Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-29 / 256. szám
1978. október 29. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Később, de nem későn a hévízi őspark elegáns gyógy- csendjében. Archaikus dallam száll együtt a kénes gőzzel a harkányi fürdőmedencéből. Valami régen hallott, ismerős dal egy madárról, amely fészkére talált. Mi dolgunk vele. A gyógyfürdők úgymond finom közönsége azonban felfigyel. A külföldiek valami egzotikus „ungarisches” programot sejtenek. És nem is tudják, mennyire igazuk van. Legfeljebb annyiban tévednek, hogy ez nem egyszerűen szórakoztató program, és főként nem nekik szól. Az értő, hazai törzsközönség hamar átlátja a helyzetet, és legyint: semmi, csak megint egy falusi, téesz kiránduló csoport. Mindössze. És mint a szegény rokonokat, kicsit még szégyellik is a nótát. Kínlódva hallgatják a dalt, amely a párját kereső madárról szól. de amely mégis más hírt hoz. Azt mondja, hogy eljöttek az új tulajdonosok, hogy még mindig vannak ' új birtokbavevők. Akik nem a fürdőhelyek idegenforgalmi központok, kulturális centrumok, múzeumok. színházak, képtárak, elegáns, hűvös rendjét, hanem a friss élmény keltette örömet ismerik. És érzéseiknek nem tudva, nem akarva buta korlátot szabni, csöndesen dalra fakadnak a melegvízben. Ki ne látott volna manapság történelmi nevezetességek, múzeumok, képtárak, kiállítások bejárata előtt csoportosuló, fekete ünneplőbe öltözött embereket. Férfiakat, akik sötétkék ruhát és fehér inget vettek fel egy kétnapos IBUSZ-kirándulás kedvéért, akik ijedten kerestek biztonságot, kapaszkodót egy üveg jól ismert Kinizsi sörben, és akik hasztalan küzdenek az álmosság ellen a színházi előadás harmadik felvonása közben. Szégyellik, vagy furcsállják még maguk is, hogy köztünk vannak. Az értők, a kerítésen belül levők, a viselkedők között. Pedig tudhatnák már, hogy ők vannak otthon. Mindenütt. Mert a film nem, pontosabban nem elsősorban a premiervetítés vájtfülő közönségének készült. Mégis, a sután topogó, a sörös üvegért körbetekintő, az áhítatosan dalra fakadó emberek ezrei — ha hivatalosan nem is — de valami magángőg miatt, néha még másodrendű vendégei a pihenésnek és a kultúrának. Tavaly a Balatonnál 14 százalékkal többen fordultak meg, mint tavalyelőtt. Hazaiak. Tudom, ebben elsősorban az eltöltött éjszakák száma és a fürdőzők tömege a lényeges. Ám azt is tudom, hogy a tizennégy százalék javulás mögött olyan rétegek is vannak, amelyek eleddig hogy, hogy nem, elzárták magukat a lehetőségtől. A pihenéstől, következésképpen a művelődés bizonyos lehetőségeitől is. Öröklött, múltból cipelt szempontok, szemléletek miatt maradtak távol, és ezt a mai közeledésünket is — a hivatalos hívó szón túl — mit tagadjuk, sokan idegenkedve szemlélik. Kik jönnék, honnan jönnek, miért jönnek? A fészkét megtaláló madárról dalolok, a sután, vagy gátlásaikkal küzdve éppen harsányan viselkedők. Oda állnak mellénk, akik alkalmasint azt hisszük, hogy hajdani önmagunkkal kifogytak a kezdők, akik a korábban érkezők felsőbbrendűségével bámuljuk a később, de nem későn érkezőket. egy helytörténeti pályázat eredményhirdetésére voltam hivatalos. Az ünnepélyes alkalomra minden pályázó meghívót kapott. El is jött mindenki. Sötét ruhában, fehér ingben, csöndesen cigarettázva, ismerőst keresve és találva a hallban várakoztunk, ahogy ez szokásos egy díjkiosztón. Csak egy falusi asszony álldogált egyedül a fal mellett. A rendező el is kérte tőle a meghívóját. Egyedül tőle kérte el, mert ruházatából, megjelenéséből úgy vélte, hogy eltévedett a néne. Nos, nem a néni, hanem a rendező tévedett. Történetesen ez a falusi asszony nyerte a pályázat első díját. A rendező talán azóta már tudja, hogy szégyellnie kell magát. , Miskolczi Miklós Énekelnek Egyszer Tranzitfalu ősszel Az átlátszó, tiszta őszi nap néptelen utcákra süt Nagy- ivánon. Ebben az aranyidőben itt mindenki szorgoskodik a tsz-ben, az állami gazdaságban, a földeken, A nyugdíjasok a kertekben