Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)

1978-11-25 / 278. szám

1978. november 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Nemcsak újabb munkaverseny-vállalások születtek a szolnoki MÁV Járműjavító Üzemben a KMP és a KIMSZ megalakulásának 60. évfordulója tiszteletére. A szocialista brigádok ünnepi dekorációt készítettek társadalmi munkában, az MSZBT üzerrfi tagcsoportja és a KISZ-bizottság pedig emlékkiállítást rendezett a MÁV művelődési központban. Képünk a csütörtök délután megnyitott kiállításon készült Várja őket a munkahely Kikerülve az otthonból Felnőnek a gyerekek, elhagyják a szülői házat, elindul­nak, hogy a maguk útiját járják. Hová mennek dolgozni, hol laknak majd, kik lesznek a munkatársak, az új barátok? Rokonok, ismerősök érdeklődnek, szülők próbálnak válaszolni arra, ami még számukra is megválaszolatlan. Tóth Laci és Puskás Sanyi sorsát nem kíséri szülői fél­tés. Nem ismerik szüleiket, csecsemőkoruk óta állami gondozottak, 1976-ban kerül­tek az újerdői Ifjúmunkás Otthonba. Laci már tizen­nyolc éves, rövidesen elköl­tözik az otthonból, Sanyi az idén töltötte be tizenhetedik életévét, ő jövőre mond bú­csút. Mi lesz velük, hová men­nek, mibe kapaszkodnak majd, ha elszakad az egyet­len szál, amihez eddig kö­tődtek? Erről beszélgettünk rég egy-egy elegáns farmert vásároltak —, de nem szór­ják a pénzt. Mindketten if­júsági takarékbetétet váltot­tak. A munkahely javaslatá­ra lakásigénylési kérelmet adtak be a tanácshoz és biz­tató ígérétet kaptak. Ez meg­könnyíti a mi helyzetünket is, bízunk benne, hogy a két gyerek, ha elhagyja az ott­hont, jó helyre kerül, jó em­berek gondoskodása segíti őket abban, hogy megtalál­ják helyüket az életben. Tóth Lászlóval Alattyán- ban egy befejezés előtt álló építkezésnél beszélgettem. kámra szükség van, és nem kell félnem attól, hogy mi lesz holnap. Befogadtak a brigádba. Meg akarom sze­rezni a kőműves szakmát és itt maradni mindaddig, amíg szükség van rám. Jászberényben,' a Vörös­marty út térségében levő építkezésen Puskás Sándor komolyra fordítja a szót. — Nem bánnám, ha annak idején innen mennék nyug­díjba. Jól és igazán otthon érzem magam. A fiatalok ba­rátaim, az idős szaki bácsik meg úgy bánnak, beszélnek velem, mint saját gyerekük­kel. Én is úgy vagyok vele, mint Laci, amióta itt dolgo­zom és tagja vagyok a bri­gádnak, már nem érzem ma­gam elhagyatottnak. FILMJEGYZET Egyszeregy AZ ÖSSZETÉVESZTÉS já­tékán azóta nevet az embe­riség, amióta megtudta, hogy nemcsak enni, szeretkezni és háborúzni képes, de játszani is. Egy ilyen, „örök” variá­cióra épül Kardos Ferenc Egyszeregy című filmje is. Csak éppen nem tudunk rajta nevetni. Nem azért, mintha a ma embere nem igényelné a harsány derűt — sőt I — csupán nincs min ka­cagni. Még mosolyogni való sem akad, inkább szánalom a nagyszerű színész, Garas Dezső iránt, aki — nem tud­juk, hogyan, miért — bele­sodródott az Egyszeregy se füle, se farka lehetetlen szto­rijába, s jó színészhez illően — főszereplőként — próbál­ta menteni a menthetetlent. A film forgatókönyvét Kar­dos István írta. Valami olyas­mit sikerült ebből „kihámoz­nunk” mondanivalóként, hogy adott helyzetben min­den lehetséges. Csak egy fu­ra papa kell, aki fiúikreket akar, ám csak egyszem — de az aztán jól fejlett — cse­csemő születik. Sebaj, a le­leményes papa segít a dol­gon, Péter és Pál néven két gyermeket anyakönyveztet. így lesz két fia. Nem