Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-26 / 279. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. november 26. Gyors segítség Szöveg nékül Büntetés- Muszáj neked mindig kritizálni? Rögtön elérzékenyül, ha kedvesen szólnak hozzá Gondolat- Azt mondták, ide jöjjek reklamálni Ezen nevet a... — Akármikor meglátok egy szép lányt, azt gondolom, bárcsak lennék 20 évvel idősebb... — Talán fiatalabb? — Nem, idősebb. Akkor már minden mindegy lenne. Az. orvosnő végignézi a pácienst és megcsóválja a fejét: — Maga nem tetszik nekem. .. — De hiszen nem leánynézőbe jöttem, doktornő! A bíró megkérdezi a felperest: — Az alperes azt mondta magának, hogy maga hülye. Ez igaz? — Igaz, bíró úr. — Akkor miért indított pert ellene? A dolgozó kifulladva érkezik a hivatalba egy félórás késéssel. — Nem lenne kényelmesebb magának, ha korábban felkelne és mindenre jutna ideje? — kérdi tőle az őlz- tályvezető. — Valóban kényelmesebb lenne, csakhogy én az olyan emberek közé tartozom, akik nem törődnek a saját kényelmükkel. A vállalatnál új dolgozót vesznek fel. A személyzeti osztály tisztviselője megkérdezi tőle, nem fogja-e őt zavarni, hogy a főnöke nő lesz. A férfi egy pillanatig gondolkodik, azután így válaszol: ■— Azt hiszem, hogy nem. Legalább otthon fogom magam érezni. Sonda úr bánatosan járkál a folyóparton. — Miért búslakodik? — kérdezi az ismerőse. — Itt fulladt a vízbe az első feleségem. — Felejtse el — vigasztalja az ismerős. — van egy másik felesége, szép, művelt, fiatal... — Ez igaz — sóhajt fel Sonda úr —. de nem akar idejárni fürödni! — Albert, nem tudom megérteni, hogy vehetted feleségül Vilmát! — Tudod, megmentette az életemet. — Valóban? — Igen. Azt mondta, hogy lelő, ha nem veszem el... oktor úr — mondta Jack Gordon, s bágyadtan rámosoly- gott a tagbaszakadt férfira, aki nesztelenül lépett be a szobába, miközben ő aludt. — Nagyon kedves, hogy eljött de attól félek, nem tud segíteni rajtam. Mivel azonban már itt van, hát igyekszem minél rövidebben elmondani önnek, mi az, ami annyira felzaklat. Festő vagyok. Képeket festek és ceruzarajzokat készítek ... — De .. . — Azt akarja mondani, hogy egyáltalán nem érdekli az életem —. Gordon keserűen felnevetett — ön a lélektelen nagyközönség képviselője, önnek teljesen egykutya. hogy egy tehetséges fiatalember, ifjúkora virágában örökre ágyhoz kötött beteg! De ön nem értheti meg betegségem okát, amíg el nem meséltem az életem történetét... — De ... — Kitűnő nevelésben részesültem, és hamarosan világosan láttam, hogy kivételesen tehetséges fiú vagyok. Amikor hétéves voltam, egy állatrajzomért díjat kaptam. Ne beszéljünk arról, hogy én tulajdonképpen a londoni alkonyatot akartam ábrázolni. Ezután szüleim, büszke örömükben, egy sereg ceruzával meg egy halom rajzlappal láttak el. és módot nyújtottak arra. hogy Nagy Művészektől tanulhassak. Miután nagykorú lettem, elhatároztam, hogy arcképeket festek. Tizenegy önarcképet készítettem. De senki sem akarta megvenni, és ha benéz a szalonba, akkor látja majd. milyen bánatosan lógnak a falon, és bámulnak az Üres Karosszékre, amelybe én már soha többé nem ülök bele. — De... — Megrendelőim nem voltak és többé nem mertem önarcképet festeni. Valószínűtlennek tűnhet, de igaz, hogy miután befejeztem a tizenegyedik önarcképemet, nem telt igazi örömöm az arcképfestésben, és ez azt bizonyítja, hogy még a legföldöntúlibb szépség szemlélésébe is belefáradhat az ember... — De... — Bocsásson meg, de az ön válaszai meglehetősen egyhangúak. Engedje befejeznem, s akkor annyi „de’ -t mondhat. amennyit csak akar! A portréfestésről a tájképekre tértem át.. . Kilenc képet festettem a konyhaablakból elém táruló kilátásról. és hetet a szalonablakból. De vajon el tudtam adni kilenc konyhaab- lak-kilátást és hét szalon- ablak-panorámát? Nem, bizony nem tudtam eladni. Maradt egy kevés pénzem, és kegyetlen tusakodás után úgy döntöttem, nem gondolok a lelkemre, és pénzért fogok festeni. Elhatároztam. mulatságos képecskéket készítek az újságok számára. Ne feledje el, hogy már semmilyen reményem sem volt, majdnem éheztem, és ne ítéljen rólam túlságosan szigorúan . .. — De... — Tudom, mit akar mondani: ha igazi művésziélek lettem volna, akkor inkább meghalok, mintsem ilyen lépésre szánjam rá magam. De ne feledje el. hogy a feleségem és a gyerekeim enni kértek — illetve kértek volna. ha lett volna feleségem meg gyerekem. De hát én tehetek arról, hogy nincs feleségem és gyerekem? ■ Nos hát. mindennap harminc— negyven képecskét rajzoltam, és