Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-21 / 223. szám

1978. szeptember 21. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Eg a tűz a pokolban Ne szépítgessiik a dolgo­kat: a munkások pokolnak nevezik a kemencét. Az itt dolgozóknak ötvenöt év a nyugdíjkorhatára. Óriási a hőség. Széngáz. Por. Rette­netesen nehéz a munka. A körülményeket nem lehet megjavítani: a tiszaföldvári téglagyár halálra .van ítélve, 1990-ig megszűnik. Tavaly már érződött a létszámhiány, az idén súlyos gond. Tímár János égető, szo­cialista brigádvezettő: „Itt dolgozott a papa meg az egész családom, én is már 28 éve. Olyan gárda volt itt!... Mint a testvérek. Még most is, de már sokan ki­öregedtek. Sok gázt, szén­port megeszünk itt, piszkos a meló, ezt ma már nem sze­retik. Meg osztán itten dol­gozni kell, nincs mese. Tel­jesítményben vagyunk. Bor­zasztóan elnyövi az embert ez a munka. Olyanok -va­gyunk, mint a szép niros al­ma, amelyik belülről ro­hadt. Túlmunkát én már nemigen merek vállalni. Mégis szeretek itt lenni. Olyan közel lakom, hogy csak egyet kiáltok, osztán már hozza is az asszony a kaját, előfordult, hogy éjjel felébredtem, felöltöztem, be­jöttem, rendben van-e minden? Dehát a legtöbb ember ilyen, a be­lüket kidolgozzák. Még betegen is. Az egyik ember­nek, Nagy János­nak fél tüdeje van, mégis! Tisz­ta gané rajta az az egy szál rongy, ott van abban a pokolban, de nem megy el. Köny- nyebb munkára akarták tenni, ne rakó legyen, ha­nem kulis. De nem!” Tények. Az idei terv 9 és félmil­lió nyerstéglát, 8 millió 800 ezer égetet téglát irá­nyoz elő. Ügy tű­nik, ezt nem lehet teljesíteni: keve­sen vannak a ti­szaföldvári tégla­gyárban, mindösz- sze ötvenöt em­egy fordulóval 3 és fél má­zsát viszünk. Előfordult, hogy a taligán megperkáló- dot a fa, olyan forró volt a tégla. A másik műszakban a berakást, vagy a behor- dást vállaljuk, vagy a szén­húzást odafent az égetőnek. Amikor benne vagyunk a 60 —70 fokos melegben, akkor nagyon kidöglünk. A tütü? Nem kívánja ez a meló. A meleg meg a tütü nem jó együtt. A vizet kívánja a szervezet, nem a szeszt. Meg a kaja! Ide kell kondi. Évente megeszik az ember egy disznót, meg egy cso­mó baromfit. Bírni kell. Ki­tolok a kemencétől ezer kis­méretű téglát, és akkor még csak 23 forintot kerestem. De beáll itt melózni a gyár­egységvezető is! Le a kalap­pal! Persze, azelőtt is dol­goztunk együtt, amikor még ő is melós volt.” Hoffmann kemence, úgy a századforduló idejéből. Két tűzcsatorna, egy füstcsator­na. Ki van építve a huzat­rendszer, mint egy paraszt­25 éves művezető: „Beál- lunk melózni. Egyszer én ku- lizok (behordja a földet a bányából), addik Sike Ká­roly gyáregységvezető inté­zi a dolgát. Aztán cserélünk. Este pedig hazavisszük a papírmunkát. Kevés a mun­kás, hát beállunk. Nincs be­lőle anyagi hasznunk. De azt. reméljük, hogy aki lóg, észreveszi magát. A fizikai munkánkkal segítünk a dol­gozóknak: például a báge- ros nem 40 ezer tégla után kapja a pénzt, hanem 60 ezer után. Ennyit jelent a melónk. De más is hajt min­ket: én az idén jöttem ide, Sike Károly is az év ele­jén lett gyáregységvezető, ez az első közös évünk. Bi­zonyítani akarunk. Sok em­berünk van, akinek az élet- színvonalával egyenes arány­ban nőtt a kötelességtuda­ta. De van, akinek a szája fürgébb, mint a keze: mi ezeknek akarunk példát mu­tatni. És nemcsak mi: na­gyon sokan hetek óta két műszakot dolgoznak végig. Azért hajtunk, azért csinál- lun olyasmit is, amit nem kellene, hogy minél később állítsák le a tiszaföldvári téglagyárat.” Sike Károly gyáregység ve­zető: „Emberfeletti dolgok­ra képesek ezek az embe­rek. Sok a törzsgárdatag, de már negyven éven felüliek, egy-egy esztendő is nagyon sokat kivesz belőlük. Na­gyon jó szellem van nálunk. Látja ezeket az erős em­bereket? Nem mernek el­émenni az orvoshoz, mert rögtön kiírná őket. A po­kol ... Hogy énvelem mi