tudjuk, ezt hogyan csinálhatta, ám kicsire nem adunk. Ami a nagykönyvben — anyakönyv — írva vagyon, az úgy van. Ha egy ember kettő, akkor az kettő, a mozinéző ne ok- vetetlenkedjék, fizesse ki a jegyet, ámuldozzon a film készítőinek fantáziáján, tap­solja meg a látottakat, s másnap mondja el mindenki­nek, hogy milyen jól szóra­kozott. Ne zavarja a kedves nézőt holmi kicsinyes reali­tásérzék a továbbiakban sem. Ne spekuláljon olyasmin, hogy élheti-e valaki egy kis faluban a saját alteregóját, lehet-e egyszerre szobafestő és kőműves, tarthat-e két feleséget, öt kisgyerekkel ? Nemzetközi táncbajnokság Első alkalommal rendezik meg hazánkban a szocialista országok versenytánc-bajnok­ságát December 12-én Miskol­con, amelyen Bulgária, Cseh­szlovákia, Lengyelország, az NTDK, a Szovjetunió, valamint hazánk két-két táncospárja vesz részt. Standard- és Dél- amerikai táncokat mutatnak be a miskolci sportcsarnok­ban. A nemzetközi táncbajnok­sággal párhuzamosan rendezi meg a miskolci Ady Endre Művelődési ház — ugyancsak a sportcsarnokban — az im­már hagyományos formációs táncbemutatót. A hatodik al­kalommal sorra kerülő ren­dezvényen a hazai együttesek közül fellépnek többek között budapesti, balassagyarmati, szombathelyi, békéscsabai és miskolci csoportok. Hagyjuk ezeket az okvetet- lenkedő kérdéseket, hajtsunk fejet a film készítőinek nagy­vonalú fantáziája előtt, s té­telezzük fel, hogy az abszurd helyzetek kialakítására azért van szükségünk, mert így, ebben tudnak elmondani va­lami fontosat a kacagtatás hullámhosszán. Feltételezésünkkel téved­tünk, ahogy Kardosék a filmjükkel. A feje tetejére ál­lított valóság önmagáért van, helyesebben egy még vaskosabb dramaturgiai fik­cióért. Az egyik énjéből a másikba támolygó Péter-Pál egyike „bedobja a törülkö­zőt”, megöli magát. Ekkor aztán nagy baj történik. Ha a néző nem skizofrén, s még ugyanaz, aki a film elején volt, s emlékszik arra, hogy a valóságban csak egy fia született a kedves filmbéli papának, s az egy „közül” egy a film kínos harmadik félórájában megöngyilkolja magát, akkor ki maradt meg? Kinek a holttestét mutatják be Péter halálakor? Ez csu­pán annyira hiteles, mint a fura elméjű filmbéli kedves papa halála, aki egy készülő háztetőről egyenesen az ég­be repül — fittyet hányva a gravitációnak —, mint vala­mi arkangyal. A ROSSZ, rosszabb és leg­rosszabb vígjátékok kereszt­tüzében edzett mozinézőt is „megrázza” ez a film. No, nem a kacagás kényszeré­vel .. . Egyetlen felismerésre azonban alkalmas ez a film: az annak idején sokat cse- pült alteregós magyar vígjá­ték, A veréb is madár, az Egyszeregyhez képest remek­mű. Tiszai Lajos T udják azt minden falu­ban, hogy mi a porció. A hús, ami a vasárna­pi levesben fő. Annyi darab, ahányan a családban vannak. Amikor a leves az asztalra kerül, a háziasszony osztja szét, szigorúan a családi ranglétra szerint. Kinek mi jár. Mindenkinek a tányérjá­ba kerül. De valóban minden­kinek? Nevezzük a fiatalasszonyt Emmának. Igazi neve nem fontos. Van baja elég. Nem kell, hogy az eset miatt még a falu is szájára vegye. Em­ma a télen ment férjhez. A Tisza menti falu nagy lako­dalomnak tartja nyilván es­küvőjét. Utána a fiú szülei­nek a házába költöztek. A menyecske már az első napokban kereste, mivel te­heti magát hasznossá. Talán meg sem lepődött azon, hogy anyósa elszámoltatta a tojá­sai. Meg hogy mindig figyel­meztette valamire. Minden