Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. október 22. Szembeszél A minap a kötelesség egy fél napra Karcagra szólított. Elvégezvén a teendőket, onnan a déli 12 óra 10-kor induló vicinálissal igyekeztem vissza Tiszafüredre. Igyekeztem, igyekeztünk volna, de a jó, öreg; kiszolgált jára\ aranyjánosi stílusban „Meg- megáll körülnéz ...” módon gyűrte a kilométereket. Így aztán 14 óra 5 perckor értünk a füredi állomásra, azaz majd két óra múlva. Leszállófélben egy bajszos, paraszt bácsi érdeklődik a fiatal kalauznál. — Hány kilométeres ez a távolság kalauz úr? — Negyvenöt — feleli a kérdezett. — Ügyi szembeszél vót? A jegyek szimpatikus őre nem érti a humort, meglepetten válaszol. — Nem kérem, levél se rezzent ... Valóban, ragyogó őszi -napsütés mindenfelé. Még szerencse! Mikorra érkeztünk volna meg, ha egy kis szembeszél is fú? D. Sz. M. TURISTÁK Az amerikai házaspár visz- szatér európai útjáról. — És jártak Velencében? — kérdezik tőlük. — Igen, oda is elmentünk — mondja a feleség, de az utcákat víz borította, és az emberek kénytelenek voltak csónakon járni, úgyhogy ebben a városban nem álltunk meg! Időzített szexbomba G yermekkorunk óta ismerjük egymást. Akkoriban mindent megosztottunk. Mindent, ami az enyém volt. Neki valahogy soha nem volt semmije. Aztán felnőttünk. Ütjaink szétváltak. Teljesen megfeledkeztem róla. Egyszer azonban az előszobában megszólalt a csengő. ő jött. Végigjárta a lakást és azt mondta: — Jól élsz. Két szoba! Az egyiket átengedhetnéd nekem. Átengedtem. Mi mást tehettem volna, hiszen gyermekkori jó barát! Aztán kinyitotta a szekrényt. Amikor mindent megszemlélt, így szólt: — Milyen jó öltönyök! Éppen kettő. Ideadhatnád az egyiket. Testvériesen megosztoztunk Viktor Plemel Testvéri osztozkodás az öltönyökön. Aztán az Ingeken, nyakkendőkön, cipőkön, fehérneműkön. A maga részét elvitte a szobájába. Hallgattam. Nem akartam elrontani a gyermekkori emlékeket. Ebéd. után elnyújtózott a kedvenc fotelemben. Rágyújtott a cigarettámra. Aztán megszólalt: — Jó cigiket szívsz. Hát konyakod milyen van? Egy üveg francia konyakot tettem az asztalra. Meg citromot. Ivott. Egy gerezd citromot megforgatott a porcukorban. Szopogatás közben megkérdezte: — Kocsid van? — Van. Egy. — Hm ... Ezt nem lehet kettévágni. Felváltva fogunk furikázni? — Igen — mondtam csüggedten. Ekkor jött haza a munkából a feleségem. Bemutattam őket egymásnak. — Csinos feleséged van — mondta. — Jó alakú. Kár, hogy csak egy van belőle. Egyébként. .. Nem emlékszem, mit vágtam a fejéhez. Én második éve ülök. Ö megúszta egy véraláfu- tással meg egy kiadós ijedtséggel. Most ott lakik, ahol én laktam. A feleségemmel. Importhumor Egy részeg beront a fényképész műtermébe: — K-k-kérem ... készítsen rólam cs-cs-csoportképet ., — örömmel uram. Szíveskedjék félkörben elhelyezkedni! A skót fiával színházba megy. A karzaton foglalnak helyet. A szünetben a fiú áthajol a korláton és az odalent ülő közönséget nézegeti. '— Óvatosan fiacskám — figyelmezteti a skót: — Vigyázz, nehogy leessél. Ne felejtsd el, hogy a földszinti jegy kétszer annyiba kerül, mint az emeleti! A nagy áruházban Schulz odalép az információs ablakhoz és megkérdi: — Bocsánatot kérek, elveszítettem a feleségemet... — Temetkezési osztályunk a harmadik emeleten van ... — hangzik a válasz. A fiatal feleség sírva meséli férjének: •— Az imént tudtam meg, hogy papa csődbe ment! — Én mindig sejtettem — feleli a férj —, semmitől sem riad vissza azért, hogy szétválasszon bennünket! A vendég így szól a csaposhoz: — Mondja kérem, hány hordó sört ad el rendszerint hetente? — Húszat. — Én meg tudom tanítani arra, hogyan adhat el huszonötöt. — Hogyan, uram? — Töltse tele a korsókat! — A víz nagyon fontos — magyarázza kisfiának az apa. — Ha nem volna víz, akkor sohasem tanultunk volna meg úszni és mind megfulladnánk . .. Egy híres utazótól megkérdezték, mi a legfontosabb az úti előkészületeknél. — A legfontosabb uraim — válaszolt a híres utazó —, hogy feleannyi poggyászt és kétszer annyi pénzt vigyünk magunkkal! Halász Géza karikatúrája VOLT AUTÓTULAJDONOS}.. - Ez maradt... Szöveg nélkül Közművelődés A HOLMI Éppen az autóból szálltam ki, amikor hirtelen közvetlenül a fejem mellett felbukkant egy szürkés arc, amelyet háromnapos szakáll fedett. — Megveszi ezt a holmit főnök? A hangja rekedtes volt, a lehelete nagyon kellemetlen. Megzörgette a papírt, amiben a „holmi” volt. — Semmit nem veszek — mondtam határozottan. Az idegen külsejéről rögtön láttam, hogy nem juthatott legális úton a holmihoz, de hirtelen mégis meginogtam. Hátha valamilyen autóalkatrész, amit sehol nem lehet kapni? — Különben mutassa — változtattam meg az elhatározásomat. Az alak egy reflektort bontott ki az újságpapírból és valamilyen műszert, számlálót vagy ilyesmit. Mindkét tárgy valahogyan furcsa volt, olyan anyagból készült, amilyet még soha nem láttam és a kivitelezése is szokatlan. — Honnan vette ezeket? — kérdeztem. — A sógor találta kint a telken — recsegte a hang. Valami nem tetszett nekem, már maga az ajánlat is gyanús volt, aztán meg az a sógor a telken és ráadásul a „holmik" furcsa külseje... Az előérzetem azt súgta, hogy az egész történet mögött valami nem mindennapi dolog rejtőzik. — Ad egy százast? — Nem — mondtam élesen és közben megragadtam a kezét. — De adok kétszázat, ha megmondja az igazat, hogy hol találta ezeket. — Biztos, hogy maga nem rendőr, ugye? — nézett rám bizalmatlanul. A rendőrség szemmel láthatóan nem tartozott az olyan intézmények közé, amelyekkel szívesen felvenné a kapcsolatot. — Teljesen magánszemély vagyok — nyugtattam meg. Elgondolkodott. — Hát talán mondhatnék valamit, de ilyen száraz torokkal nincs kedvem beszélni — mondta végül. — De ha bedobhatnék egy sört... A közelben szerencsére volt egy talponálló. Arcomat a kabátom gallérjába takarva rendeltem egy korsó sört, úgy manőverezve közben, hogy senki ne vegye észre, hogy én ezzel a visszataszító alakkal vagyok. Ügy tettem, mintha a talponálló vitrinjében kirakott teáscsomagokat nézegetném, de közben fülemet hegyezve titokban a szavaira figyeltem. — Szóval tudja, én ténylegesen egy bizonyos Kulasszal voltam kint a telkeken. Ez egy haver. Volt nálunk három üveg és bementünk az egyik olyan víkenházba, amelyik éppen nem volt bezárva. Amikor üresek lettek az üvegek, Kulas, elpárolgott, én viszont gondoltam, hogy beverem a szunyát. Egyszer csak arra ébredek, hogy valami zúg. Nyitom a szememet, hát látom, hogy kint valami óriási fényesség van. Ugrok fel, nézek ki az ablakon és mit látok? Egy fura fényes jármű ereszkedik le a földre, alakra olyan, mint a búgócsiga, csak laposabb. A járműből egyszeresük valamilyen figurák szállnak ki a földre fénylő Kezeslábasokban, fejükön antenna és elindulnak valamerre. Gondolom: még álmodom, vagy ébren vagyok? Nem tudtam mit csináljak, kimentem a házból és odamentem ehhez a micsodához. Éppen megint kezdett kiszáradni a torkom, mint mindig, amikor felébredek, hát gondoltam, ha nyitva van az ajtó, megnézem, hátha van az ülésen egy üveg sör. Tényleg nyitva volt az egyik ablak. Látom van ott valamilyen asztal, de üveg sehol. Még a legkönnyebben ezt a reflektort meg ezt az órát lehetett megmozgatni, hát leszereltem és a többit már tudja. — Ember, mit csinált! — keltem ki magamból felháborodva. — Mit fognak most ezek gondolni rólunk! A telekre taxival mentünk ki. Undorral húzódtam el tőle az ülésen. — Hol volt? — Itt — mutatta a helyet. — Itt szálltak le, ezen a helyen. Azon a kis köralakú benyomódáson kívül, amit a kiszáradt füvön láttunk, semmi nyomát nem találtuk az idegen vendégeknek. Az ismeretlen kozmikus objektumokkal való érintkezést csak akkor tartják bizonyítottnak, ha ugyanazt az objektumot egyszerre több személy is megfigyelte, de ha csak egy bejelentés érkezik, azt nem fogadják el, főként akkor nem, ha a bejelentő ráadásul részeg is. — Kétszáz — emlékeztetett az idegen. Elhúztam a kezemet. — Ez a tisztelt úré — mondotta felém, nyújtva a papírba csomagolt tárgyakat. — Nem akaroip! — kiáltottam. — Még csak érinteni sem akarom! De mégis... Talán hagyjam a kezei között? Hiszen szerettem volna valamilyen emléket erről a furcsa eseményről!... Elvettem a csomagot. Amikor nem minden megkönnyebbülés nélkül elváltam a visszataszító idegentől, az még a fülemhez hajolt és ezt súgta: — Ha még találnánk ilyen holmikat, megveszi, főnök? Már mozdultam, hogy felháborodottan visszautasítsam ezt, a pimaszságot, amikor hirtelen eszembe jutott: micsoda szenzáció lenne, ha részenként megszerezhetném és végül összeállíthatnám az egész repülő járművet... Tárcámból kivettem a névjegykártyámat, amin a címem is rajta volt és odanyújtottam neki. (A Szpilkiből) Szöveg nélkül