lesz? Fiatal vagyok, a gyár öreg, halódik. Nincs időm a jövőmön gondolkodni', mert leköt a jelen.” Még ég a pokolban a tűz. Az emberek pedig, ahogy Márkus János mondja, oda­adják a .testüket... Körmendi Lajos bér. Márkus János, kihordó: „Ezt a munkát senki sem bírja nyugdíjig. Én negyven éves vagyok. Az idén két műszakot nyomunk le na­ponta. Odaadjuk a testün­ket a vállalatnak, hogy tel­jesítsük a tervet. Sajnos, niég így sem megy, kevesen vagyunk. Mi kihordunk egy műszak alatt 7—8 ezer tég­lát, ha a tűz megengedné, tízezret is kihordanánk a po­kolból. Felrakunk a káréra százat, kitoljuk, lerakjuk: Szénporral etetik a tüzet háznál a katlanban — csak nagyban. Évente egyszer, tavasszal begyúj­tanak, aztán kényszerítik a tü­zet, hogy halad­jon kamráról kamrára. Izzik a pokol, s messze földről jönnek a tiszaföldvári tég­láért. Mert na­gyon jó. Horváth Imre, A kihordó Fotó: T. Katona László K örülötte csupa nyüzs­gés, mind csak űzte, haj­szolta önmagát és a másikat, esztelenül forogtak össze­vissza. Ki tudja, meddig nyűtte magát igy az egész mindenség, csak annyi bi­zonyos, hogy egyszeresük elég lett ebből is, néhány elem legalábbis belefáradt a dologba. Ezek megfeszítették végső erejüket és kitépték magukat a zűrös keveredés­ből. Viszonylag rövid idő alatt sikerült lecsillapod­niuk, mondjuk így: össze­szedték magukat. Egyikük mérsékelt maga­tartása különösen kitűnt a többi közül. Olyan fegyelme­zett, sima, polgári formák közé szorította valamikori heves dulakodókedvét, hogy senki sem sejtette, mi rejlik a kérges, egyöntetű, szürke felszín alatt. Igaz, hogy oly­kor majd szétfeszítette az el­fojtott lobogás; kivörösö­dött, ki-kitört, de többé-ke- vésbé mindig sikerült visz- szanyernie konszolidált kül­lemét. Rutinos, kimért pontossága, szenvtelen, megbízható buz­galma lasankint elfeledtet­te egykori forrófejűségét. Nem hagyta el pályáját, nem ismert kilengést, kerekre si­mult, kifejezéstelen képét minden irányban egyforma figyelemmel forgatta, el is érte, hogy a legsötétebb helyzetekben sem borult tel­jesen árnyékba. Ragyogó pá­lyafutása a lehető legszem­léletesebben bizonyította, mit tesz az, ha valaki any- nyira ért a helyezkedéshez, mint előtte soha senki. Helyzeti előnyével össze­függésben szinte konkurren- ciamentesen foroghatott a legfényesebb körökben. Stá­tusának stabilitását fölismer­Sárospataki malomkövek. Sárospatakon dolgozik Európa egyetlen malomkőgyára. A közel­jövőben az ipartörténeti érdekességű üzemben múzeumot rendeznek be. A képen: Készül a malomkő MÁSODIK HAZÁJA MEXIKÓ Könyvet írt a kávétermelésről Mesterséges tavak . Borsodban Több mint négymillió köb­méter víztárolására alkal­mas mesterséges tavat alakí­tanak ki az észak-magyaror­szági Laskó patak völgyében. A munkálatokat egy hatszáz méter hosszú és kilenc mé­ter magas völgyzárógát épí­tésével kezdték meg. — A mintegy százhetven hektár­nyi tárolót az őszi—tavaszi áradások vizének összegyűj­tésére és a környék mező- gazdasági területeinek ön­tözésre használják majd. Az Észak-magyarországi Vízügyi Igazgatóság a bor­sodi ivóvízügyi társulásokkal közösen további három mes­terséges tavat hoz létre. Több mint egymillió köb­méteres víztározó lesz a zempléni hegyvidéken, Telki­bánya határában, amelyet a Csengő patak vize fog táp­lálni. A tóban a helyi tsz pisztrángot tenyészt majd. Monokon a Gilit patak völgyének elzárásával ala­kul ki mesterséges tó, s a tervek szerint még az idén elkészül Varbó határábap, a Nyögő patag völgyében épü­lő kétszázhatvan méteres gát, amely a Bükk déli nyúlvá­nyairól lezúduló vizet fogja majd fel, s ezzel megszün­teti az árvízveszélyt Sajó- szentpéternél. Kevesen ismerik nálunk Bánó Jenőnek, a mexi­kói kávéültetvényesnek a nevét, aki új hazájában a kávétermelésben iskolát te­remtett és meghonosította ezt a közkedvelt növényt. 