Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-01 / 232. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. október 1. éve október án — halt meg Szép Ernő, a Nyu­gat első nemzedéké­nek sokáig méltatlanul elfelejtett költője. „Szép Ernő voltam” — idézik kese­rű öregkori mondását ennek az élet szépsé­gére oly fogékony, melegszívű poétának, aki egyik prózai kötetének a „Szeretném átölelni a világot” címet adta. Pedig pályája első felében megbecsül­ték és szerették. Nagy költőtársai egyúttal jóbarátai s verseinek lelkes értői is vol­tak. Ady „édes jó poétának” nevezi egyik verse ajánlásában, Juhász Gyula egy má­sikban „friss kenyér”-hez hasonlítja, s „testvéri gyöngéd; üdvözletét” küldi neki. Első jelentős verseskönyvét (Énékeskönyv, 1912) Babits és Kosztolányi üdvözlik, 1917- ben megjelenő Emlék című kötetét pedig Tóth Árpád mint az új magyar líra egyik legjelentősebb eredményét méltatja. A szegény, hétgyermekes zsidó tanító fia, a kezdetben sokat nélkülöző fővárosi újságíró a század tízes éveitől ismert nevű szerző. Sűrűn jelennek meg kötetei: ver­sek, karcolatok, regények, elbeszélések, színművek. Mint sanzoníró, a budapesti kabaréirodalom első művelőinek egyike széles körű népszerűséget élvez. Kedvelt színpadi szerző is. Legnépszerűbb regé­nyét, a Lila akácot szintén átdolgozza szín­padra. Székely István filmet rend.ez belő­le. (Kétízben is: az 1934-es első változatot nemrég közvetítette a televízió, a későbbit 1973-ban nagy sikerrel mutatták be film­színházaink). A fordulatot a magyarországi politikai­társadalmi élet fasizálódása készíti elő. A társadalmi harcoktól Szép Ernő egész éle­tében távol maradt, de írásai kifejezik mély együttérzését a mindenkori szegé­nyekkel, kiszolgáltatottakkal. A felszaba­dulást megelőző időben maga is üldözöt­té válik. 1944-ben munkaszolgálatra — sáncárokásásra — hurcolják; Emberszag című visszaemlékezésében örökíti meg éle­tének ezt a megrendítő epizódját. A fel- szabadulás után már csak keveset ír, rok­kantán, visszavonulva él haláláig. Művei­nek új kiadásai is jobbára ezután látnak napvilágot. Megyénk kis számú (s annál inkább megbecsülendő) irodalmi emléke között tartja számon Szép Ernő diákköri verses­kötetét is, mely Első csokor címmel Mező­túron jelent meg 1902-ben. Szolnokkal is voltak a költőnek kapcsolatai, ö írta az ünnepi prológust az állandó színház meg­nyitására, s az 1912. április 20-i ünnepé­lyes alkalommal személyesen mondta el. Gyakori látogatója volt a szolnoki mű­vésztelepnek, szívesen látott vendége a har­mincas évek nyári szimpozionjainak. „Az a boldog szolnoki nyár” című írásában később meleg szavakkal emlékezik az itt töltött időről; „Sajnálhatja, aki nem látta a gyönyörű parkot a Tisza partján. Fák és ágyások közt a felgyűrt ingujjal pingáló művészeket, aki nem élvezhette ennek az oázisnak a szeretettel és jókedvvel teli éltét... Micsoda kedves napokat, esté­ket töltöttem ott nyaranta, mikor meg­szöktem a világ elől, magam elől a szol­noki telep szelíd vademberei közé. És most tíz éve, tizenöt éve másnap délig tartó gyönyörű művészbálok ragyogtak, zeng­tek abban a lampionos parkban, néme­lyik szombat éjszakán; ezren rándultak le Pestről is a kedvelt piktorok hívei, élvez­ni ezeket a páratlan, vidám mulatságokat. Énekesek, énékesnők, kabarékomédiások vendégszerepeitek a szolnoki művészbálo­kon, ajándékba, elég honorárium volt ne­kik, hogy ők maguk is olyan pazarul mu­lattak.” Az idén Szép Ernő válogatott versei új kiadásban jelentek meg a Magyar iroda­lom gyöngyszemei sorozatban, Zelk Zol­tán válogatásában és lapunkban is közzé­tett bevezetőjével. R. I. „Szeretném átölelni a világot” 25 éve halt meg Szép Ernő Huszonöt —1953. 