szétküldtem őket a szerkesztőségekbe. Hamarosan felfedeztem, hogy a lelkemet pénzért eladni nem is olyan könnyű, mint látszik. Akár hiszi, akár nem — egyetlen garast sem kaptam a rajzaimért. Egyszerűen visszaküldték mindet. — De... — Ezután egyre mélyebbre süllye'dtem. Megpróbálkoztam reklámrajzokat készíteni. Ruhák, hangszerek, whiskys üvegek. Bárgyún mosolygó, kórósovány hölgyek. Százával küldözgettem szét ezeket a képeket, és mit gondol, mit kaptam értük? Reklám-árumintákat: egy üveg italt vagy egy gombolyag gyapjúfonalat. Már egy piszkafa alakú reklámhölgyet is vártam, mosollyal a képén... de valószínűleg elkallódott a postán. — De . . — És ezért lemondtam a további harcról. Lelkem megtört. És úgy döntöttem, lefekszem ebbe az ágyba és soha többé fel sem kelek. Sem ön,' doktor úr, sem a gyógyító tudománya nem segít rajtam. Bizonyos vagyok benne, hogy soha többé nem kelek fel ebből az ágyból... — Én meg az ellenkező, jéről vagyok bizonyos — mondta az ismeretlen, s óvatosan lefektette a fiatalembert a szőnyegre. — A bútorüzlet alkalmazottja vagyok. és azért jöttem, hogy elvigyem az ágyát, mert nem fizette ki az. utolsó részletet! Fordította: Gellert György George Sheffield: Szomorú történet Becsületes Belzebub Éjjel két óra volt. Éppen azt álmodtam, hogy alszom, amikor felébredtem. A magasföldszint 5/b alatt lakó Belzebub Manó állt az ajtóban. Még mindig nyomta a csengőt, a hangja remegett. — Adja vissza a kenyeret amit egy órája kért kölcsön. — Már megettem. Ügy volt, hogy csak holnap délután. .. — Adja vissza. Kölcsönke- nyér visszajár. Egyik lábával a másikra állt. Hideg volt kint a folyosón. — Meg különben is — mondta. — Mi az, hogy meg különben is? — Csak. Maga a cikkeiben rendszeresen rágalmaz engem. Egy talpig becsületes embert. Megnéztem a talpát, nem látszott rajta. — Én nem rágalmaztam magát — mondtam, — már csak azért sem, mert soha le nem írtam a nevét. — Persze, hogy nem, mert gyáva. Névvel nem mert. De ki írta a „Nyugalmazott mozdulat” című írásában, hogy még mindig vannak, akik saját alantas céljaikra használják az utcai illemhelyeket? Hogy egyesek még ma sem köszönnek előre az Állatkertben a ragadozóknak, és akadnak olyanok is, akik tegezik az ízeltlábúakat? — Én csak... — Ne vágjon közbe, amikor én vágok közbe. Ha jól emlékszem, ugyanebben a fércművében írt azokról az ügyeskedőkről, akik árleszállításkor kettesével veszik a lépcsőfokokat. — De higgye el. én csak úgy általában, mindössze társadalmunk néhány visz- szásságát, szóval egy-két olyan jelenséget, melyek a szocialista erkölcs. .. — Nekem itt ne próbáljon mellébeszélni. És a .jjűtlen kezelő” című írásában talán nem engem akart pellengérre állítani, kicsúfolva ezzel a becsületes emberek millióit? — Az egy sajnálatos elírás volt. Az eredeti cím: Hűtlen kézelő, és arról szólt. hogy elveszett a kézelőm, pedig már úgy a kezemhez nőtt, és hogy most a sírás fojtogat, szóval amolyan lírai kis jegyzet... — Lírai kis jegyzet, ériem. Hát a „Tolvaj túlórája”, talán nem rólam szólt? — Bocsánat, nem emlékszem már, mi volt az? — Hát amelyikben leírja, persze csak úgy név nélkül, ahogy szokta, hogy sokan lopják még ma is a munkaruhákat, mások pedig, jellemző, hogy mindig az Állatkerttel jön, rendszeresen elcsenik a szarka ketrecéből az odakészített élelmet. Sha ezzel rám akart célozni, nagyon téved. Mert tényleg hazavittem a munkaruhái, de csak azért, hogy másnap reggel ne kelljen az átöltó zéssel vesztegetnem az időt... Igaz, hogy másnap nem mentem be, mert kiléptem, de ez magát nem jogosítja fel arra, hogy név nélkül írogasson. — De hát én nem is tudtam erről! — Csönd. Még elmondom, hogy volt a szarkával. Mert nem szeretném, hogyha állandóan félreértene mindent. Igaz, hogy elloptam a szarka elől az ennivalót, de csak azért, mert láttam, hogy romlott az étel, amit a lelkiismeretlen ápoló ad neki. Hazavittem és odaadtam a saját papagájomnak, és az meg is ette. De csak azért csináltam az egészet, nehogy a szarka vissza lopj a, és mégis megegye. Persze, magának hiába mondom, maga cinikus, félremagyaráz mindent. Hajnalodott. Arra gondoltam, hogy húsz éve lakunk egy házban, s eddig szinte semmit sem tudtam Belzebub Manóról. Az utcáról behallatszott, ahogy a szemetesek zörögtek a kukákkal. — Sok a szemét — mondta Belzebub Manó a magas- földszint 5/b-bői és cinkosan kacsintott. — Ezt írja meg, ha meri. Föld S. Péter Hollókegy üzemablakban- Mire büszke Fehér szaki?- Azt mondják a munkások, hogy olyan ritka vagyok, mint az igazgató a gépteremben ...
