Szolnok Megyei Néplap, 1978. november (29. évfolyam, 258-282. szám)
1978-11-21 / 274. szám
1978. november 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 7 A Pap család Kezdjük a történetet 1916- ban, húsvét napján. Egy húszéves törökszentmiklósi közlegény néhány társával átmászott a drótakadályok alatt az ellenséghez. Az orosz katonák barátságosan fogadták. Pap István 1913 februárjában már Kornyilov ellen harcol, de a magyarországi forradalmi események hírére hazatér; a pártalapítók egyike. 1919 vészteljes napjaiban a Forradalmi Katonai Tanács elnökhelyettese Szolnokon. Egy évvel később már rab, —■ hat esztendő a szegedi Csillag börtönben. Szabadulása után illegális pártmunkát Végez, majd a háború alatt internálják, Í944-ben Veres Péterrel szökik meg a keretlegényektől. A felszabadulástól nyugdíjazásáig, 1957-ig különböző társadalmi megbízatásokat töltött be. Számos magas magyar kitüntetés tulajdonosa, 1967-ben a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa döntése alapján Moszkvában a mellére tűzik a Harci Érdemérmet. Nádfedél alatt Zömök, de nagy csontú öregember. Nem látszik meg rajta a nyolcvankét év. Csupa erő lehetett, Ady Gyürkőzz Jánosa. De a tüdő már zihál kicsit. Kelle- ■metlen, ködös az idő. —■ Nézem, jól áll-e a házam teteje, bírja-e a telet- Nohogy, mostanában d,ug- gattuk meg. El se hinné, milyen nehezen kaptunk hozzá nádat. Régi ház, öreg pár, túl az aranylakodalmon. Pap Istvánná. született Czikora Ilona ugyanabban a konyhában főzi a vendégnek a kávét, ahol a hajában krumplit sütögette a kemence szájában. — Nem is tudtam, merre volt István. A kötőmből tartottam el a gyerekeket, Ilonát. Pistát, Jutkát, Elmentem én akkoriban dolgozni bárhová, mert enni adtak. Pap István szelíden leinti: — Hagyjad, nehogy hány- torgatásnak tűnjön. Meg aztán a maiak ezt nem is igen értik. — Ez jó, vagy rossz? — Amennyire jó, annyira rossz is. Mert nagy öröm, hogy a magunk szegénységéből • ennyire telik, de az is igaz, hogy el van kényeztetve a nép. Nem mondom én, jó dolog válogatni, ennivalóban, ruhában, cipőben, kozmetikában, meg még miben, — csak legyen miből! — Emlékeket éleszteni jöttünk és a mában vagyunk... —■ Szétválaszthatatlan a kettő. Csak egy példát: 1918- ban egy Gregori Antonio nevű elvtárs fegyverzett fel Rosz- tovban, hogy a fehérek ellen harcoljak. 1967-ben találkoztam vele utoljára. Várom a levelét, hírt felőle, — él-e még. Talán még egyszer láthatnánk egymást? fgy köt bennünket múlt, jelen, jövő. A most élőket, s azokat, akik utánunk jönnek. Ebben látom életem harcának értelmét, — A gyermekei, unokái, merre élnek? — írja, megadom a címüket. Ilona Bölcsőd,e, nem messzi a Tulipán utcai nádfedeles „mézeskalács” házikótól, az állomás mellett. Ragyogóan tiszta kisbilik „társaságában” idézi a rohanó éveket Tóth Károlyné, született Pap Ilona. — Nézze, én voltam az első gyerek, minden rosszat megéltem. Nem iskolázhattam, nem vihettem magasra. A mosodában dolgozom. Tizenöt éve már, hogy , itt vagyok, többször inogtam, hogy keresni kellene valami jobbat, könnyebbet, de mindig maradtam. Kell a tiszta a kicsiknek. — A férje? — Ö már nyugdíjas. Fűtő volt a MÁV-nál. Régen — de nem is olyan régen még! — a mozdonyokat szénnel fűtötték. Azt akarom ezzel mondani, hogy mindketten nehéz ' munkával kerestük meg a gyerekeink kenyerét. Sose éltünk „fényesen”. — A gyerekek? — A fiunk, Károly, vonat- vezető, Pesten élnek, három kisgyerekük van. Kati lányom itt van Miklóson, bolti eladó. Ä férje meg lakatos. Tőlük négyhónapos a kisunokánk. Ilonka, ő gépírónő, a férje szintén lakatos. Nekik már kilencéves a kislányuk. Bizony, öt unokánk van. Felnőnek ők is szépen, a dédapjuk emlékével. „II. István” Megrakott IFA nyomán porzik a Hortobágy széli út a madarasi határban. — Kellene ugye az eső? — A földnek igeri''de ennek nem — mutat ifjú Pap István a műtrágyaszóróval felszerelt teherkocsi kerekére. — Nehéz a rakomány, könnyen megsüllyedhet. — Hogy került erre a vidékre? — Várjon csak, hogy is... Dobálja az embert az élet. Az elején kezdem. 1949-ben beléptem a miklósi Dózsa Tsz-be. Innen küldtek át a gépállomásra — akkor már párttag voltam — kellett a traktoros, a gépkocsivezető. Aztán lehúztam tizenkét évet a Vízgépészeti Vállalatnál, a vízügynél, most meg — hatodik esztendeje — a Középtiszai Állami Gazdaságnál vagyok. Igen, gépkocsivezető volnék tulajdonképpen, de a fiatalabbja nemigen kapkod a „trágyás autó” után — embert, gépet mar a vegyszer — így néhányad magammal, nem mai gyerek már egy se, azt mondtuk: egye fene, kibírjuk. Nem mindegy, hogy menynyi lesz a búza. Most is 60 mázsa körül adott hektáronként. Hát ebben mink is benne vagyunk, a műtrá- gyások. — A papától tudom. szép háza van Kunhegyesen. — Alakul. Mindig javítunk rajta ezt azt. De eddig nem is nagyon hánykolódhattunk a világgal. Nem restellem elmondani, majd,hogy semmi nélkül kerültünk ösz- sze .a feleségemmel. Nagyon megsínylettük azokat az éveket — rég volt, embernyi ember a fiam is — amíg összekapartunk valamit. Az asszony varrt, disznókat, aprójószágot neveltünk. így boldogultunk valahogy. — A fia merre van? — Az NDK-ban telepedett le, oda nősült. Szépen él, jól vannak. Kocsi, lakás, ami kell. Éva, a menyem vegyésztechnikus, III. István meg... — Ahá, ezért említette magát Pap bácsi II. Istvánnak, mert van egy harmadik is... — Sőt, egy negyedik is. IV. István, szokta mondani apám, és úgy, de úgy örül egyetlen, — eddig legalábbis — fiú dédunokájának, hogy az kimondhatatlan. — Es II. István járt már III. István „birodalmában”? _ Hogyne, természetesen. Má r háromszor voltunk náluk, ők meg, amikor csak meggondolják, be a családot a kocsiba — van egy hároméves kislányuk is. Anita — és zsupsz, már itthon is vannak. Néha az egész portán jobbára csak német szót hallani: velük jönnek a szomszédai, a sógora... Még úgy szeretni a kunhegyes: strandot, mint azok! — Hogy beszélnek velük? — A menyem mindent ért. A kislányom — ő" húszéves — meg már elég jól elgagyog velük. No, meg Pista. Ő aztán perfekt német. — teli honvággyal. De nem mondom, nagyon jól érzi kint magát, egy vegyigyárban géplakatos. — A kislánya? — Sajnos, beteg. Ez aztán kettétörte kicsit a tervét, hogy az érettségi után a számviteli főiskolára jelentkezzen. .. De a pesti professzorok biztatják, hogy rendbe jön, továbbtanulhat. Addig is otthon bújja a könyveket. Mindene megvan. — Elégedett a