2­ZELK ZOLTÁN: Szép Ernő A kórház folyosóján láttam utoljára. Élt még, de ő már nem tudta, hogy él. Nem akarta tudni. Jobb karja úgy csüngött a tolókocsiról, mint egy utolsó, óriási legyintés. Felejtsük el az egészet — mondta az eltört mozdu­lat —, miért emlékezzünk a világra, ha az nem akar emlékezni ránk? Továbbvitték. Mielőtt a felvonóba tolták, még egyszer vissza­néztem rá. Cipőbe, ruhába, nagykabátba öltözötten feküdt, egyik, már évek óta halott szemén fekete üveg. Nem temethetik el így — gondoltam akkor —, vi­gyék ki a kertbe, hagyják magára, kapja föl a szél, temesse el a szél, hiszen oly kicsiny már s oly köny- nyű, mint versében a fonnyadó falevél. Ősz volt, a nagyvárosi rigók füttye, e korommal vert fényből és kerti tócsák vizéből gyúrt aranygolyó már lehullt, előbb és szomorúbb koppanással, mint a vadgesztenye. SZÉP ERNŐ: Tisza part Ül egy szegény halász ember Kettesben a néma csenddel, Ott ül füst nélkül pipázva, A tolvaj hálót vigyázza. Kezdi a hálót emelni Halat nem tud benne lelni, Póklábak megint leszállnak, Kút kazal fa alva állnak. All a nap fenn, áll a felhő, Nem jön fecske, nincs egy szellő, A víz nem látszik hogy folyna, Isten mintha bóbiskolna. Talán el is felejtette, Hogy a Földet teremtette, A Tiszát is beletette, A halászt is leültette, ó katonákban nem volt hiány a nagy­alföldi alakulat­nál. Sokan szol­gáltak itt olyanok, akik később nagy emberek lettek. Ott volt pél­dául Németh Péter honvéd, a labdarúgócsapat kapitánya, aki a makaó nevű kártyajá­tékban is megállta a helyét. Rettentő csatákban vezette győzelemre a csapatát, s min­dig emberveszteség nélkül. Kevés katona mondhatja ezt el magáról. Aztán nálunk szolgált Kóbor László hon­véd is, népszerű nevén Be­ton Laci. Egyszerű gyalogos közlegényből küzdötte fel magát Nagyalföld falucska nőinek bálványává, s a fel­derítő század lélektani hadvi­seléssel foglalkozó tudomá­nyos kutatócsoportja vezetőjé­vé. Nagyobb hadgyakorlato­kon, amelyeken tábornokok is részt vettek, rendszerint őt dobták le a „kékek” hátor­szágába, és sohasem ered­ménytelenül. Végig masíro­zott a „kékek” helyőrségének főutcáján, a péknél is ejtett néhány szép szót a lisztes­zacskóval sorbanálló asszo­nyoknak és lányoknak, vé­gig korzózott a piacon, a vas­útállomás és a postahivatal előtt, aztán belült a presz- szóba (persze civil ruhában), és a presszós lányoknak tur- békolt. — Kóbor László költő és hadvezér vagyok! — Így mu­tatkozott be a hölgyeknek, akik a meglepetéstől, a cso­dálkozástól és a gyönyörű­ségtől összepisilték magukat. Mire az éj fátyoíLa diszkré­ten a helyőrségre terült, meg­érkezett az első jóbarát a postahivatal bezárt ajtaja elé, és verni kezdte a postás vénkisasszony ablakát. — Ki a ménkű zavar fel legszebb álmomból? — riká­csolta a függöny mögül ki­lesve. noha még nem aludt. Dehát a vénkisasszonyok éb­ren is tudnak álmodni. — Ébredjen, Paula kis­asszony, ébredjen! — kiabált be a felhajtott gallérú jóba­rát, és körbetekintett, látja-e valaki. Végre kinyílott a zöldre festett kisablak, Paula kis­asszony az asztalához telepe­dett, bőgős ujjai közé toll­szárat kapott. — Írja, Paula kisasszony, távirat lesz! Cím: Nagyalföl­di hadgyakorlat, péef tizen­három. Megvan? — Megvan? — Klein Tamás honvéd. Megvan? — Megvan? — Barátom, a Pirid elve­szett! — Aláírás? — Paula kisasszony, mit írjunk oda? Paula kisasszony minden­GRAHAM GREENE: kit ismert a faluban, és min­denki mindenkijéről tudott mindent. A csélcsap fiúkat és a kikapós lányokat szívből megvetette. — írjuk azt — suttogta —, hogy Vilmos, a hajósinas. Olvasta? Jaj, de cuki könyv! — és incselkedve bekapta a kisujját. A jóbarát helyeselt, fize­tett, és nyakát behúzva el­tűnt a helyőrségben. Paula kisasszony alighogy továbbí­totta a táviratot, ismét meg­kocogtatták az ablakot. Gulay István: élektani hadviselés — Huhu, Paula! — Most meg egy jó barátnő volt oly kedves, hogy tudósítsa a „ké­kek” katonájának egyikét kedvese elestéről. Paula kis­asszony természetesen ször- nyűlködött, noha még nem sejtette, hogy hajnalig össze­sen háromszázhetvenkilencen esnek Beton Laci áldozatául, tehát összesen häromszpzhet- venkilenc táviratot kell majd felvennie és továbbítania. Reggel fél nyolckor a fa­lusiak legnagyobb csodálko­zására helikopter jelent meg a lóvásártér fölött. Egy hely­ben berregett, majd amikor •feltűnt egy lassan cammogó, agyonhasznált férfi, kötél­hágcsót engedett alá. A he­likopteren piros jelzés volt. A „kékek” táborában elő­ször a rádiókapcsolat kezdett akadozni. A tábornoki kar már kora hajnalban összegyülekezett egy magaslaton, hogy megin­dítsa a terv szerinti megle­petésszerű támadást. A leg­mélyebb hangú és a legsű­rűbb szemöldökű tábornok megnyomott egy gombot. A harcálláspontot hívta. — Nagy Medve hívja Bá­tor Kék Katonát! Nagy Med­ve hívja Bátor Kék Katonát! Vétel! — recsegte a mikro­fonba. A hátuk mögött lévő hatal­mas hangszóróból csak sister­gés hallatszott. A tábornok idegesen a tá­bornoki karra nézett. — Nagy Medve hívja Bá­tor Kék Katonát! Nagy Med­ve hívja Bátor Kék Kato­nát! Jelentkezzen! Vétel! — ismételte. A sistergés alábbhagyott és reménykedő, gyenge hang hallatszott: — Piriké? A tábornok elvörösödött, kidagadtak a nyakán erek, ordított: — Ezért a viccért lecsu- katom! — Csukasson! — hallat­szott ugyanaz a fátyolos, élet­unt hang. — Nekem már úgyis mindegy ... — Mit beszél? Megőrülök! — pillantott tábomoktársaira a legmélyebb hangú és leg­sűrűbb szemöldökű tábornok. Tehetetlen volt és kétségbe­esett. Máris negyvenhét má­sodpercet késtek a támadás megindításával. Mit gondol­nak a „pirosak” róluk, Hogy késik a meglepetésszerű tá­madás? — A tartalék harc- álláspontot! — adta ki a mel­lette álló rádiósnak a pa­rancsot. — A tartalék harcálláspon­tot! — ismételte a rádiós és elfordított a készülékén egy gombot. — Jelentem, a pa­rancsot végrehajtottam. — Nagy Medve hívja Bá­tor Kék Katona Kettőt! Nagy Medve hívja Bátor Kék Ka­tona Kettőt! Vétel! — meg- csuklott a tábornok hangja. A hangszóróban megszűnt a sistergés. — Már mindent tudok! Miért kínoztok még mindig? Tudom a kötelességemet, a Rózsit a szeretőjével együtt megfojtom, aztán a kútba ugróm. — Halló! Halló! Bátor Kék Katona Kettő? — lett úrrá a tábornokon a pánik. — Igen, igen! Mondom, hogy mindent tudok. A Ró­zsit a szeretőjével együtt... Ekkor megszakadt a vonal. A legmagasabb és legokosabb tábornok hangját hallották. Ez azt jelentette, hogy min­den elveszett. — Kérem a tábornoki kart, fejezze be a hadműveleteket. A gyakorlatnak vége. Érté­kelés végett jöjjenek át a legmagasabb magaslatra. Vé­geztem. „kékek” táborában persze