tesznek-vesznek, a gyerekek az iskolában koptatják a padokat. Teremtett lélek sincs az utcán. A tanácsháza felé közeledve végre feltűnik két asszony: az egyik a járdát söpri, a másik a boltból jön. Beszédbe elegyedem velük. — Mindketten tősgyökeres ivániak. Mit jelent önöknek az, hogy itt élnek a Hortobágy szélén? A nagyiváni kirendeltségen Orosz Gyuláné vezető fogad. — 1680 lakos ügyes-bajos dolgait intézzük, ilyenkor gyér a forgalom. A falu messze földön híres igyekvő, szorgos lakóiról. Nem véletlen ez, mivel ad időjárás itt, a nagy puszta szélén meglehetősen mostoha, a szikes talaj nehezen fizet, szóval a megélhetésért nagyon meg kell dolgozni. Jobban, mint másutt! Rossz talaj ide, szikes föld oda, nézzen körül: mégis mindenfelé takaros házak, nem ritka a három- négy tehén, meg az autó sem. ilyen szép napon a nagyiváni embert kötéllel se lehetne behúzni a tanácsházára. Jönnek ők kérés nélkül is, ha esik az eső, vagy beköszönt a zimankó. Érthető, hogy ebben a jó időben néptelen utcákat taMint említettem, ez a kereskedő véna esetenként már fennen lobog a faluban. De csak esetenként, mert Petőfi szavaiból kiindulva ilyentájt ha szomjan nem is, de köny- nyen éhen halhat a nagyiváni jámbor vándor. Mint most is. A híres Csengő presszó bőven ellátva italfélével, de ennivaló nincs, még keksz, torta, sütemény se. Az eladónő szabadkozik: a hétvégi áru a — Az ősz végén már semmit — fordul felém a seprű nyelét támasztva a testesebb asszonyság. — Szezonban bezzeg akad turista: magyar, meg külföldi is esőstől. Délibábot, pusztát szeretnének látni. Néhányan csen- cselnek is. Engem is addig győzködödtt egy szakállas, hogy megvettem tőle három harisnyanadrágot százért, hogy vigye el a tatár a ku- fárját! Ügy kellett nekem, mivel kettő már felhúzás közben elrepedt. Nekem ez az emlék maradt nyárról — nevetett. Iáit. Ha nyáron néz felénk, meg se ismeri a falut! Akad itt átutazó nyugati, keleti turista, lovasparádé, számos IBUSZ-csoport. Való igaz, mások is állítják júniustól szeptemberig akad vendég, ha csak egy napra is. Nem csoda, ez már a Hortobágyi Nemzeti Park területe. A látogatók a Görbe csárdánál fényképezik a délibábot, a gólyafészkeket. A kelepek edzetten tűrik a fényképezőgép-kattogást, és örömei foglalták el a TI- TÁSZ által épített hat műfészket is. Bár a gólyák száma évről évre emelkedik, eddig ez a tény szemmiféle kedvező statisztikai változást nem hozott Nagyiván lélek- számának gyarapodásában. Viszont a hat mű-gólyafészek jelzi az olykor-olykor fellobbanó hazai kereskedőszellemet. jövő hét derekára elfogy. Többet azért nem rendel, mert nem biztos, elkel-e. Báláz érvelés mindenképpen sántít, mégis az egyik legfőbb hibája az: én is az afféle mohó embertársaim sorait szaporítom, akik szerda délben is megéheznek. No, sebaj, vigasztalódom, majd egy házzal arrébb, a Bisztróban falatozom! Az utolsó igéhez a feltételes mód illene jobban, hiszen a bisztrót a tiszafüredi KÖJÁL pár hete Bezáratta. A söntést már kinyitották, de az étterem csak akkor kezd, ha megfelelően átalakítják. Addig meg jobb híján: koplalj, vándor! Szállás sincs Gyalogosan járom a falut. Takaros házak, új épületek, szép kerítések mindenfelé. Tranzitfalu, átutazó idegenekkel. — Bizony az — replikázik Fekete Andrásné. — Lenne itt lakás, megfelelő szobi még vacsora is a turistáknak, de mivel azt se tudjuk, mi ennek a hivatalos útja- módja, így az „idetévedt” külföldiek vagy Debrecenben vagy Füreden keresnek éjszakai szállást. Megérné pedig a falunak is, meg a lakónak is, hiszen én magam tudok 10—20 olyan helyet, ahol első osztályú szobát adnának ki a délibáb-keresőknek. Az iskolában Tolnai József igazgatóval és Sasvári József címzetes iskolaigazgatóval bezsélgettünk. — Meg lehetne „fogni” jóban ezt a vendégjárást itt Nagyivánon is. Nyáron például külföldiek jöttek, este értek ide, így nem volt szívem elküldeni őket. Az egyik tanteremben . aludtak matracokon. Végezvén dolgommal, hazafelé igyekeztem. Ügy tűnt, ma én