Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-03 / 208. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. szeptember 3. KEZDŐDIK A Javaslom, hogy a péntek is legyen szabad ilágéletemben mindig érdekeltek a pénzügyi kérdések: a betétek, a kölcsönök, a váltók és más efféle szórakoztató dolgok. Mindent elolvastam, ami ezekrőii a témákról az újságokban állt, ugyancsak rátapadtam a televízió képernyőjére, amikor valaki éppen a pénzről beszélt. Ezért, amikor egyszer száz darab tízezer dolláros bankjegy ütötte a markom, arany biztosítótűvel odatűztem őket az ingem belsejéhez, és elhatároztam, hogy ezentúl óvatos leszek. Csakhogy a biztosítótűtől meg a jókora köteg bankótól gyúUadásba jött a bőröm, a temérdek pénz gondolatára pedig álmatlanság gyötört. Végül egy ötletem támadt: miért ne tegyem be ezt a pénzt a bankba? — Külön szobára volna szükségem — közöltem a banktisztviselővel. — Micsoda-a? — álmélko- dott az, és már valamilyen gombot akar lenyomni, én azonban megmagyaráztam, hogy kényelmetlen itt a nagy teremben lehúzni az ingemet. — És másegyebet nem óhajli lehúzni? — tudakolta a tisztviselő, én azonban egy ujjal hanyagul megkopogtattam az ingem alól kidudorodó köteget — és a tisztviselő, úgy látszik, megértette. — Mennyi? — kérdezte. — Egymillió — vetettem oda hanyagul. A tisztviselő lefordult a székről és négykézláb mászva, elvánszorgott valahová. Hamarosan a bank alelnöké- vel tért vissza. Kettesben ka- ronfogtak és becipeltek az elnök dolgozószobájába. — Egymillió, egymillió, egymillió — suttogták váltig. Az elnök kopasz gentleman volt, háborítatlanul nyugodt arca akár a hamiskártyásé, amikor azonban megpillantotta a feltűzött egymillió dollárt — roppant izgatott lett. — Nem megfelelő hely ekkora összeg őrzésére! — szögezte le. Hadarva magyarázott valamit a kamatról, az előnyös tőkebefektetésről, az értékpapírokról, a részvényekről ... — Mindez igen kedves az ön részéről, tisztelt uram — mondtam én —, de tudni szeretném, mi lesz a biztosíték. Az utolsó ingemet is lehúzzák! (Pénzügyi tanmese) — Biztosíték? — álmélko- dott az elnök. — Nem vagyok újonc a bankügyekben — mondtam fontoskodva. — Egy ízben elmentem egy bankba, hogy kisebb kölcsönt vegyek fel — ott pedig azt kérdezték, hogy milyen biztosítékot adhatok. Mivel pedig nekem semmiféle biztosítékom nem volt, pénzt sem kaptam. — De a bank senkinek sem ad semmiféle biztosítékot — válaszolt az elnök. — Ón befizeti a pénzt,' mi pedig csekkönyvet adunk önnek. Az egész pofonegyszerű! — De rtekem garanciára van szükségem, hogy a pén_ zem nem vész el önöknél, hogy az önök bankja nem megy tönkre. Az elnöknek és az alel- nöknek a csodálkozástól leesett az álla. — De ilyesmi nem szokás — motyogták végül. — Éppen ez a rossz — jegyeztem meg. — Ismertem egy színészt Hollywoodban, aki nagy buzgón folyton csak játszott, nem aludt, nem pihent, nem dohányzott, nem ivott, odahaza ült — és végű] Összegyűjtő* kétmillió dollárt. Csodálatos terveket szőtt: el akart válni és újra megnősülni. Betette a pénzt egy bankba, és nekifogott a válás nyélbe ütésének — ekkor azonban a bank csődbe ment, s ő kénytelen volt ottmaradni a régi felesége mellett. — De hát mi semmilyen garanciát nem adhatunk önnek — tördelte a kezét az elnök és az alelnök. — Ez pedig számomra nem megfelelő — jelentettem ki, azzal begomboltam az ingemet és büszkén eltávoztam. Tíz-húsz bankot is végigjártam, míg végül találtam egy olyat, ahol szívesen beleegyeztek abba, hogy biztosítékot adnak a milliómra. A biztosíték igazán remek volt! A csekk-könyvön kívül még óriási halom értékpapírt is adtak, olyan rengeteget, hogy nagy fehémeműs kosarakba gyömöszölték. Azután a bank persze tönkrement, és én lettem a tulajdonosa annak a sok konszernnek, amelyet ezek az értékpapírok képviseltek. Szörnyű helyzetbe kerültem, mert a konszernek nyakig úsztak az adósságban, azt pedig tőlem követelték visz- sza — mert hát én voltam az új tulajdonos. Végül kénytelen voltam az ingemet is odaadni, mikor az egyik hitelezőnek már nem jutott élég pénz. Világéletemben ésszerű és józan pénzügyi elveket követtem, és a dolog mégis most azzal végződött, hogy valaki az utolsó ingemet is lehúzta! A Krokogyilból (Ford.: Gellért György) Aforizmák A városban a csend — hangos feltűnést kelt. V. Dorodnih • • • Ha nem tudod, miért élsz, akkor mondd azt, hogy a demográfia kedvéért. • • • Nem érdemes erőlködni! Mindenki csak a maga megszokott súlykategóriájában gondolkodik. * * * Amikor a múzsák hallgatnak, akkor a művészfeleségek beszélnek. • * • Nincs más választás, mint hogy magadra vess, ha a tükröd — kiváló minőségű áru. M. Turovszkij * * * Hogy tiszteld magad — ehhez nem feltétlenül szükséges, hogy teljesen egyedül élj. Danyil Rudij gyűjtése. A fejlődés új útjai Ezen neveta... A bíróságon egy meteorológus tanúként szerepel. A kihallgatás után a bíró megkérdezi tőle: — Milyen idő lesz holnap? — Erről' nem mondhatok önnek semmit, hiszen az előbb megesküdtem, hogy csak az igazat mondom. ... — De drágám — mondja a feleség — hiszen azt mondtad, hogy meghívtad a főnöködet vacsorára. Hogy lehet az, hogy egyedül jöttél? — Be kell vallanom neked, hogy a főnök már egy hete elutazott, de én ma végre jó vacsorát akartam enni! * * * — Hogy sikerült az érett1 ségi találkozó? — Rosszul. Mindenki ott volt, és így nem tudtunk kiről beszélni... * * * — János túlságosan bizalmas a menyasszonyommal. — Miért tűröd? — Mit csináljak, egyelőre még a férje. * * * — A feleségem tegnap megmentette néhány ember életét. — Orvosnő? — Nem. Nem tudta elindítani az autót. * * * A közgazdaságtan tanár kérdezi a diáktól: — Mi a legkevésbé rentábilis beruházás? — Ha a saját húgommal megyek a bárba, yrofesz- szor úr. z a kissé szomorú, kissé vidám és persze tanulságos história egy közismert hölggyel esett még. Hányszor gyönyörködtünk páratlan játékában a legjobb hollywoodi filmekben! Éppen ezért ne említsük a valódi nevén. Egyszerűen Rosalindának fogjuk hívni. Nos hát, Rosalinda szép és irigylésre méltóan temperamentumos volt. Állandóan hódolók rajzottak körülötte, mégpedig csapatostul: öreg és ifjú lovagok, kövérek és soványak, szakállasok és csupasz képűek. Héthez már sikerült is férjhez mennie. Természetesen nem egyszerre, hanem egymás után szép sorjában. És mivel Rosalinda, mint már említettük, roppantul elbűvölő és temperamentumos teremtés volt, minden házassága feltétlenül válással végződött Mindez persze őrülten kellemetlen volt, annál inkább, mert végtelenül unalmas bírósági perekkel, botránysza- gú újsághírekkel, pletykákkal járt együtt, no meg — ami a legrosszabb — a tartásdíjért vívott állandó csatákkal. — Mitévő legyek? — kérdezte Rosalinda az ügyvédjétől. amikor a hetedik férjétől való elválás ügyében felkereste. — Hiszen * én annyira igyekszem! Ügy szeretném. hogy minden a legjobban sikerüljön ... Talán valamilyen velem született fogyatékosságaim vannak? — Semmilyen fogyatékosságot nem látok önnél, drága asszonyom — válaszolta a fiatal ügyvéd, és perzselő pillantást vetett Rosalindára. — ön elbűvölő ember — mosoly- ^ gott Rosalinda —, de ez mit sem változtat a helyzeten. Szeretnék minél hamarább és unalmas formaságok- Ó, h [OBER FABER o L A kisváros elöljáróságán — és minden ei van boronáivá. — De hiszen én, egy kukkot sem értek spanyolul! — akadékoskodott Rosalinda. ez nem baj. Mivel ön minden esetben hajlandó a válásra, elegendő, ha csak igennel válaszol. — De hogy van spanyolul „igen”? — kérdezte a Aki nem tud spanyolul... nélkül elválni. — Egyetlen napig sem tudok ezzel az alakkal együtt élni. Az ügyvéd néhány percig próbálta emlékezetébe idézni a törvények megkerülésének minden lehetséges módját — aztán hirtelen a homlokára csapott. — Heuréka! — kiáltott fel. — Azt hiszem, megtaláltam a megoldást! — Mondja már! — sürgette Rosalinda, és közben idegesen keresztbe tetté a lábát. — Ha meg akarja gyorsítani az ügyet, és el akarja kerülni a hosszas huzavonát, akkor azonnal repüljön Mexikóba. Ott minden hercehurca nélkül nyélbe lehet ütni a válást. Csak meg kell jelennie bármelyik vidéki temperamentumos Rosalinda. — Si — felelte örömmel a fiatal ügyvéd. Rosalindának így nem maradt más választása, mint hogy köszönetét mondjon a jó tanácsért, és még aznap elrepült Mexikóba. Az a városkla, ahová érkezett, valóban eldugott kis vidéki zug volt. Mégis akadt benne mozi, és ott — a körülmények tragikus összetalálkozása révén — éppen egy olyan film ment nagy sikerrel, amelynek főszerepét Rosalinda játszotta. A híres színésznő váratlan megjelenése városszerte valóságos szenzációt keltett. A polgármester — égő szemű és fényes hajú, apró termetű úriember — mély meghajlással üdvözölte Rosalindát. Szenvedélyesen, meggyőzően és a maga módján szépen is beszélt, de spanyolul, Rosalinda pedig egy árva szót sem értett belőle. Amikor a polgármester befejezte a mondanivalóját, ő csak' hálásan elmosolyodott és ezt rebegte: „Si”. A jelenlevők arca felragyogott. Rosalindát az elöljáróságra kérették, és megkezdődött a válóper. A terem zsúfolásig megtelt kíváncsiskodókkal. A pöttöm polgármester személyesen vezette a tárgyalást. Egy sereg különféle kérdést tett fel Rosalindának, ő pedig válaszul csupán bájosan mosolygott és minduntalan ezt ismételgette: — Si, si, si... A polgármester végül felállt, mélyen belenézett Rosalinda szemébe és feltette az utolsó kérdést. — Si! — válaszolta vidáman, készségesen a színésznő. A közönség tapsviharban tört ki, az emberek izgatottan kiabáltak valamit, s a magasba dobálták a sapkájukat ... — Mi történt? — kérdezte Rosalinda a szomszédjától, aki valamicskét tudott angolul. — Már elváltam? — Elvált? — csodálkozott az. — Éppen ellenkezőleg! Ettől a perctől kezdve ön a mi polgármesterünk törvényes felesége! (Gellért György fordítása)