háznak megvan a maga rend­je — gondolta —, szokni kell. Eljött a vasárnap, az első együtt. Az asztalon a gőzölgő leves. Az anyós osztja. A fia­talasszony meglepődik. De Szolnokon, a MÁV-kórház és rendelőintézet könyvtárá­ban tartotta meg tegnap dél­előtt soron következő ülését a Debreceni Akadémiai Bi­zottság orvos-biológiai szak- bizottsága. A tudományos ta­nácskozáson — amelyen részt vett Jakatics Árpád, az MSZMP városi bizottságának titkára is. — dr. Szabó Gá­bor akadémikus, a Debreceni Orvostudományi Egyetem rektora átadta a „Pro Uni- versitate” emlékérmet a kór­ház kollektívájának az or­vosképzésben végzett kiemel­kedő munkájáért. Ezt köve­tően előadások hangzottakéi az öröklődés kérdéseiről. Soproni ásatások Régészek több csoportja kutatta az idén a föld mélyét Sopronban. A legértékesebb leletek az Ikva parti ásatá­soknál kerültek elő. Időszá­mításunk előtti harmadik, ötödik és a nyolcadik század­ból származó bronzeszközö­ket, kerámiákat, üveggyöngy ékszereket, s más értékeket hoztak felszínre a kutatók. Egy 2700 éves bronz tőr és egy ugyancsak 2700 éves bronz borotva a legrégebbről származó leletek. Az idei munkák egyben le­letmentő ásatások is voltak. A közel háromezer éves tele­pülés helyén ugyanis Sopron legnagyobb új lakónegyede, a háromezer lakásos Jereván lakótelep épül. Háfra Istvánnal, az ifjúmun­kás otthon vezetőjével. — Jóravaló gyerek László meg Sanyi is, szófogadók, rendszeretők, szorgalmasak itt az otthonban és a munka­helyen. A Jászsági Építőipa­ri Szövetkezetben dolgoznak, több mint másfél esztendeje. Munkájukkal elégedett a bri­gádjuk, ott akarják tartani őket. A két fiatalember jó tulajdonsága az is, hogy ta­karékos. Szeretnek szórakoz­ni, de szolidan. A divattal is lépést tartanak — nem­— Régebben hiába kérték volna tőlem — mondotta —, hogy beszéljek terveimről, jövőmről, nem tudtam vol­na mit mondani. Nem pa­naszkodom, mindig jól bán­tak velem, mégsem éreztem soha, hogy tartozom valaki­hez, hogy fontos vagyok, hogy számítanak rám, nem­csak ma, de holnap is. Ami­óta itt dolgozom, minden megváltozott. Tudom, mit miért csinálok, hogy mun­Nyiregyhózán, a jósavárosi gyermekek új játszóteret kaptak, amelyet társadalmi munkában épitetl három nyíregyházi vál­lalat szocialista brigádja. - Őrség a hidon Kitüntetés a MÍV kórháznak nem mer szólni. A férje fi­gyelmezteti az anyját: — És Emma? — Ja, édes lányom, rólad egészen megfeledkeztem.. . És a férje kettévágja a sa­játját. így jut Emmának is porció. Emma ölében tartja a ke­zét. Szeme sarkában könny. Szavaiban fájdalom és láza­dás. Még soha nem fordult vele elő, hogy neki ne jutott volna vasárnap porció. De az anyós megtette, hogy nem adott. Csak ült, várt. De mire rákerült a sor, a hús elfo­gyott. Csak a sajnálkozás ju­tott „ ... Rólad egészen meg­feledkeztem . ..” „Miért adjak neki? Dolgo­zott már érte? Csak múljon egy kicsit az idő. Ne gondol­ja, hogy körötte forog a világ. Kitől vegyem el? Attól, aki dolgozik? A fiamtól? Az uramtól. Vagy magamtól? Mit küszködik az ember, hogy minden meglegyen a ház kö­rül. Hajnaltól estig. A jószág körül. A kertben. De ő? Most jött a házhoz! Még mit nem! Porciót! Majd.” így beszél az anyós. Aztán jött a következő va­sárnap. A porció megint el­maradt. A férje oda akarta adni Emmának az egészet. — Még mit nem, fiam! Te többet dolgozol! — szólt az anya a fiához. A következő vasárnao megint elmaradt a hús. A férj most a