Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-17 / 220. szám

1978. szeptember 17. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 9 Polner Zoltán: Köröndi ikon Tűzugraló Piros alma hulldogál Eleven szülője tizennyolc gyermeknek: y, lobogózzunk lángot: áldassék a neve Kérőnk is lesz az idén, Simó Erzsébetnek. u gór iát ok, lányok! V trag)akasztó, nagy tűz, kezei őrizzék. Öltöztessék díszbe tU7. anyagba szőtt csipkék. lobog, szentiváni tűzvész Tószeg magasából fehér nézgel a világba. füstje, Tündöklőén kéklö, sejtelmesen sárga bíbor lángja lángú korsók, kancsók csillagokba elvész. tányérok, bokályok: Megáldozom testemet arcát még egy kicsit iromba lángbokron, megvilágítsátok! r i „ „ jotatermo osorom, vadtüzed át ugróm. Polner Z'oltán: Táncoltató című kötetéből (Mag­vető, 1977.) Sváby Lajos: Ünnepség rendőrség felnyi­tott egy boltot. A padlón sebesültek feküdtek, orvosok és civilek ápolták őket. Pétért a folyosón át bekísérték egy szobába. Jó néhányan álldogáltak, üldö­géltek itt, jobbára ugyan­olyan esendő állapotban, mint ő; nem tudtak kielégí­tő választ adni a rendőrség­nek, őrizetbe vették őket. A két rendőr falhoz állí­totta Pétért; átkutatták zse­beit, napvilágra hozták szé­gyenletes tartalmát — egy koszos rongyot, két cigaret­tacsutkát, amit az utcán sze­dett fel. egy törött pipát meg egy zsebórát, amely valami­kor egy dollárba került, de már nem járt, és olyan rossz állapotban volt, hogy elzá­logosítani sem lehetett. Leg­jobb tudomása szerint mást nem találhattak. Mégis" elő­került valami más is: a röp­cédula. amit Peter zsebre dugott. A rendőr, aki elő­húzta, futó pillantást vetett rá, aztán felkiáltott: — Ej­ha! — Előbb Peterre meredt, aztán társára és átnyújtotta neki a papírlapot. Éppen e pillanatban lépett be a szo­bába a polgári ruhás férfi. — Mr. Guffey! — kiáltot­ta a rendőr. — Ezt nézze meg! :— A férfi elvette a pa­pírt, megnézte, és a döbbent, megbűvölt tekintettel figye­lő Peter ijesztő látványnak lehetett tanúja. Mintha a férfi hirtelen eszét vesztette volna. Rámeredt Peterre; úgy rémlett, a kitágult, bá­muló szempár bármely pil­lanatban kiugrik üregéből, a sűrű, fekete szemöldök alól. — Aha! — kiáltott fel. — Szóval megcsíptelek! — A papírlapot tartó kéz reme­gett, de a másik kinyúlt, s mint valami hatalmas ka­rom. megragadta Peter ka­bátgallérját, s úgy összeszo­rította, hogy Peter majdnem megfulladt. — Te dobtad a bombát! — ordított rá a fér­fi. — M-m-micsodát? — kér­dezte Peter elhaló hangon. — B-bombát? — Ki vele! — kiáltott rá a férfi, és odatolta arcát Péte­réhez; vicsorított, mintha le akarná harapni Peter orrát. — Ki vele! Gyorsan, ki volt a segítőtársad? I-istenem — dadogta Pe­ter. — Nem tudom, miiről beszél! — Hazudni mersz? — üvöltött rá a férfi, és meg­rázta, mintha a lelket akar­ná kirázni belőle. — Na, elég legyen! Ki segített bombát csinálni? Peter hangja rémült sikol­tásba fulladt. — Színét sem láttam sem­miféle bombának! Nem tu­dom, miről beszél! — Gyere csak velem! — szólt a férfi, és megindult az ajtó felé. Kényelmesebb lett volna, ha megperdíti Pétért, és hátul fogja meg a kabát­gallérját, de nyilván nem sokra becsülte Peter testi erejét, továbbra is csak za­kója elejét markolta, így ta­szította kifelé a szobából, félig felemelve, át a hosszú átjárón, az épület hátsó ré­szébe, s közben egyre azt szi­UPTON SINCLAIR: 100% szegte Peter arcába: — Ki­szedem belőled, ha addig élek is! Ne hidd, hogy ha­zudhatsz nekem! Légy nyu­godt, vallani fogsz! A férfi kinyitott egy ajtót. Bevezette Pétért egy raktár­szerű helyiségbe, aztán be­csapta az ajtót. — Na most aztán ki vele! — förmedt rá. — Zsebre vágta a röpcédulát, vagy tudjisten. mit; Peter nem is látta többé, azt sem tudta meg soha, mi állt rajta. A férfi szabad kezével elkapta Peter egyik kezét — jobban mondva egyik ujját, és hirte­len, rettentő erővel hátra- hajlította. — Jaj, — kiáltott fel Pe­ter. — Ne! Eltörd! — röppent fel belőle az eszelős sikoltás. Peter kétségbeesett, viha­ros tiltakozásban tört ki: nem hallott semmiféle bom­báról, nem tudja, miről bo­kszéi a másik; összehúzta ma­gát, csavarta magát előre, hátra, hogy menekülni pró­báljon a szörnyű fájdalom­tól, — Hazudsz! — hangoztatta makacsul Guffey. — Tudom, hogy hazudsz. Te is közéjük tartozol! — Kik közé? Jaj, nem tu­dom, miről beszél! — Te is vörös vagy, ne is tagadd!! — Vörös? Mi az, hogy vö­rös? —: Azt akarod bemesélni nekem, hogy nem tudod, kik a vörösök? Talán bizony nem te osztogattad ezeket a röpcédulákat? — Meg se néztem a röp­cédulát — ismételte Peter. — Egy szavát se olvastam, nem is tudom, mi áll rajta! — Ezt akarod nekem be­dumálni ? — Egy ismeretlen nő nyomta a kezembe az utcán! Jaj! Hagyja abba! Jesszu- som! — Van képed tovább ha­zudni? — ordította a' férfi megújuló dühvei. — És ha láttalak a vörösökkel? Tu­dom, mit forraltok! Kisze­dem belőled, ha addig élek is! — Megragadta Peter csuklóját, és elkezdte csa­varni; Peter csaknem felbu­kott a nagy igyekezetben, hogy szabaduljon; újból jaj­■gatva kiáltott: — Nem tu­dom, nem tudom! — Mit kaptál tőlük, hogy véded őket? — kérdezte Guf­fey. — Mi hasznod lesz be­lőle, ha téged felakasztanak, ők pedig megszöknek köz­ben? De Peter csak sikoltozott tovább, még hangosabban jajveszékelt. — Lesz idejük kijutni a városból. — Guffey nem tá­gított. — Ha gyorsan meg­mondod, kik voltak, még nyakon csíphetjük őket. s ak­kor futni hagylak! Értsd meg, hajad szála se görbül meg, ha vallasz, és megmon­dod, ki volt a felbújtód. Tudjuk, hogy nem te eszel­ted ki, a nagyfejűeket akar­juk elkapni! Szép szóval, ígérgetéssel akarta vallomásra bírni Pé­tért, de amikor Peter megint csak dühítő nem tudómmal válaszolt, újból csavart egyet csuklóján, mire Peter fel- üvöltött, és a rémülettől meg a fájdalomtól szinte össze­függéstelenül elismételte, hogy nem tud semmiféle bombáról. — Nos, fiatalember — mondta. — Ide figyelj! Most nincs időm foglalkozni ve­,led, de fogdába vitetlek, az én foglyom leszel, és nyugodj bele, előbb-utóbb kiszedem belőled! gyet sem vetve Peter siránkozá­sára, hátulról megragadta a gal­lérját, újból le­tuszkolta az előcsarnokba, és ott átadta az egyik rendőr­nek. , — Vigye ezt az embert a városi börtönbe — adta ki az utasítást —, és dugja be a lyukba. Ott marad, amíg ér­te nem jövök. Nem válthat szót senkivel! Ha mégis meg­próbálja, törje össze a pofá­ját! — A rendőr tehát karon ragadta szegény, jajveszékelő Pétért és kivezette az épü­letből.' Upton Sinclair, a szocialista gondolkodású, neves amerikai író száz éve — 1878, szeptember 20-án — született. 100% című re­génye — melyben az amerikai munkásmozgalom legradikáli­sabb, _eslő világháború előtti időszakát ábrázolja a szerző — a munkásmozgalom nemzedé­keit lelkesítette. A regény — amelyből a fenti részletet kö­zöljük a centenáriumra újra megjelent az Európa Könyvki­adónál. — Milyen púpra gondol? — Nem látja? Itt a hátamon. Nem is egy púp! Nőtt rá egy a feleségemért, egy a lovaimért, de még ezért a házént is. Meg hogy mi-mindenért, már számolni se bírom. Más tán jobban látja, aki lát engem hátulról. Mert én csak ezt a két nyomorult kezemet látom. — S maga elé ■ ■ ■ ■ KOZOTT helyezi a két térdére fekete árkos kezeit. Nem tudok erre mit mondaná, de a ba­rátom kisegít. — Ne a bajod mondd, hanem az iga­zad! Mindenki tudja, hogy igazad volt. Mindig, ha kinyitottad a szádat. Vagy nem szórta ki a szél azóta a kiskirályo­kat? Talán a rakodást nem géppel csi­nálják azóta? Csak éppen te nem vártad ki! Vád van a szóban, egyben felmentő di­cséret. De Csekét ez nem vigasztalja. De vitára se készteti. Hallgat előbb, aztán bólint, mint aki rég tisztázta már ezt az egészet. Felnéz: — A bibliából mondanék erre káden- tíát. Mert olyan vagyok én már, mint va­lami templomos vénasszony, a bibliát fújom. Szól pedig a magvetőről, aki vetni kiméne. Az egyik mag az útfélre esik. a másik a kövek közé, tüskebokorba a har­madik. Én az vagyok, ami a kövek közé hullott. Azok — így mondja az írás: „mi­helyst hallják az igét, mindjárt örömmel fogadják, de nincsen ő bennük gyökere, hanem ideig valók, azután ha nyomorú­ság, vagy háborúság támad az ige miatt, azonnal megbotránkoznak’l M;indig így volt ez énvelem is. Siettem a jóval, ha­mar ráadtam a fejem, de kövek közt hiá­ba csírázik ki a mag. nincs ami táplálja. Türelmem nem volt soha elég, ami táp­lálta volna a magot. Közben Cseke húga elszűrte a tejet, most áll némán az ajtófélen, s áhítattal hallgatja bátyja szavait. Az öreg Cseke ködös szemmel néz maga elé a viaszos­vászonra. Cseke most már úgy tesz, mint a pap: ha felvette az igét, ahhoz jár a prédikáció. — A múltkor meghökkentem a tükör előtt. Vaksi kis tükör, a borotválkozáshoz elég, de valahogy megláttam benne ma­gam. Hét te? Csak nem te akartál angyal lenni? Inkább ördögöt mutatsz. Hiszen még a szagod is kénköves! A képedről lekaparod a szőrt, de csimbókokban buk­kan elő az orrodból, meg a füledből. A szemöldököd Is valóságos ördög-pamacs! Le nem tagadhatod, hogy mi vagy! Egy púpos, csimbókos kani ördög! Hiába mon­dod, hogy te csak jót akartál, meg hogy jót akarsz. Hízóba fogsz egy alom mala­cot? Romlott tápot adnak a boltban, s megdöglik valahány. Perre mégy miatta? A másé nem döglött meg, csak a te tápod volt a romlott. Maradsz a vádaddal egye­dül. Miattad pusztult el a jószág. Mert ördög vagy! Nem árában veszik át tőled a hízott bikát? Rájuk borítod az asztalt. Igazságot akarsz, de csak háborúságot idézel elő. Merthogy magad vagy az ör­dög, s neked már nem lehet igazad se. Mindenki más angyal itt, csak te maradsz ördög, amíg már élsz. Tán még utána is... De én abban, ami utána jön, nem hiszek. — Ne káromold az istent — mordul közbe az apja. Ez azonban ennyiben ma­rad, mert senki nem szól. Cseke is hall­gat. Cigarettát sodor. Mire kész a cigaret­ta, lecsillapszik ujjaiban a remegés. Hig­gadtan csihol tüzet a vastag, alaktalan alkotmány végére. — A képeket megmutathatnád — java­solja a barátom csendesen- Cseke kérdőn rám néz, s hogy bólintok, bólint p is­— Meg lehet ‘ nézni. Ha valakit érde­kel. . • A kisebbik szoba felé lép, megnyitja az ajtót és betessékel bennünket. Amazok ketten kint maradnak. Hallom, hogy a nyomorék nő meggyújtja a gázt, az öreg meg kimegy a házból. — Itt vannak a rajzok — tesz egy pak- samétát Cseke az asztalra. Nagyobbrészt irkalap, de akad közte levélpapír is. — Addig én kirakom a többit. A festetteket. Míg a bizonytalan és aránytalan ceru­zarajzokat forgatom, félszemmel a rako­dást figyelem. Cseke asztallapnyi farost­lemezekre festett képeket állítgat körbe a szobába. Némelyik még csak alapozva: felül kék, alul zöld táblák. Másokon már látni a fehér felhőgombolyagokat az égen, a vézna kétágasokat beleékelődve a kékbe, s a barna lovakat a zöld festék­mezőkön. — Nyargaló ménes — közli Cseke, ami­kor a képekre fordítjuk a figyelmünket. — Ezt szeretem festeni. Meg aztán ez kell. Jönnek ide mindenféle külföldiek: néme­tek, franciák, amerikaiak. Még ezek fi­zetnek a legkönnyebben. A sarokban álló komódon felfedezem a mesterség eszközeit: kisebb-nagyobb ecse­teket, tubusos olajfestékeket, de főként zománcfestékes dobozokat, rajtuk a „Ti­szai Vegyi Kombinát jelét. A nagy kék ég tehát a „külső és belső” zománctól keletkezik a képeken, valamint a nagy zöld mező is. Átlátom a technológiát is: amint megszárad a festék, ráfesti Cseke az égre a felhőket, középtájra jön a gé- meskút a vályúval, majd a zöldre az a pár torz csikós-figura, égre kígyózó osto­rával egyetemben, meg persze a száguldó ménes. Előre-hátranyújtott lábbal lebegő lovak. — És mennyit lehet kérni ezekért, a képekért? — tudakolom. — Először is tudni kell, hogy mifé’ék a látogatók. Vásárolni akarnak, vagy csak nézelődni. Aki venni akar, annak nem drága, amit mondok ötszáztól ezerig ké­rek, odabízom. Ki mennyire becsüli meg a képet, így szoktam nekik megmondani. Míg képről-képre rebben a szemem, szégyenlősen, akárha meztelenséget látna, arra gondolok: miféle ember is ez a Cse­ke Albert? Ilyen sorsra kell jutnia nálunk egy magára maradt parasztnak? Miféle tehetség és szenvedély sodorta el őt a többiek közül? összeférhetetlen? Akar- nok? Aki végső menedékként kóklerkodni kezd? Vagy talán neki magának van iga­za: egyszerűen púpos? Szerencsétlen? Azon kapom, hogy sandán vizsgálja az arcom. — Hogy tetszik? — kérdezi. S mintha mosoly bujkálna a szőrei között, valami cinkos mosoly. — Hát — kezdem bizonytalanul, mert sérteni sem akarom —, meglehetősen eredeti 'képek... Bele fog jönni... ktelen kacagás bukik ki belőle. Harsány és alak­talan áradat, valahonnan mélyen a torkából fakad. Mintha ordításonak in­dult volna. Többször is lélegzetet vesz, hörgő sóhajként, hogy foly­tathassa. Megrendültén kapom el róla a tekintetem. Akkor váratlanul abbahagyja, s rámordul nyersen a barátomra: — Holnapután gyertek! Akkor lesz sütés. A lenti házban. Délre kisül. Most dolgom van! Az ajtó felé indultunk. Cseke a kézfo­gás elől elfordul, úgy tűnik, vörös a sze­me az előbbi erőltetett hahotától. A konyhában senki. Óvatosan húzzuk be magunk mögött az ajtót. Halljuk még, hogy Cseke odabent mégint rákezdi. Hir­telen magasba bicsaklik a hangja — vo­nítva sír. Csontos Gábor Összeállította: Rékasy Ildikó

Next

/
Thumbnails
Contents