1855-ben Roskoványban (a régi Sáros megyében) szüle­tett. Fiúméban, az Osztrák— Magyar Monarchia tengeré­szeti kereskedelmi akadémiá­ján tanult, majd tengerésze­ti hadapródként bejárta Nyu- gat-Európa országait, sőt Afrikát is. Később vasúti tisztviselő lett. Amikor fele­sége meghalt, fiatalon nyug- díjaztatta magát és Mexikó­ba vándorolt ki, ottani ál­lampolgár lett. Megtanulta a kávétermelés minden csín- jját-bínját és mintaülitetvé- nyeket létesített Vaxaca tar­tományban. Camilla, Hun­gária, Hunnia és Pannónia elnevezésű telepei rövidesen közismertekké váltak és ezek voltak alapjai a ké­sőbb kifejlesztett mexikói kávétermelésnek. Tudását rendszeresen gyarapította Közép-Amerikában tett uta­zásai során, ahol tapasztala­tait rengeteg jegyzetben rög­zítette. Ekkor írta meg a ká­vétermelésről szóló munká­ját, melyet 5 nyelven adtak ki és a kávétermelő orszá­gokba közismert szakkönyv­vé vált. Bánó Jenő élete nem szű­kölködött izgalmas fordula­tokban. így pl. büszkeségét, a mexikói kávéültetvényeket egy váratlan ciklon teljesen elpusztította és a mexikói kormány, nagyra becsülve Bánó érdemeit és kiváló ké­pességeit, 1903-ban Buda­pestre nevezte ki főkonzul­nak. Innen — saját kérésére — Egyiptomba helyezték át 1910-ben. Amikor az első világháború kirobbant, az angolok letartóztatták mint magyar állampolgárt, de 3 hónap múlva, miután iga­zolta, hogy Mexikó megbí­zottja és ottani állampolgár­ságú, szabadon engedték. Ek­kor átköltözött Spanyolor­szágba, ahol átmenetileg Barcelonában élt és éles új­ságcikkekben támadta a központi hatalmak háborút kirobbantó politikáját. Bánó Jenő korának egyik ismert földrajztudósa is volt. Előadásokat tartott a Ma­gyar Földrajzi Társaságban, könyveket írt útjairól, ta­pasztalatairól. A párizsi So- ciété Akadémique d’histoire aranyéremmel tüntette ki és tagjai közé választotta Ma­lagában halt meg 1927-ben. A kávétermelésről szóló szakkönyve még ma sem évült el, második szülőha­zájában és a kávétermelő or­szágokban ma is tanulnak belőle. Rudnay János Péreli Gabriella: Mese egy hétköznapi karrierről ve, kikerült minden össze­koccanást. Még a Főnök in­dokolatlan, hisztérikus ki­töréseit is fegyelmezetten tűrte, s úgy fogadta, mint elkerülhetetlen . szükségsze­rűséget. Hivatali pozícióját előse­gítette az is, hogy minden körülmények között megtar­totta az előírt távolságot. Igaz, felettese nap mint nap megfelelő világításba helyez­te a dolgokat, de ez a ragyo­gó főnök ösztönös pszicho­lógiával elejét vette a beosz­tott egészségtelenül túlzott biztonságérzetének is. Olykor például csaknem teljesen magára hagyta. Ilyenkor a beosztott sötéten látott, ide­ges rettegés, ingerlékenység lett úrrá rajta. De végül is mindig újra megtalálták a kellő kapcsolatot, mint aki­ket egy anyagból gyúrtak, s mint akik között csupán annyi a különbség, hogy az egyik eltalálta, melyik a leg­szerencsésebb pillanat ahhoz, hogy kiugorjon az egészből. A feljebbvalót ez a kezdeti helyzetfelismerés tette fel- jebblevővé, s ez a tudat serkentette feltétel nélküli szolgálatra az energiában szegényebb, szürkébb, ki­sebb kaliberű pályatársat. Csakhogy vannak pillana­tok, amelyekben a konszoli­dáció is rabságnak látszik. Szegény, seszínű, poros be­osztott is úgy érezte egy sze­rencsétlen időszakában, hogy fel kell lázadnia a lázadás­mentes élet ellen. Elszakadt volna, önállósította volna magát. De hiába, nem ma­radt egy szikrányi önálló energiája sem. Csak kerin­gett, forgott, rótta az una­lomig megszokott utat, göm­bölyű képe kissé laposodni kezdett, lehervadtak utolsó rózsái is. Végérvényesen el- lomposodott. ^ gy lett, hogy a Föld, a beosztottak gyöngye, mél­tán nyerte el, $ tartotta meg kitűnőnek nevezhető koz- moszbeli pozícióját. Nyug­díjig csak kihúzza, akárho­gyan is. Ha pedig felrobban mégis, az sem a maga aka­ratából történik. mmt- ♦> Hosszú az út a kemencéig A pokol kapujában

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents