Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-12 / 241. szám
1978. október 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Látványos szakaszához érkezett az OTP Jubileumi téri fiókjának épitése: beemelték azokat a nagy fesztávú betonelemeket, amelyek a tetőt alkotják majd. Az Állami Építőipari Vállalat jövőre készül el a beruházással (K. I.) A „Szolnoki művészet” Miskolcon AZ ORSZÁGOS Múzeumi és Műemléki Hónap keretében a miskolci Herman Ottó Múzeum Képtárában is megrendezték a Szolnoki Műrésztelep megalakulásának, hetvenöt éves jubileuma tiszteletére összeállított kiállítást. Az anyag meglepetés még azoknak is, akik Szolnokon vagy a Nemzeti Galériában látták a jubileumi tárlatot. A képtár nagytermében a Szolnok körül alakult képzőművészet félszázada, valamint az 1902-ben megalakult művésztelepen folyó tevékenység félszabadulásáig tartó korszakai kerültek bemutatásra. Az anyagot részben a Damjanich Múzeum, részben a Herman Ottó Múzeum, részben pedig magángyűjtők anyagából válogatták. Több olyan alkotás került így egymás mellé, amely nem szerepelt a reprezentatív jubileumi kiállításon. Különös hangsúlyt kapott azoknak a művészeknek a képanyaga, akik eddig álig vagy egyáltalán nem voltak ismertek még a szakemberek előtt sem. Így kaptunk többek között megfelelő, áttekintést a század első évtizedében Szolnokon működő tájfestők tevékenységéről, Szlá- nyi Lajos, Mihalik Dániel, Olgyay Ferenc élénk színekkel festett, friss posztimpresz. szionista munkáink keresztül. Fényes Adolf ugyanitt bemutatott nagyméretű, csupa fény és árnyék Szolnoki utcája, amely a felszabadulás óta minden valószínűség szerint első ízben került közönség elé — kitűnően példázza Fényes hatását kortársaira. Kléh Jánost öt reprezentáns képének ismeretében méltán sorolhatjuk a dekoratív posztimpresszionizmus századeleji erősségei közé. A két világháború közötti szolnoki művészet legnagyobb hatású mestere kétségtelenül Aba-Novák Vilmos. öt egy Anya gyermekével című kompozíció képviseli, szintén a Herman Ottó Múzeum gyűjteményéből. Viszont a Damjanich Múzeum közelmúltban restauráltatott Pólya Tibor öltözőben című képe, Borbereki Kovács Zoltán magángyűjteményéből Színházi stúdiót hozott létre a debreceni Csokonai Színház, középiskolások illetve huszonéves fiatalok számára. A kétévesre tervezett kurzus tagjai heti tíz órában ismerkednek a színház- művészet alapelemeivel. A foglalkozások vezetésére tikölcsönzött, expresszív szín- világú Férfiportré temperája, Patay Mihály szintén tempera Városrészlete mutatja Aba-Novák Vilmos hatását mindazokra, akik körülötte dolgoztak Szolnokon. A tájfestőkétől különböző, másfajta posztimpresszionista irányt mutat a tízes—húszas években Zádor István, Péter Mária, Jávor Pál figuratív dekorativitása. Bizonyos mértékig ide kötődik Zombory Lajos állatképeinek jelentős része, s néhány egységes foltokban összefogott, summázott Kléh-tájkép. A Herman öttó Múzeum képtárában rendezett kiállítás a múlt század ötvenes éveinek, osztrák művészek által jelölt korszakától a második világháborúig mutatja be a szolnoki művészetet, Pettenko- fentől valójában a művésztelep mai napig tartó kontinuitását jelentő Chiovini Fe- rencig. Az osztrák mestertől egy finom kis akvarell férfialak, valamint egy lovat ábrázoló olajkép indítja időben a tárlatot, s az 1926-tól napjainkig itt dolgozó Chiovini Ferenc Önarcképe zárja az összeállítást. Az osztrákok közül Tina Blautól láthatunk egy oldott, festői kis tájképet, férjétől, a német Heinrich Lángtól