kutyának dobta sajátját és kiment a szobából. Emma zokogott. Vigasztalhatatlanul. És ha­zaszaladt az anyjához. „Nem jöhetsz haza, lányom. Micsoda szégyen lenne! Mit mondanának a faluban? Hogy elkergetett a férjed. Egy hó­nap után! Tűrjél, én is tűr­tem. Valamikor nekem se ju­tott. Mert szegény voltam, s nem dolgoztam még meg érte. Csak két év után jutott ne­kem is porció. Tűrjél, lá­nyom” Emma zokogva ment vissza az urához. A férje megértette. Kiköltöztek a nyárikonyhá­ba. Külön háztartást vezet­nek azóta. Az anyós nem kö­szön neki. A lázadót sújtja a megvetés. Csak megtűrik. Mint olyan más fiatalasz- szonyt, aki nem viselte el a megaláztatást. A múltból itt- ragadt rossz szokást. Aki nem mondott le a porcióról. A jussról. Emberi jogáról1. Emma ma, tyúklevest főz. A tűzhelyen fortyog a leves. Étvágygerjesztő illatok ter- jengenek a levegőben. Ha kész lesz, ő tálal az urának, ö osztja a porciót. Magának is. Nyílik a kapu. Fejkendős asszony lép be rajta. Az anyós. Vonásai kemények. Ünnepélyes. A templomból jött haza. Egy pillantást vet a nyárikonyha felé. VíTTámló szeme a menyét keresi. Aki legyőzte őt. Szorosabban mar­kolja a zsoltároskönyvet inas, eres keze. Amellyel a porciót is osztja... Emma porciója Papp Lajos, a szövetkezet elnöke ismeri a két fiatal­embert, figyelemmel kíséri sorsukat, a brigádvezetőktől rendszeres tájékoztatást kap róluk. — Valóban jóravaló, szor­galmas fiatalok, mi bíztattuk őket: adjanak be lakásigény­lést. Ifjúsági takarékbetét­könyvükkel és a mi lakás­kijelölési jogunkkal együtt remény van arra, hogy lakást kapnak. — Illés — Hofíés más semmi A humor, a zene kedvelői sokat vártak csütörtök este Hofi és a Gúnya együttes műsorától Szolnokon. Ezt bizonyítja az is, hogy teltház volt, és már jóval az előadás megkezdése előtt elfoglalta helyét a közönség. A függöny felgördüléséig halk latolga­tások; vajon Hofi Géza vagy a két gitáros fiatalember lép először színpadra. Mint kide­rült, egyik sem, sőt a Gúnya egyáltalán nem. Keleti Pál műsorvezető „hölgyeim, uraim”-ja után bűvészmutatványokat, szám szerint kettőt (a többes szám miatt) láthattak a nézők. Fa­ragó Péter „szemfényvesz­tőt” egy fiatal, pályát tévesz­tett énekesnő, Németh Krisz­tina követte, aki bár beszéd­hibás és erős tájszólással be­szélt, biztos, hogy tökéletes angol kiejtéssel énekelte a Babilon folyóit — ezt nem tudom megítélni —, viszont a saját szerzeményű dalocs­ka együgyű szövege, primi­tív dallama a nézőkből meg­hökkenést váltott ki. Az ed­dig húszperces műsort ne­gyedórás szünet követte, amely figyelemre méltó, hi­szen az előadók gondoltak a közönség fáradékonyságára. Csak az idegeire nem. A műsor tartalmasabb ré­szében Sass Józsefet, a ma­gyar slágerek szövegének „ki- ficamítóját” láthattuk és hall­hattuk. A magyar történe­lem utolsó harminc évét szedte dalba, versbe több­kevesebb sikerrel. Nem sok volt az olyan strófa, amelyik őszinte nevetésre fakasztot­ta a közönséget. Elismerést, sikert egyedül Hofi Géza aratott, aki köz­vetlen, jó kontaktust terem­tő stílusával pillanatok alatt megnyerte a „nagyérdeműt”. Aktuális társadalmi, emberi problémákat fűszerezett — értő éleslátással — rengeteg humorral. Műsorában vissza­térő rigmus volt: „Sam-sem, nincs egy vasam sem.” A csütörtöki előadást látva a következő sornak javaslom: „Sam-sem, színvonalban nincs egy társam sem.” — vfs —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents