Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. október 1. Megtaláltam Attila sírját — Egy titkot szeretnék geled közölni, öregem, — ragadta meg kabátom uj- |ját Kempelen Kelemen amatőr régész. — Titkot? — kérdeztem kissé meglepődve, mert Kempelen Kelement nem úgy ismertem, mint aiki különböző titkok birtokosa lehet. — Talán nem is titok — egyezett bele az amatőr régész. Annál is több: szenzáció. De nem túlzók, ha azt mondom, hogy világ- szenzáció. Hitetlenkedve csóváltam a fejem, mire Kempelen- ben feltámadt a sértett régészönérzet. — Csak kacagjatok — váltott át személytelen többesbe —, majd egyszer talán megtudjátok ki volt az a Kempelen... — Én tudom — mondtam szelíden, s köszönésre nyújtva a kezem, el akartam osonni. — Várj! — ragadta meg újra a kabátom ujját. Neked kivételesen elárulom. Persze, ha hallgatsz róla, mint a sír. Megígéred? — Persze — egyeztem bele, csakhogy szabaduljak már tőle. — Barátom, emeld meg kalapod e szellemóriás előtt, — mutatott magára, pedig láthatta, hogy még svájcisapka sincs a fejemen, nemhogy kalap, öregem — váltott suttogóra a hangja, — megtaláltam Attila sírját. Ügy nézhettem rá, mint egy őrültre, mert rögtön nyugtatni kezdett. — Tudom, hogy fantasztikusnak tartod, de hidd el, hogy igaz. Először én se akartam hinni, még a saját szememnek sem, de bizonyítékok tömege igazolja. — És hol? — kérdeztem, hogy csak kérdezzek valamit. .. — Hát ez a legfantasztikusabb az egészben — magyarázta Kempelen —, képzeld el, nem máshol, mint a hobbdkertemben. — Na ne hülyéskedj! — Én? — csapott a mellére, — én hülyéskednék, aki megtaláltam ezt a szenzációs leletet? Hát lehet-e nagyobb kitüntetés ennél egy amatőr régész számára? Amikor ezrek és ezrek kutatnak évtizedek óta eredménytelenül, s Kempelen pedig a saját hobbi- kertjének turkálása közben felfedezi ezt a világszenzációt. — És mégis, hogy bukkantál rá? Ismét lehalkította a hangját. — Hát, tudod, régóta böngészem a szakirodalmat. Ennek alapján kétséget kizáróan kimutattam, hogy csakis az én kertemben lehet a sír. Tudod, Andris bácsitól örököltem ezt a kis területet, a Tiszától néhány kilométerre. Először persze magam sem akartam hinni, de az ásatások meggyőztek róla, hogy teljesén helyes volt a föltevésem. — S megtaláltad a sírt? — kérdeztem kétkedve. Ki is ástad a koporsót? — Hát tudtam, hogy csakis ilyen hülye kérdésed lehet — mondta szemrehányóan. Egy hozzá nem értő csakis ilyen badarságot kérdezhet. Neki a koporsó a lényeg... — De miért? Van koporsó, vagy nincs koporsó? Illetve koporsók, hiszen a monda szerint hármas koporsóba van eltemetve... — Badarság — legyintett Kempelen. Nem a koporsó a lényeg, hanem az, hogy írásos bizonyítékok kétséget kizáróan mutatják, hogy a sír a hobbikertemben van. Nem is lehet máshol. A tárgyi dokumentum, mármint a koporsó ez esetben mellékes. — Hogyhogy mellékes? — lázadtam fel. Hiszen az bizonyítja... — Na, hogy megnyugodj — legyintett Kempelen — a koporsó is megvan. Tegnapelőtt éjszaka nekiláttam az ásatásnak, s egy nagy vasdarabra bukkantam. Csakis a koporsó lehet. — Hát nem ástad ki teljesen? — csodálkoztam... — Méghogy kiástam volna? — lepődött meg Kempelen. Dehogy ástam. Sőt! Még tégladarabokat is hurcoltam rá. — De miért? Hát nem jelentetted be a felfedezést? Kempelen elgondolkozott. — Először, tudod, gondoltam rá. De aztán úgy döntöttem, hogy mégsem. Szúrósan nézett rám. — Ez a bosszúm. Csak hadd keresgessék tovább a bolondok. Én nevetek a markomba, hogy már megtaláltam. — Nem értelek öregem. .. — mondtam. — Hát azt hiszed, hogy elhinnék? — csattant föl Kempelen. — Nem hisznek ezek senkinek sem. Még nekem sem, aki megtalálta a világszenzációt. — De... — Semmi1 de. Én meg csak kacagok rajtuk, s azzal büntetem őket, hogy csak keresgéljenek tovább hiába. Kaposi Ezen nevet... A családi perpatvar hevében a feleség odakiáltja a férjének: — Bárcsak inkább magához az ördöghöz mentem volna férjhez! A férj nyugodtan így válaszol: — Ez aztán lehetetlen, drágaságom; közeli rokonok között tilos a házasság! * * * — Nem értem, hogyan élhettek azelőtt az emberek rádió, televízió és telefon nélkül? — Hát sehogy! Hiszen tudod, mind meghaltak! * * * — Ne szomorkodjék, Madame, gondoljon arra, hogy az idő a legjobb orvoß. — Ez igaz, de csapnivaló kozmetikus! * • * A bíró szigorúan szemügyre veszi a fiatal hölgyet, aki vallomást tesz annak a cégnek a csődje ügyében, ahol a tulajdonos titkárnője volt. — Tudja, mit kap, ha hamis vallomást tesz? — Igen, a főnök úr kétezer koronát ígért! * * * Az őrmester két lusta katonát szid: — Ördög vigye, ez hallatlan! A te nyakkendőd, Frank, félrecsúszott, a cipőd nincs kitisztítva. A te nadrágodnak pedig, Teddy, alig látszik az éle! Csapnivaló! Mi lesz itt, ha háború tör ki? * * * — Hibátlan — jelenti ki a tanárnő miután átnézte a diák házi feladatát. — Mondd meg, Péter, de őszintén: segített valaki a papádnak? * * * — Képzeld, ma a metrón egyszerre három fiatalember ugrott fel és adta át nekem a helyét! — újságolja a hölgy a barátnőjének. — És elfértél, drágám? — tudakolja ártatlanul a másik. A vonat a Keletibe tartott. Mezőtúron szálltam föl. Az idős hölgy az ablaknál ült magányosan, szomorúan és egyedül. Kétpónál már tudtam, hogy Békéscsabán házassági évfordulón járt, hogy a lánya Algírban van, hogy a Gyuri nyolc nyelven beszél, hogy milyen aranyosak a gyerekek — mármint a Gyuri meg a Kati —, hogy gyerekük az nincs, de hát az ilyen fontos embereknél ez természetes, hogy a Mária- napot is most tartották, hogy a lánya az FM-be kezdett dolgozni még 49-ben, hogy az olyan talpraesett, mint egy macska, hogy a bontott csirkét az egész csaVonaton Iád nem szereti, és csak azt eszik, amit saját kezűleg bont, pedig a szomszédban van egy illető, aki öt forintért felbontja, de hátha kicseréli, pedig irtózik a vértől, hogy a lányáék egy gyönyörű villába laknak egy gyárosnál, és ez természetesen ott kinn van, hogy a vonaton nagyon szeret utazni, csak olyan unalmas, és de jó, ha jön valaki, hogy nem szokott hazudni csak életében egyszer, de nagyon szé- gyenli még ma is, hogy milyen jó volna egy unoka, de Szöveg nélkül (Urzica - Bukarest) Kiabálás-terápia Vadászkaland Hát igen, nem könnyű az egyszerű embernek közel kerülnie a tűzhöz... Pláne, ha még szerencséje sincs. Vegyük csak az én esetemet. Felhív egyszer egy felelős beosztású elvtárs titkárnője. „Vadászat készül — mondja —, jelen lesz az összes megyei vezető.” No, gondoltam, most az egyszer rám mosolygott a szerencse!... Annál is inkább, mivel nagyon szeretek vadászni, és a célzásban sem vagyok az utolsó.. A helyi vadásztársaságban a legjobb lövőként tartanak számon! Ezt komolyan mondom — nemcsak a szokásos vadászmese. Gondosan felkészültem, ahogy dukál: háromszor is megtisztítottam a puskát, s beszereztem a legjobb patronokat. Végre eljött a nagy nap. Kitűnő helyre kerültem — éppen a felelős beosztású elvtárs mellé. „Ha most sem kapok jobb munkakört (értsd: magasabb fizetést!), nem egyhamar adódik megint ilyen jó alkalom!” — gondoltam. És máris felröppent egy fácán. Egyenesen felénk tart!... Kapom a puskát — durr! A gyönyörű madár éppen a lábam elé pottyant. A felelős beosztású elvtárs csak ekkor lőtt. De azt is elhibázta. És mindenki látta: az összes vezető állású dolgozó... Hű, micsoda balhé lett!... Én vagyok az oka mindennek, mondták, minek kellett elsőnek lőnöm... Telt-múlt az idő, a felelős beosztású etLvtáns helyére új főnök került. Lassan-lassan feledésbe merült az eset, s egyszer újból meghívtak egy vad4szatra. Megintcsak a főnök mellé kerültem. No, gondoltam, most vagy soha!... A legfontosabb, hogy ne én lőjek elsőnek! Legyen az övé a zsákmány!. .. így is történt Mint a nyíl, közeledett felénk a vad. A főnök rettenetesen izgatott lett. Torkaszakadtából kiabál; „Lőj már, mit tátod a szád! Lőj, te ökör!” Jól van, jól, tudom én, barátocskám, hogy mit csináljak! Nyugodtan leeresztettem a puskát, eszem ágában sem volt lőni. .. Hanem megint nem volt szerencsém: ahelyett, hogy magasabb beosztásba kerültem volna, leváltottak. De ez még csak hagyján — nagyon valószínűnek látszik, hogy még sittre is vágnak... Ja igen: majdnem elfelejtettem mondani, hogy ezúttal vadkanra vadásztunk. Pajo Kanizsaj Zahemszky László fordítása Az utolsó pillanatban Az orvos lakásában megszólal a csengő. A doktor kinyitja az ajtót és egy csontvázat pillant meg a küszöbön. — Mindig így van — dohog mérgesen az orvos: — a legutolsó pillanatig várnak, csak akkor fordulnak orvoshoz. .. hát a lánya... a ve je... a lakás... a főzés... a sok szaladgálás. . . hogy a lánya... — Hány éves a néni? — Hetvenhárom, a papa meg nyolcvan. — És csak így egyedül tetszik utazni? — Á dehogy! Itt van a papa is. — Hol is? az előbb még itt ült mögöttem. — Az ni, az a kopasz! Jobban odafigyelek, s hallom, hogy milyen élénk eszmecsere zajlik a sarokban: ...hogy a lányom .. .a vejem, .. .a villa .. .az unoka... Ügy látszik, egymásnak már nem volt mondanivalójuk. — dián — Sandberg asszony jól érezte magát. Mindenesetre addig a pillanatig, amíg az újságból nem értesült az orvostudomány új ágának £alrengető sikereiről — amelynek neve kiabálás-terápia. Eszerint a legfontosabb az. hogy az ember alaposan kikiabálja magát, és akkor minden probléma magától megoldódik. — Okvetlenül el kell menned egy klabálológushoz — tanácsolta a barátnője. — El sem tudod képzelni, milyen jó érzés, amikor Úgy istenigazából kikiabálod magad! — De hát rákiabálhatok a