sorsával, életével? — Gondolkoztam már ezen máskor is... Ha Erzsi meggyógyul, teljes lesz az én életem. Meg az anyjáé is, úgy hiszem. Veszünk egy kocsit — most már az jön —, hogy könnyebben átjárjunk a pa- páékhoz, meg a fiamékhoz. Jutka Lázár Vilmosné, született Pap Judit BM polgári alkalmazott. A férje rendészeti vezető. Judit asszony is csupa erő, ahogy az egész család. De ezen csak nevet. — Sokat dolgoztunk gyerekkorunkban is, megerősödhettünk. Én persze nem panaszkodhatom, én voltam a legkisebb, nekem több jó jutott, mint rossz. Szinte belenőttem a munkásmozgalomba : kislánykoromban édesapa verseit szavaltam a nagyobb ünnepeken, meg máskor is. S amikor megértem rá — fiatalon léptem be a pártba. — Az édesapja műltja jelentett magának előnyt, kedvezményt? — Huszonöt éve az első munkahelyemen dolgozom. A férjem meg a gabonaiparnál. Ö rendészeti vezető. Nézze, ha éltünk volna a lehetőséggel, biztos segített volna édesapa múltja, tengernyi kitüntetése. De nem... Mondok egy példát: van egy húszéves lányunk. Arra gondoltunk, hogy továbbtanul, ösztöndíjas lesz a Szovjetunióban. Nem sikerült, mégsem tettünk egy lépést sem „mellékutakon.” Félre ne értse, ezt nem érdemként mondom, így tartom természetesnek. — A kislánya hol él? — Szolnokon, az „olajosoknál” dolgozik, tisztviselő. Él-hal a sportért, repül, ejtőernyőzik. Teli életkedvvel. — Ahogy az egész család. — Édesanyánknak, édesapánknak nagy akaraterőre volt szükségük, hogy meg tudjanak valahogy-élni, felneveljék a családot. Ebben is szerencsések vagyunk, ha tényleg ezt örököltük. Versek és galambok — Sűrűn hazajár a család. Pap elvtárs? — Persze... Nem lehet panaszunk, amikor csak tudnak, jönnek, a lányaink, ve- jeink, menyünk, az unokák, dédunokák. — A hétköznapok hogy telnek? — írogatok, ezt is, azt is. Emlékezéseket, verseket, — ezeket jobban a magam szórakoztatására. Meg szép galambjaim vannak. Tubi, tubi, gyertek csak elő. Aztán a sok jubűráí: • • Megbékéltek már azok is, akik válsíia haragudtak rám. Meggyőzte őket az idő, hogy nekem volt igazam, még olyankor is, amikor — legalábbis ők így gondolták — ellenükre cselekedtem. Az idő nagy békebíró. Mondják is nekem sokan: te, Pap Pista, néked annyi jó embered van! Hogyne lenne! Az öregembernek már nincs ellensége. Tiszai Lajos F. Bede László, MÁV-mű- hely munkása, a párt szolnoki szervezete megalapítóinak egyike A szolnoki Balaton kávéház épülete, ahol 1918. december 12-én megalakult a Kommunisták Magyarországi Pártja helyi szervezete. Az öreg épületet a 4-es müút szélesítése érdekében sajnos le kellett bontani) Az 1945-ös május elsejei nagygyűléseken milliók vettek részt, s a kommunistákkal együtt fogadták meg: újjáépítik a romokban heverő országot 1957-ben a szolnoki munkásőr zászlóalj F. Bede Ferenc nevét vette fel. A csapatzászlót a Jármüjavitó adományozta a munkásőregy- ségnek. Felvételeink a zászlóavatás! ünnepségen készültek Munkás-paraszt találkozó 1957. augusztus 20-án Kisújszálláson, a nagykun napok keretében. Kádár János elvtársnak átadják az új kenyeret Szolnok, Jubileumi tér, vasútállomás. Ezt a területet sújtotta legpusztítóbban a háború, de napjainkra itt az ország egyik legmodernebb közterét alakították ki