képviseltem Nagyivánon az őszi idegenforgalmat. A falu határában két francia rendszámú Renault vesztegelt az úton. Tulajdonosaik hotelt kerestek. Mindazok ellenére, hogy ma még Páris, Brigitte Bardot és még néhány közismert nevezetesség jelzi a jelenlegi aktív francia szókincsem, hamarosan megértettem velük, hogy itt nincs hotel, de még IBUSZ-szoba sem. Hálákodtak egy sort és elrobogtak, hogy megkeressék valahol a híres, magyaros vendéglátást. Minden bizonnyal meg is találták a Hortobágyon vagy Debrecenben. D. Szabó Miklós Műfiszken a gályák Koplalj, vándor!. E’ vóna az én kis tanyám. Hát nem a legjobban mutat, ammán szentigaz, de mindig szöszölök rajta valamit. Most húztam az utolsót a meszelővei, de hisz látja, ha körbenéz. Ha nem a muszáj hozott vóna ebbe a tanyába, nem köllött vóna ingyen se. Nincs tán valami baj? Mán azt gondótam azért gyütt. Az ólat is főrakom, csak odajussak. Én úgy mondom magának, ahogy van, még mindig fáj a szívem a pesti levegőjé, pedig hetedik éve, hogy itt kinn vagyok. Dehát az orvosok aszonták, az a levegő én nékem nem jó. Merhogy Pesten dógoz- tam mindig, vótam kábelo- sokná; meg a csatornákná’. Ottan vették észre a bajomat is, evve’ a rossz tüdőmmé’ e. No, akkó oszt gyüt- tek sorba a vizsgálatok, meg a röngen, meg a jófene tugy_ gya mi. Amíg ezeken végigmentem, dógoztam én szorgalmasan. Idehallgasson, nem vót énnékem az égatta világon semmi bajom, mégis lajstromba vettek. Kimondták, hogy kés alá köll menni, mert tán tályog van a tüdőmön. Nekem, aki végig- gürcőte az életit! Hét gyereket főnevetem! Hát megmondom úgy. ahogy vót, nem nagyon akaródzott nekem se a sok francos vizsgádat, se meg a kés. úgyhogy vót amikó a rendőr ballagott mellettem! Különben megszökök. Akkó oszt végre hetven elejin e’ha- tározódótt a műtét. A pusztulat vinné, mán azon vótam, hogy főlógatom magam, de oszt csak nem. Elég a hozzá, hogy még háromszó vágtak meg. csupa egy forradás vagyok. Akkó mondták énnékem, hogy sokat kék lennem oda- ki a levegőn, mer a’ segít. Hanem mink abba az időbe mán Túrba kötöztünk, a régi tanyát odahattuk, pedig a’ lett vóna a nekem való. így vettük oszt meg ezt a csúnyácskát, itten a kása közibe. A gyerekekké’ rendbeszedtük, kiigazítottuk. Nem szép, de jó. Amott a gát tövibe, ha így lép az ember egyet a szobába’, bizony süpped a víz miatt, de gyűjjön bej- jebb, oszt próbája csak! Látja-e? E’ kemény főd, száraz főd! A sparheld épp elég, mer’ valahogy nem bírom a meleget, meg oszt főzök is ám! Ha a gyerekek benéznek, rögtön megkérdik, van apámnak jó paprikása? Van énnékem itt minden, ami köll. Nyugdíjat kapok, az a pár birka is hoz valamit, ami kinn van az istállóba’. A mútkóri bolond szél ugyan főcsapta a szalmát a te- tejin, de majd megigazítom. Ha az egészség engedi. Mer’ idehallgasson, nekem az szabja a napomat. Ha jobban vagyok, korábban kelek, ha roszabbú’ nézem a gerendát. Főcsavarom a rádiót, hogy szójjon. A tévét, meg a mozit sose szerettem. Ugrál a szemem, ha valami röpdös előtte. Hanem a színházat, azt mindig megnéztem. Pesten is be-bemen- tünk. Hova is no? Hát ott a körúton. A Madácsba, oda bizony. Szóvá’ megetetem a jószágot, oszt ha dolog nincs, akkó kiállók a tanya elé, oszt nézem a határt. Jó mulatság az is. Hameg nagyón unom magam, hát itt a kö- vesút mingyá, azon mén a busz, hipp-hopp mán otthon is vagyok. A gyerekek építkeznek, oszt segítek nekik. Néha szomszédolók, av- va’ is halad az idő. Csak a szelet, azt bírom nehezen. Olyankó nemigen húz ki az ágybú senki ember, a világér se mozdulok. Eddig csak megvótam könnyen, de mán a tél kopogtat. A’ nehezebb mindig. Vettem igen jó borsodi darabot, avva’ tüzelek, mióta az eszem tudom. Ezt a telet is a’ melegíti majd.. Hónap gyün ki az asszony, kinn is aszik pár napot. Most meg indulok pet_ róleumér. Fő veszem a jobbik kalapom, meg valami kabátot is terítek magamra. Nem vinnének el a botig? Elmondta: Fejes András Mezőtúr, Kúria 334. Lejegyezte: Hortobágyi Zoltán Fotó: Kőhidi Imre