férjemre? — ellenkezett fálénken Sandbergné. — Eh. a férj — nem az igazi! Én általában ellenzek mindenféle háziszert. Azonkívül, a férjjel kiabálni — ez olyan közönséges dolog t — Értsd meg, drágám — avatkozott bele a beszélgetésbe egy másik barátnő: — Ordítani már csak azért is kell. mert divatos. Manapság mindenki, aki kulturált ember akar lenni, okvetlenül ordít. A napokban ösz- szefutottam Hasselbomékkal, hiszen ismered őket. Hát szóval, azelőtt ők egymással ordítottak, most együtt a Mabálológusra. Kari szerint ennek a gyógyha- táson kívül még az az előnye is vám hogy a jégkorongszezon kezdetére pompásan meg- edzi az ember hangját. El tudom képzelni, hogy fog ordítani a jégstadionban... Sandberg asszony beadta a derekát. De egy kiabálológushoz bejutni nem volt valami egyszerű : mindegyik hónapokra előre be van táblázva. Szerencsére, az egyik barátnője hétpecsétes titokként közölte, hogy megadhatja neki egy kiabálológus telefonszámát. aki Hollywoodban tanulmányozott, szupermodern gyógyszereket alkalmaz. Amikor Sandbergné az első alkalommal elment az orvos rendelőjébe, kissé idegeskedett: hátha ez a híresség nem szakit időt az ő számára? Kiderült, hogy a hollywoodi sztár közönséges, sőt kissé faragatlan férfi. Egy csésze kávéval kínálta meg Sandbergnét. majd kikérdezte, miért jött hozzá. Miután végighallgatta a pácienst. megvakarta az állát és így szólt: — Ha jól értettem asszonyom, önnek bizonyos problémái vannak. amelyektől szeretne megszabadulni. Sandbergné megerősítette, hogy pontosan így áll a helyzet, bár pontosan nem tudta megmondani, mi ennek a problémának a lényege. De ö minden reményét a kiabálás-terápiához fűzi. A belgyógyász újfent megvakarta az állást, és kijelentette, hogy ő már nem foglalkozik kiabálás-terápiával. mert áttért a legújabb amerikai módszerre, a bugris-terápiára. — Pofonegyszerű — magyarázta —, lényege a következő: káromkodni, káromkodni. és megint csak káromkodni. A szitkok a legűtszélibbek legyenek, és hosszű körmondatokban kell kifejezésre juttatni lehetőleg nagyobb szünetek nélkül. — De ... de ... én képes vagyok erre? — irult-pirult Sandberg asszony. — Képes — mondotta magabiztosan a csodadoktor. — Mindenki képes rá. De még menynyire! De ha nehezére esik elkezdeni, akkor hallgassa meg, hogy szokás ez jobb orvosi körökben. — És a belgyógyász olyan cifra tirádát kanyarított a szeplőtlen Szűz Mária, a negyvenezer mártír és az összes szent emlegetésével, s még az ördögöt sem hagyta ki. Úgyhogy a rendelőjében jól érezhető kénszag terjengett. Sandbergné asszony hallgatta, hallgatta, és majd elalélt az elragadtatástól. a tudomány sikerei miatt. Igen. igen, éppen ez az. ami neki hiányzik! Buzgón járogatott a csodadoktorhoz. de a káromkodás mindenesetre a hivatásos jellegű szitkozódás — eleinte nehezen ment. Hatheti tanfolyam után azonban megkapta a számlát az orvostól, ránézett az ösz- szegrei és úgy elkáromkodta magát, hogy hallatára még az amolyan stockholmi taxisofőr is rákvörös lett volna, akiről jóltudott, még véletlenül sem pirulna el! R. Fuchs (Ford.: Gellért György)- Kutyát kellett vennem, mert különben nem találnék baia .,. (Krokogyil)