nagy volt az újjongás. Csak Kóbor László hon­véd nem dobálta magasba a sapká­ját, mert ő aludt. Azt ál­modta, hogy körbeüli bará­taival az otthoni kerek asz­talt, makaóznak, miközben szerető hitvese, Magdi elal- vás előtti apai csókra vezeti hozzá két apró kislánykáját, Blankát és Imolát. De ezzel a mesének még nincs vége. Mert az értékelés elmondása még hátra van. Igaz, ami ott történt, azt ka­tonaviselt férfiak könnyen ki­találják. Aki meg nem volt katona, kérdezze meg tőlük. Az ártatlanok iba volt, hogy magammal vittem Lolát. Abban a pillanatban tudtam, ami­kor kiszálltunk a vonatból a kis vidéki állomáson. Őszi estéken az ember gyak­rabban emlékszik a gyermekkorára mint az év bármely más szakában, és Lola ra­gyogó arca, az apró táska, amely nem is próbálta elhitetni magáról, hogy elfér benne egy éjszakára való holmink, se­hogyan sem illett a régi gabonaraktá­rakhoz a kis csatornán túl, a dombolda­li lámpáikhoz, egy ősrégi film plakátjai­hoz. De Lola mondta, hogy vidékre men­jünk, és persze Bishop’s Handron neve jutott először az eszembe. Már senki sem ismert itt, az pedig fel sem ötlött ben­nem, hogy én leszek az, aki majd em­lékszik. Már az öreg hordár is érzékeny húrt pendített meg. — A bejáratnál lesz egy fiáker — mondtam; és volt is, bár elő­ször nem vettem észre, csak két taxit láttam, és arra gondoltam, még ez az ós­di fészek is fejlődik. Bizony sötét volt, és a vékony őszi köd, a nedves falevelek és a csatornavíz szaga nagyon is emlékeze­tesek voltak. — Miért választottad ezt a helyet? — kérdezte Lola. — Olyan komor. — Hiá­ba magyaráztam volna, hogy nekem mi­ért nem komor, és hogy a homokdomb a csatorna mellett mindig ott volt (amikor hároméves voltam, azt hittem, erre gon­Graham Greene új kötetéből. (A csendes ame­rikai. Elbeszélések. 1978, Európa). dóinak az emberek, amikor a tengerpar­tot emlegetik). Átvettem a táskát (mond­tam már, hogy könnyű volt, a tisztelet­reméltóság hamis útlevele), és azt mond­tam, menjünk gyalog. Átmentünk a kis görbe hátú hídon és elhaladtunk amen- helyek előtt. Amikor ötéves voltam, lát­tam, hogy egy középkorú férfi berohan az egyik épületbe, hogy öngyilkosságot kövessen el: kés volt nála; a szomszédok rohantak utána, föl a lépcsőn. — Sose hittem volna, hogy ilyen a vidék — mondta Lola. Csúnya menhelyek voltak, kis szürke dobozok, de úgy ismertem őket, ahogyan semmi mást. Ez az egész séta olyan volt, mintha zenét hallgattam volna. De mondanom kellett valamit Lolá­nak. Nem az ő hibája volt, hogy nem tartozott ide. Elmentünk az iskola előtt, a templom előtt, és elérkeztünk a régi, széles főutcára; az életem első tizenkét évéhez. Ha nem jövök el, nem tudom meg, milyen erős ez az érzés, hiszen azok az évek nőm voltak különösebben boldo­gok vagy különösebben boldogtalanok; kö­zönséges évek voltak; de most a fából ra­kott tűz szaga miatt, a sötét, nedves koc­kakövekből áradó hideg miatt úgy érez­tem, tudom, mi az, ami belém kapaszko­dik. Az ártatlanság illata. — Jó fogadó — mondtam Lolának —, és tudod, itt nem lesz semmi, ami miatt fönn kell maradnunk. Megvacsorázunk, iszunk valamit, aztán bebújunk az ágyba. — De az egészben az volt a legrosszabb, hogy valamiképpen azt kívántam, bár egyedül volnék. Annyi év óta nem jártam itt, nem is gondoltam, volna, hogy ilyen jól emlékszem a városra. Elfelejtett dol­gok jutottak eszembe, mint az a homok-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents