Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-21 / 249. szám
1978. október 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 „Áradás elé vert karóként” Látogatás a hetvenöt éves Szűcs Sándornál Ha én is azon a számyalóan szép nyelven tudnám köszöntem a most (hetvenöt esztendős Szűcs Sándort, amelyen ő örök emléket állított a régi Sárrétnek, Nagykunságnak és Hajdúságnak! De ezt a pompás, a népi emlékezet mélyrétegeiből származó, archaikus nyelvet ma nagyon kevesen bírják a magyar irodalomban. Ez az egykori karcagi múzeumigazgató, író, néprajztudós Szűcs Sándor sajátja, aki jelenleg is szülőfalujában, Bihamagybajom- ban, az 1755-ben épült kis nádtetős parasztházban él. Itt beszélgettünk. Ez a születésnapi beszélgetés sokkal vidámabbra sikerült, volna, ha most is élne Erzsébet néni, ha nem égetné Sándor bácsit a még ma is friss seb, a felesége hiánya. — Depresszió alatt vagyok, mióta a feleségem meghalt. Egyes egyedül lakom itt, de van két asszony, aki bejár, az egyik hetenként tejet hoz, a másik pedig az öregek napközi otthonából ebédet szokott hozni. A bihamagyba- jomi vezetők törődnek velem: ha valami hivatalos ügyem van, csak szólok, és ők mindent elintéznek, az ebédet is ők hordátják. — Nehezen telnek a napok? — Általában, mert magamnak kell mindent észreven- nem, hogy mi a teendő, nem úgy, mint mikor még a feleségem élt. Ö rendkívül gyakorlatias, nagy műveltségű ember volt, tanár. Például pénzt én sohasem kezeltem. A halála óta minden megváltozott, a nap is másképpen telik el. Azóta nem tudok dolgozni, nem írok semmit. Nem tudok. Azelőtt? Mondtam Erzsébetnek, ha készen lesz az ebéd, ne szóljon hozzám addig, még ki nem jövök a szobámból. Ahogy én dolgozni szoktam, az a lehetőség itt már nincs meg, mert mikor én dolgoztam, nem voltam jelen. Most meg minden pillanatban jelen kell lennem. Nem lehet őt pótolni! Én elhiszem, hogy jobbnál jobb házasságok vannak a világon, de a miénknél jobbat nem tudok elképzelni... — Senkije sincs Sándor bácsinak? — Nincs senkim sem. A legfiatalabbak is ... a testvéreim, meghaltak. Apám is: tizenegy éves lehettem akkor. Senkim nincs. Csak két macska van a háznál. Bolondjuk vagyok ezeknek a jószágoknak, olyan vagyok, mintha a komornyikuk lennék. Volt egy nagyon jó kinézetű kutyánk is, Erzsébet kapta a szomszédban. Nagyon hozzászokott kettőnkhöz. Egy alkalommal, már Erzsébet halála után, én itt ültem k;nt a ház előtt, a kutya pedig a küszöb előtt szundikált. Egyszer felemeli a fejét, körülnéz, néz az ajtóra. Az előszoba ajtajára. És akkor elkezdett nagyon keservesen vinnyogni. Szólok hozzá, hátranéz, aztán megint nézett az ajtóra és vinnyogott. Erzsébetet kereste. Valószínű, hogy álmodott. Már sokszor figyeltem, hogy álmodik a kutya. Aztán márciusban eltűnt, azóta ő sincs. De a macskák már hozzászoktak, hogy egyedül vagyok, szoktam velük beszélgetni szeretik, ha szólok hozzájuk. — Az olvasók is szeretik, ha szól hozzájuk Sándor bácsi. Bizonyság erre legutóbbi könyvének!, a [Régi magyar vízivilág címűnek a sikere. Említette, hogy most nem tud írni, de tervei nyilván vannak. — Népmese gyűjtésemet szeretném kiadni. Ezeket én jegyeztem le. Népmesét alig gyűjtöttem, csak ha olyan valakivel találkozom, aki mesét mondott. Hogy