítséget a tiszaföldvári Lenin Tsz-től. A tiszaföldvári gazdaság híres a megyében. Nemcsak arról, hogy néhány éve Állami-díjat kapott három vezetője. Sokkal inkább arról, hogy azon gazdaságok közé tartozik, melyekben mindig messzebbre látnak a mánál, mindig a holnapnak dolgoznak, és ennek köszönhetik jó eredményeiket. A két szomszédos szövetkezet földjeinek minősége hasonló, sőt, a kengyelieké még valamivel jobb is. — A kengyeliek kéréséről, mi először a járási pártbizottság első titkárától szereztünk tudomást, ö is javasolta, hogy ha lehet, segítsünk. Természetesen a kengyeli elvtársak is eljöttek hozzánk. Mi nem adtunk azonnal választ. Először az üzemi párt-vb ülésen, majd vezetői megbeszélésen tárgyaltunk arról, mit tehetünk. Végül is úgy döntöttünk, hogy segítünk. Mivel van elég szakemberünk, A Veszprém megyei Tejipari Vállalat keszthelyi üzeme a környék százhuszonnégy tejcsarnokából gyűjti össze a tejet. Az üzemben naponta százhúszezer liter tejet dolgoznak fel különböző tejtermékké kölcsön adunk kettőt a Dózsának, és ezt együttműködési megállapodásba foglaljuk. Ezután pártcsoportüléseken, taggyűléseken is beszéltünk erről szövetkezetünk kommunistáival. Részben azért, hogy megismerjük a véleményüket, részben azért, ha egyet ' értenek velünk, ők tájékoztassák a munkatársaikat, hogy nem válunk meg véglegesen a szakembereinktől, csupán arról van szó, hogy segítenünk kell és ez a mód ígérkezik arra a legjobbnak, — mondta az üzemi pártbizottság titkára, Szőke Ferenc. A két szakember egyike Császár Szilveszter, a Lenin Tsz főagronómusa. A megbízatás — Tudtam róla, hogy nagy herce-hurca van azon, kit adjunk kölcsön a kengyelieknek, mert mi nem látszat dolgot akartunk csinálni. Mégis meglepett, amikor közölték velem, én leszek az egyik szakember és, hogy ezt a feladatot pártmegbízatásként kapom, — emlékezett Császár Szilveszter. — És amint hallottam, nem is akárhogyan „vette át” ezt a megbízatást... — Határszemlén vettünk részt közösen a kengyeliekkel, amelyen ott volt a járási pártbizottság első titkára is. Amikor végeztünk a betakarítással, határszemlén számoltattak el ugyanők a megbízatás teljesítéséről. Az idén ugyanígy volt. Nem lehetett mellébeszélni, a terméseredmények, a határ képe vallott a munkámról. De meg kell mondanom becsületes, jó munkások a kengyeli emberek, a siker közös tevékenység eredménye. Történetek a „kölcsön emberekről”, amelyeket Kengyelen hallottam: „Az egyik traktoros görbe sorokba vetette a répát. Azt mondja neki Császár elvtárs, ezt nem így kell csinálni. Mire a traktoros: akkor mutassa meg, hogyan kell. Mire Császár azt felelte: maga azért kapja a fizetést, hogy úgy vessen ahogyan kell, én meg azért, hogy azt megköveteljem. Én biztos nem tudok egyenes sorba vetni... Amikor először jött hozzánk vezetőségi ülésre Császár elvtárs, hogy vetni kellene már a répát. Ez a fiatalember csak hallgatott egy ideig, aztán megszólalt: ez nem lehet vita tárgya, ezt nem kell megszavazni. Itt az ideje, hát vetni kell, mert nem lesz termés .. . Rendet csináltak nálunk az biztos. Hétkor van munkakezdés? Megkövetelték, hogy akkorra mindenki a munkahelyén legyen. Vannak akik nehezen viselik el a rendet, de két hónapon belül úgy dolgoztak ők is, mintha világéletükben úgy csinálták volna. Kérdeztem Czesznok Mihályt: miben nyújtottak nagy segítséget a földvári szakemberek? — Korszerűsítették nálunk a munkaszervezést. Korábban mi kerületi rendszerben dolgoztunk, javaslatukra áttértünk a főágazati irányítási rendszerre. Egy kéz alá kerültek a növénytermesztők, az állattenyésztők, a gépesek és szállítók. Ma már valóban ez felel meg a korszerű gazdálkodás feltételeinek. Szigorúan betartatták a termelési technológiákat. Megszigorították a munkafegyelmet, ami nálunk egy kicsit túl „demokratikus” volt. A „kölcsön emberek” viszont azt mondták: — Nagy segítséget jelentett, hogy a kengyeliek mozgósították a pártszervezetek tagjait. A kommunisták megbízatásként kapták, hogy segítsenek bennünket, hogy okos szóval leszereljék, meggyőzzék az uj munkarend ellen hangosko- dókat. Ügy tartják az elért eredmények bizonyítják, egy munka sikeres Woltát, Nos, néhány adat Kengyelről: 1976-ban 37 mázsás búza- és 40,8 mázsás kukoricatermésük volt hektáronként. Az idén viszont hektáronként 46 mázsa búzát és 75—80 mázsa kukoricát takarítottak be. (A Leninben az átlag termés búzából 54,4, kukoricából 85 mázsa volt.) A bruttó termelési érték ugyanezen idő alatt 106 millióról 140 millió forintra emelkedik, a tiszta nyereség viszont 455 ezer forintról 20 millió körülire. Tavaly a tejtermelésben még a 40. helyen volt a Dózsá a megyei téeszek rangsorában, az idén a 7. helyre került. Csakhogy a földvári téesz- ben az a cél, hogy 1980-ban hektáronként 60 mázsa búzát és 100 mázsa kukoricát takarítsanak be hektáronként, a tejtermelésben pedig az első helyen állnak évek óta. Mi sem állja útját annak, hogy a kengyeliek kövessék őket. Mondtam Császár Szilveszternek: — Ez a megbízatás sok munkát adott. És még ezen kívül? — Személyes hasznom nem volt belőle. Megkaptam a szokott havi fizetésem. Illetve mégis volt. Megbizonyosodtam arról, hogy az a vezetési módszer, amit mi a Leninben alkalmazunk, másutt is eredményre vezet. És bizonyíthattam valamit önmagámnak is. — Mi ez a módszer? Különlegesség? — A következetesség. Ha az első évben egy növényt nem sikerül olyan eredménnyel termesztenünk mint azt terveztük, nem azt keressük, hogy az kinek a hibája, hanem az okot, hogy a következő évben már kiküszöböljük azt. Ezzel már azt is elmondtam, hogy ha megterveztünk egy technológiát, amellett következetesen kitartunk. — Igen, következetesség! Ez a mi jelszavunk, — mondta Bódi Imre, a téesz Államidíjas elnöke. — Sok helyütt az a baj, hogy a vezetés nem egységes egy döntés végrehajtásában. Nálunk hg döntünk, a végrehajtásért mindenki egyaránt felelős, a szakvezetők, a pártvezetők. Példa erre a kengyeliekkel való együttműködésünk. Mert ma már ez nem segítés, hanem együttműködés. A jövendő Sokan megkérdezték már és megkérdezik ezután is, mi a két gazdaság célja ezzel az együttműködéssel. Nos, nem az egyesülés. Az önállóság meghagyása mellett ésszerű integráció különböző területeken, az együttműködés a kölcsönös előnyök alapján. Már tervezik meglévő sertéstelepeik közös rekonstrukicó- ját: 208 millió forintos beruházás ez, ebből 54 millió jul Kengyelnek. De ha kész lesz, évente százezer hízott sertést adnak a népgazdaságnak. És talán egyszer megvalósul másik közös tervük is: az 1040 férőhelyes tehenészeti telep építése. Szó van arról, hogy közös nagy alkatrész raktárt hoznak létre, hogy szakosítják a géptelepeket, hogy közösen oldanak meg szállítási feladatokat. A két település párt-végrehajtóbizottsága is tárgyalt a közelmúltban a szövetkezetek együttműködéséről, és egyetértettek abban, hogy a kölcsönös előnyök alapján a gazdasági tevékenységen kívül ki kell terjeszteni azt a politikai, a társadalmi élet egyes területeire is. Legyen több közös rendezvény, emberileg is, kerüljenek közelebb egymáshoz a szomszédok. Hogy ez így legyen, abban újra csak a kommunistáknak kell példát mutatniuk. A válasz — Nos, — kérdeztem Császár Szilvesztert. — Most már válaszol a kérdésemre? — Igen. A válaszom az, hógy igen. Jó így nekem, pontosabban nem csak nekem jó... Varga Viktória