pedig a szolnoki Szárazmalom című munkáját. A múlt századi tevékenységet a magyarok részéről Bőhm Pál, Müller Adolf, Mednyánszky László, Bihari Sándor képviseli többek között. KOSZTA JÓZSEFET nagyméretű, korai női aktja reprezentálja, Fényestől a századforduló körüli, a szegény emberek életét bemutató korszakából egy öregasszony portrét, a század első évtizedének posztimpresszionista időszakából a már említett, Herman Ottó Múzeum tulajdonában levő Szolnoki utcát, a késői, szimbolikus-mitologikus képei közül a sötét színekkel festett, Faun és nimfa művét láthatjuk. A Miskolcon első ízben bemutatott képek jó részét a jövő esztendőben Szolnokon is láthatja majd a közönség. Egri Mária zenkét rendező, színész, pszichológus és tanár vállalkozott. A kezdeményezésnek nemcsak az a célja, hogy megalapozza a színészet iránti érdeklődést: támogatni kívánja az amatőr színjátszó mozgalmat is. „Bizalom” Üj magyar film Október 11-én, szerdán elkezdődött a „Bizalom” című új magyar film műtermi forgatása. Szabó István legújabb, 1944-ben játszódó filmjének cselekménye az ellenállási mozgalom két résztvevőjének kapcsolatát kíséri nyomon. A történet hősei látszatházasságra lépnek, ám ismeretségükből mély emberi vonzalom alakul ki. A rájuk bízott feladat sikeres elvégzése viszont éppen az érzelmek kizárását követeli meg; célszerű, hogy egymástól minél kevesebbet tudjanak. Ebben a drámai alaphelyzetben játszódik ez a szokatlan „szerelmes film”. Október 17—19. Téma: a felsőoktatás Magyarország lesz a vendéglátója a szocialista országok felsőoktatási miniszterei XI. konferenciájának, amelyet október 17—19. között Balatonaligán rendeznek meg. A tanácskozáson bolgár, csehszlovák, kubai, laoszi, magyar, mongol, lengyel, NDK-beli, román, szovjet és vietnami küldöttség vesz részt. Mint az Oktatási Minisztériumban az MTI munkatársának elmondották, a tanácskozáson többek között várhatóan megvitatják a felsőoktatási intézményekben dolgozó tudományos kutató és oktató szakemberek képzésének időszerű kérdéseit, javaslatot dolgoznak ki a felsőoktatási információrendszer fejlesztésére. A legutóbbi, 1976 novemberében Moszkvában tartott konferencia ajánlásai alapján szakértői munkacsoportok a szocialista országok felsőoktatását érintő számos témán dolgoztak, s ezekről a témák felelősei számolnak be. A delegációk véleményt cserélnek a résztvevő országok felsőoktatásának időszerű kérdéseiről. A konferencia keretében sor kerül az ifjúsági szervezetek képviselőinek tanácskozására is. Ezen megvitatják a tudományos diákkörök együttműködésének kérdéseit, áttekintik a szocialista országokban tanuló ösztöndíjasok helyzetét, a szocialista országok II. tudományos diákköri konferenciájának előkészületeit, és a jövő évi nemzetközi diákegyüttműködési programokat. A külföldi delegációk a konferencia alkalmából megismerkednek több egyetem, főiskola munkájával. Többek között látogatást tesznek a keszthelyi Agrártudományi Egyetemen, a veszprémi Vegyipari Egyetemen, a szombathelyi Tanárképző Főiskolán és a pécsi felsőoktatási intézményekben. Színházi stúdió fiataloknak buszok érkeznek reggelente a Zsúfolt megyeszékhelyre. Naponta húsz-, harmincezren szállnak buszra, jönnek autóval, mert hisz a város vonzáskörzete 30—60 kilométer. Az üzemek megéreznék, ha máról holnapra beszüntetnék valamilyen oknál fogva az utazást. Ismert ez a folyamat, nincs is szándékomban mellette hosszasan elidőzni. De nemcsak a munkások ingáznak. Az értelmiségiek százai utaznak nap mint nap a nagyvárosokból a vidéki településekre. Pedagógusok, orvosok elsősorban, de mérnökök, jogászok, közgazdászok sem hiányoznak ebből az ellentétes irányú ingázásból. Nem tudom, hányán lehetnek, semmiféle hivatalos összesítés, felmérés nincs erről. Csak ismerőseim között összeszámoltam több tucatot. Hogy naponta ezrek utaznak a megye- székhelyre, abban már senki nem lát semmi különöset. Az élet diktálja ezt a folyamatot. A mezőgazdaság már munkát nem tud adni, a város pedig még otthont nem tud nyújtani minden bejárónak. A felgyorsult urbanizáció olyan kihívást intézett a városok ellen, hogy képtelenség e feladattal megbirkózni. Lakás és még több lakás kellene, de egyszerre nem nőnek ki a földből az otthonok ezrei. Az ellentétes irányba járók közül azonban sokan nem várnak lakáskulcsra. Pedig a legtöbb pedagógusnak, orvosnak, mérnöknek községben vagy kisvárosban gyorsan biztosítanák a letelepedést. Például az egyik városka tanácselnöke azért panaszkodott, hogy az erre a célra kijelölt lakások nagy része üresen áll. Nem vonzza a pedagógust, az orvost a háromszobás összkomfort. Hogy miért? Nem adják fel a fővárost, a megyeszékhelyet. Közülük sokan ott csak albérletben laknak. A kis szobán kívül azonban van egy reményük, hogy 4—6 év múlva „telekköny- vileg” is budapestiek, szegediek, miskolciak lesznek. Pedagógus ismerősöm karalábét, káposztát árul a piaci standon. Mamájával együtt méri a gyümölcsöt, csinálja az üzletet. A szülőknek ez a megélhetésük, de neki csak ideiglenes állomás. Itt várja ki, hátha jut neki is nagyvárosi állás. A történethez tartozik, hogy néhány évig autó- buszozott. Oda-vissza 70 kilométert tett meg naponta. Egy kis községben tanított, szépen keresett, mellékesekkel együtt havonta összejött ötezer. Aztán munkája jutalmául lakást kapott volna. Ekkor kérte ki a munkakönyvét. „Nem akartam oda- kozmásodni.” Pedig a község vezetői többször kérték segítségét és megbecsülésüket másban is kifejezték. Már hetedik éve, hogy ezt az átmeneti életet éli. A karalábétermelés mellett nyelvórákat is ad. Biztatgat, nem a pénzért csinálja, csak azért, hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból. Jogász ismerősöm hétfőn reggel felszáll a menetrendszerinti járatra és szerdán jön vissza. Csütörtökön odautazik, aztán megint retúr. Öt-, hétezret keres, de alig várja, hogy egy állás megürüljön a megyeszékhelyen. Türelmes embernek tartja magát, és ahogy mondta, ha kell, öt évig is utazik. Hasonló epizódok egész sorát írhatnám le. Mi közöm hozzá? — kérdezheti az olvasó. Hogy ki hol dolgozik, az mindenkinek a maga dolga. Azzal sem köteles senki elszámolni, hogy szabad idejét mivel tölti. Sakkozik vagy olvas, sportol vagy utazik. Végül is, nem olyan nagy vállalkozás ma már a napi buszozás, vonatozás ... Egy fővárosi bennszülött napi másfél órát is rááldoz a közlekedésre. A kijárók sem sokkal többet, vagy még eny- nyit sem töltenek el a különböző járműveken. Az átjárás, az ideiglenes letelepedés, pillanatnyi ottlét és a helybenlakás minőségi következményei mások. Aki az életét részben a közlekedéshez igazítja, szorgalmát, kezdeményezőkészségét, tudását feltehetően nem tudja egy település érdekében sem hasznosítani. Sem ahonnét indul, sem ahová érkezik. Ilyen esetben igényelni is nehéz ezt a fajta hozzáállást. A jó ötletek, az alkotókészség, a szellemi erő hiányát minden település megérzi. Legyen az kisközség vagy nagyváros. Mnidenütt szükség van a helyi értelmiség kezdeményezésére, javaslatára — egyáltalán létére. Az évről évre rendezett települési versenyek jól példázzák: a társadalmi erők összefogásával nagyobbat tud előrelépni a város és a falu, mint anélkül. Más kérdés, hogyan használják ki ezt a lehetőséget, igényt tartanak-e az erőkre. Előfordul több helyen is, hogy a meglevő adottságok nélkül élnek. Különböznek a települések és nem is cél, hogy egyformák legyenek. Nem is lehetnek, hiszen szerepük, kialakulási történetük más és bizonyos egyenlőtlenség mindig meg is marad. De a harmonikus fejlődés olyan elengedhetetlen követelmény, amivel a hétköznapok emberének is számolnia kell. Ez a szemléleten is múlik. A szemléletváltás nem megy dudaszóra, sem bürokratikus intézkedésekre. Sajnos, az ember rossz természetéből következik, gyakran nagyobbnak látja az árnyékot, mint amilyen az valójában. Ebből a tulajdonságból erednek az előítéletek. Az olyan előítéletek is amelyek a vidéki településekkel szemben alakultak ki. Ilyen például az, hogy a kultúra méterek, távolság kérdése. Az ingázásnak idézett formáját éppen a kultúra szent nevében vállalják. Hogy itt lehet, ott nem. méterre a színháztól sem Db nóllány mindenki nyiitdtt szájjal szívja a civilizáció tömjénjét. A községekből pedig sok pedagógus hiányzik. Nem azért, mert nincs, aki órát adjon, hiszen kijárnak, az állást betöltik. Délután, esténként is szükség lehet rájuk, amikor foglalkozást vezetnének. Hiányzásuk még jobban elülteti a kételyt, hogy a városé a kultúra. Az ilyen előítéleteknek nemcsak tanúi, hanem szenvedői is va- . gyünk. — halász — A fűzfavesszők mesterei Ezt a titulust hajdanában az elemi iskolák jónéhány pödrött bajszú tanítója viselte, ma pedig némileg megváltozott jelentéstartalommal megilleti a cím a tiszafüredi Háziipari Szövetkezet boszorkányos kezű kosárfonó, fonott kertibútor-készítő kollektíváját is. Annál is inkább, mivel a közelmúltban fejeződött be a nagyközségben a „Szakma kiváló művelője” országos szintű vetélkedő, és a rangos viadalon a tiszafüredi „hatos”: Magyar Józsefné, Kántor Lajosné, Tóth Imre, Ádám Sándomé, Tóth Sándomé és Virágh Tibor a döntőbe jutott, tizenegy versengő csapat között a legjobbnak bizonyult. A szép sikerről Magyar Józsefné beszél: — Rendszeres „edzéssel” készültünk a döntőre, amelyen elméleti és gyakorlati jellegű feladatok vártak ránk. Az előbbi területen ismerni kellett a szövetkezeti törvényt, a munkavédelmi előírásokat, a fonás módszertanát. A gyakorlatot pedig a napi nyolcórás műszak csiszolta. A hatos csapat fele kosárfonó, fele fonott kertibútor-készítő volt. A kosárfonó trió minden egyes tagjának négy óra állt rendelkezésére, és kutya-, újságvagy virágtartó kosár készítése között választhattak. A „bútorosok” hat órát kaptak, hogy saját tervezésű gyermekfoteljeikkel elkápráztassák az idegen szakmai zsűrit. Ez összesítésben nekünk sikerült legjobban, mivel bútorfonásból elsők, kosárkészítésből másodikok lettünk. — Segített a hazai pálya... — Ugyan, ez nem futball! A zsűri tárgyilagos volt, a feladatokat csak a rajt előtt tudták meg a résztvevők. Tavaly például Békésen versenyeztünk, s idegen „terepen” is ugyanígy az élen végeztünk. — Mióta dolgoznak a szakmában? — Átlagosan tizenöt éve, de akad három versenyzőnk, aki két évtizede bíbelődik a fűzfagallyakkal. — A jutalom.. . — A csapatsikerért gyönyörű serleg, oklevél, az egyéni jó teljesítményekért némi készpénz járt. Ezek központi díjak voltak. Persze nekünk hatónknak még „csurran” valami a legközelebbi munkahelyi tanácskozáson is... — d — Utak. oda és vissza Az országos vetélkedő győztesei