ne legyen hiábavaló a beszélgetés. Negyvennél több mese van itt egyben, lehetnek benne esetleg ismertek is, mert ezek vándorolnak. A mesé- lők általában azok voltak, akik más tájakon is jártak, ki lehet nyomozni. A jószágkereskedők felfogadták a hajcsárokat, akik mindenfelé mentek az országban, ezek hozták a meséket. De az itteni embereket inkább az igaz történetek érdekelték. Azokban van valami valós anyag, régi pásztorokról, nevezetes emberekről szól. Itt Biharnagybajomban is, mint más helyen, voltak különböző összejövetelek, gyékényes házak, itt igaz történeteket beszéltek. Ilyen igaz történetekből is szeretnék összeállítani 'egy könyvet, ebből mái- megjelent egy rész a Kortársban. Most ehhez szedegetem az anyagot, rakosgatok az írások közt. — Bizonyára a ház körül is akad teendő. — Négy órakor én már berakom az ágyamat. Ma is. Amikor Karcagon voltam múzeumi igazgató, akkor szoktam rá erre, mert minden nap hazajártam Bajomba: négykor keltem, este nyolckor jöttem. Vagy tíz évig. Ma sem tudok tovább aludni. Mondják, hogy miért kelek már fel? Miért nem olvasok? Nem szeretek ágyban olvasni,. Ha lefekszem, rögtön elalszom, ha felébredek meg már kelek is. Itt annyi tennivaló van! Naponta háromszor is annyira elfáradok, hosv le kell pihennem, kiesik a kezemből a könyv. Ez a nagy kert — egy katasztrális holdnál is nagyobb! — itt van a nyakamon, és csak annyit tudok tenni benne, mint egy karó, amit ha kiönt a Tisza, odavernek az áradás elé. Ez a sok gyom! ...Pedig pár hétig a körmömmel, késheggyel szedtem ki a kő közül a ház előtt. De kis idő múlva megint virágzik. Előttem van Szűcs Sándor, még mint a karcagi múzeum igazgatója, amint éppen mesél egy eltűnt, eltűnő világról a fékezhetetlenül izgága kisiskolásoknak, akik — csodák csodájára! — megbűvöl- ten hallgatták a gyönyörű mondatokat. Magam is közöttük voltam, s azóta Szűcs Sándor lett — tudtán kívül — első számú nevelőm, szinte szellemi fölnevelő atyám, az emberség példája, szülőföldem hazavezérlő csillaga. Én akkor (ötödikes voltam) nagyon fiatalnak, hozzám közelinek láttam Sándor bácsit. Aztán ritka és becses könyveit olvasva száz, kétszáz, sőt a táltoshitet idéző soroknál néhány ezer evesnek is álmodtam őt. A régi Nagykunságot és Sárrétet megélesztő írások pogány alakjai, a táltosok, pásztorfélék, csíkászok, pákászok és egyéb rétes emberek jó ismerőseim lettek, jellemformáló társaim. A régi, sanyarú életű kis- sorsúak maradékait később a valóságban is megismertem, miközben mélyépítőként magam is a régi Nagykunság eltüntetésén fáradoztam a csatornák, rizstelepek, terep- rendezések készítésével, tervezésével. A táj ugyan teljesen megváltoztatta arcát, de Szűcs Sándor szép írásaiban él a régi is, élnek a vaskosan jókedvű, hihetetlenül kemény, emberségből máig hatóan példát adó ősök — új generációk épülésére. Körmendi Lajos Fotó: T. Katona László Legújabb könyvét dedikálja Káin és Abel A fővárosi bemutató után a veszprémi Petőfi Színház is játbsza Sütő András „Káin és Ábel" c. drámáját. Rendező: Pétervári István Jászai-díjas, a premiert e hónap 13-án tartották. A képen Takács Katalin és Sárvári Győző FILMJEGYZET 80 huszár Megyei kérusparlament A KÓTA Szolnok megyei Szervezete harmadik alkalommal rendezi meg ma a megyei kórusparlamentet. A tanácskozáson a Ságvári Endre megyei Szakszervezeti Művelődési Központban a szolnoki Verseghy Ferenc Gimnázium énekkara ad műsort. Ezt követően Buday Péter, a megye kórusmozgalmának helyzetéről ad számot, majd Maróti Gyula, a KÓTA főtitkára a kórusmozgalom időszerű feladatairól tart előadást, amely után vitára kerül sor. Máté Péter Szolnokon A könnyűzene tarka világában minden korosztály megtalálja kedvenc stílusát, legkedvesebb előadóját. Nem gyakori az olyan előadó, akit a tizenévesek és az idősebb generáció is egyaránt kedvel. Ezen ritka énekesek közé tartozik Máté Péter, aki csütörtökön este a szolnoki Ságvári Endre Művelődési Központban adott koncertet. Az énekest kísérő Főnix együttes önálló műsorral is szerepelt. Saját szerzeményei közül egyedül a „Főnix” című dal nyerte meg a közönség tetszését, a többi szám sablonos szövege és fantáziátlan zenéje nem vált az együttes dicsőségére. Böjti Judit színésznő, az est „háziasszonya” ügyesen táncolt, de mint énekes kevésbé aratott sikert. Máté Péter viszont régebbi és legújabb nagylemezének számaival is méltán nyerte meg a közönséget. Külön érdeme, hogy dalainak nemcsak tolmácsolója, de zeneszerzője is, és nem jön zavarba akkor sem, ha zongorához ül vagy gitárt vesz a kezébe. Az azonban hatásvadászat, hogy két külföldi — már-már elcsépelt slágert is előadott. A befejező, saját szerzeménnyel viszont jó hangulatot teremtett a nézőtéren, s így mindenki kellemes érzésekkel távozott a hangversenyről. Falikép az iskolának A mezőtúri Fazekasok Népművészeti, Háziipari Szövetkezetének Ady Endre brigádja egy nagyméretű kerámia faliképpel ajándékozta meg a város 4-es számú Üjyárosi Általános Iskolájának úttörőit, Mezőtúr 600. évfordulója alkalmából. — A mintegy 3 méter hosszú. 60 centiméter széles kerámiát tegnap délben, rövid ünnepség keretében adták át a brigád tagjai az úttörőknek. A filmet Sára Sándor fényképezte és rendezte. Vajon örül-e áz operatőr, ha képeit a kritika szépnek, sőt gyönyörűnek tartja? Minden bizonnyal. De vajon beéri-e ezzel a rendező? Nem valószínű. Így aztán feltehetően nem elégítik ki Sára Sándort azok a tartózkodó méltatások, melyekhez mi is csatlakozhatunk. Mert egy dologban mindenki megegyezik: a látvány gyönyörű. Nemigen láttunk még ilyen kivételes tehetséggel fényképezett csodálatos tájakat. Íme előttünk a Tátra — a kiváló magyar operatőrök között is legkiválóbb — Sára Sándor szemével. Csábító a lehetőség, hogy az ember részletezze e szépségeket. Költői fordulatokkal, lírai közhelyekkel elveszem a részletekben: hófödte csúcsok. szédítő szakadékok, heroikus küzdelem a vízzel, széllel, hideggel... Pedig ezt látjuk, a természet még hitelesíti is e közhelyeket. Áradozhatnánk Kossuth-díjas operatőrünk vitathatatlan tehetségéről, miközben óvatos tekintélytiszteletből sikerülne elkerülnünk a lényeget. Azt, hogy a 80 huszár csak egy szép film. Nem több. Pedig a téma jóval többet ígér. 1848-at írjuk, egy lengyel kisvárosban vagyunk. Itt teljesít szolgálatot egy századnyi magyar huszár. Közép-Európa kis államainak történelmére oly jellemző ez a szánalmas szolgálat. El kell fojtani a lengyelek önállósulási törekvéseit, meg kell védeni az érdekeik ellen létrehozott Metternich- rendszert. Ezt az ellentmondást — azaz valaki a birodalom katonája és magyar huszár is egy személyben — a végsőkig élezik a 48-as hazai események. A levélben, röpcédulákon érkező hírek, a kényszerből vállalt több éves katonáskodás megérlelik a kérdést: Hol a helye a nyolcvan huszárnak 1848-ban? Erről szól az első rész. A nyilvánvaló választ erősítendő izgalmas epizódokat látunk. Egy Korsós nevű megpróbál megszökni, de saját társai elfogják. A lengyel diákok tüntetésén huszáraink nem követik a szövetséges osztrákok példáját, nem használják fegyverüket. A megalázó büntetés után megesküsznek, hogy mindenáron hazajönnek. Vajon hazajutnak-e? A film második részében ezen kell tehát izgulnunk. Kellene. De meglepődve, talán némi lelkiisemeret- furdalással vesszük észre, hogy nem érdekel bennünket a nyolcvan huszár. Örülünk Sára és a Kárpátok találkozásának,, gyönyörködünk a párás-ködös fenyőerdőben, csodálattal figyeljük a harmonikus mozgású, sziklák közt bukdácsoló felbukó, haldokló lovakat. Ilyenkor még még szánakozunk is. De a huszárokhoz semmi közünk. Az emberi jellemnek van ugyanis egy gyenge pontja: közelebbről érinti egyetlen ismerősének a sorsa, mint akár száz vagy ezer idegené. Az előbbit átérzi-átéli, az utóbbit tudomásul veszi. Valahol itt rejlik a művészet hatásának titka is. Egyes sorsokat ábrázol úgy, hogy átaluk ezrekhez kerülünk közel. Erről az alapszabályról feledkezik meg Sára Sándor. Általános érvényűt akar mondani és végig általánosságokban beszél. Mindig a nyolcvan huszárról van szó, nem pedig Ács Péterről, Lajtosról 'vagy Korsósról. Egy rövid monológ erejéig megszólalnak ugyan, de ez az idő csak egy-egy tanmesére elegendő az elszegényedett parasztról, aki kénytelenségből beállt katonának. A történet, a figurák, a történelmi szituáció számtalan lehetőséget kínáltak. Egyikről sem mertek lemondani az alkotók, mindvégig kezükben tartották, őrizgették azokat. Maga a rendező is így nyilatkozott: „Mi többszintes filmet próbáltunk csinálni. Bár mindig sikerülne úgy alakítani a történeteket, mint ahogy például Chaplinnek sikerült! Hogy beleférjen egy filmbe a habostorta- dobálás meg a filozófia”. — Csakhogy Chaplinnél mindez együtt, egymást feltételezve van jelen. Sára viszont csak jelez, elkezd és félbehagy: a két huszártiszt különböző magatartása, töredékes vitái alapvető etikai kérdéseket érintenének: a tudatlan paraszt öntudatosodása is érdekes folyamat lehetne: a viszontagságos hazatérés pedig mennyi izgalmas kalanddal járhatna. Utal ezekre Csoóri Sándor (a forgatókönyvíró) és a rendező, de egyiket sem vállalják. Egymást gyengítik a különböző szintek. A kalandfilmet megszelídítik a hosz- szas elméleti fejtegetések és a tájra figyelő kamera. A hitelességet csorbítja a ki- számítottság és a hamis pátosz. A történelmi modellt pedig meg-megtöri néhány naturalizmusig aprólékos jelenet. Most tehát nem örülhet a rendező, amikor az operatőrt dicsérjük. Mert a film hideg szépsége eltakarja a lényegét: az embert. Csak hozzáértően irányított egyforma bábuk arctalan, tömege mozog a gyönyörű tájakon. Ismeretlenek, közömbösek, tudomásul veszik sorsukat. Csak a lovakért fáj a szívünk. Bérezés László Dolgozószobájában írásokat' keres készülő könyvébe
