Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)
1978-08-06 / 184. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. augusztus 6. (Külpolitikai orkep PEKING ÉS DÉLKELET-ÁZSIA Veszélyes változások Háború vagy béke Eritreában? Nem túl határozottan cáfolta az amerikai külügyminisztérium szóvivője azt az etiópiai bejelentést, hogy amerikai katonai tanácsadók érkeztek Eritreába az ottani szakadárok kiképzésének irányítására. Függetlenül attól, hogy valóban érkeztek-e amerikai tanácsadók Eritreába. vagy* sem, köztudott, hogy Washington, bár látszatra igyekszik helyreállítani megromlott kapcsolatait Etiópia forradalmi kormányával, lelke mélyén azoknak drukkol, akik alkotó elemeire szeretnék szakítani a forradalmi változások korát élő Etiópiát. Állításunk alátámasztásául hadd hivatkozzunk itt most csupán a Szomáliának szállított fegy" verekre. Mielőtt az eritreai probléma mai vonatkozásairól szólnánk, vessünk egy pillantást a bonyolult történelmi háttérre. A közel kétmillió lakosú, 129 ezer négyzetkilométer kiterjedésű területet, mint a Vörös-tenger áj tát, ősidők óta hiába próbálták megszerezni az etiópiai uralkodók. Ami nem sikerült Menelik császárnak, sikerült a térség európai gyarmatosítójának. Olaszországnak. Igaz, kissé nehezen jutott hozzá az áhított területhez. 1869-ben tűntek fel a Vörös-tengernek ezen a partvidékén az első olasz expedíciós csapatok. 1890- ben Eritrea ólasz gyarmat lett. Hat esztendővel később megpróbálták legyűrni Etiópiát is, de az amhara harcosok Aduánél (1896. április 6-án) döntő vereséget mértek a náluk jobban felszerelt olasz betolakodókra. A második világháború egyik emlékezetes előjátékaként Olaszország ismét megtámadta és ezúttal közei 800 ezer etióp halott árán le is igázta, s Eritreával egyesítve Olasz-Kelet-Afrika néven kormányozta Etiópiát. A brit és etióp csapatok közös erőfeszítései nyomán 1941-ben mind Etiópiát, mind Eritreát felszabadították az olasz megszállás alól. Hailé Szelasszié visszakerült trónjára, de Eritreában csak a megszálló változott: a térség ugyanis brit katonai közigazgatás alá került. A második világháborút követő években a gyarmatosításellenes hullám eredményeként 1950. december 2_án az ENSZ-közgyűlés határozata megszüntette a brit protektorátust, ugyanakkor kimondta, hogy Eritrea lépjen unióra Etiópiával. Az így létrehozott 68 tagú eritreai nemzetgyűlés 1952-ben meg is szavazta a 100 cikkelyből álló alkotmányt, amelynek értelmében Eritrea ön- kormányzatot kapott a terület ügyeinek intézésére, kivételt csak a külügy, a hadügy és a pénzügy képezett. Hailé Szelasszié reakciós monarchista rendszere idején Eritrea népe semmivel sem élt jobb körülmények között, mint az idegen megszállás idején. Ráadásul a hivatalokból kiszorították az arab és a tiigrinya nyelvet, helyettük az amharát vezették be. S amikor 1962-ben megszüntették az államszövetséget és Eritreát tartománnyá fokozták le, a demokratikus erők újból fellázadtak. A császári önkény körülményei között a hazafias erők nem láttak más kiutat, folytatták a harcot a területen élő népek demokratikus jogaiért, és az ön- rendelkezésért. Ezt használták ki a tartomány reakciós erői. A térségben érdekelt imperialista hatalmak támogatását élvezve a tartomány teljes elszakítására törekedtek és azzal sem törődtek, hogy az általuk kirobbantott fegyveres harc óriási áldozatokat követelt anyagi javakban és emberéletben egyaránt. Legalább tízezer ember vesztette életét, százezrek váltak hajléktalanná. visszaesett a mezőgazdasági termelés és az ipari tevékenység.---------e Miután 1974 szeptemberében Etiópiában az ideiglenes katonai kormányzótanács vette kezébe a hatalmat, a központi kormány kinyilvánította készségét a mólt igazságtalanságainak felszámolására az egységes államszervezet keretében. Annak bizonyítására, hogy a forradalmi kormány őszintén óhajtja a rendezést, 1976. július 7-én létrehozta a Különleges Eritreai Bizottságot. Ennek feladata lett volna, hogy az eritreai nép képviselőivel tárgyalóasztalhoz ülve, megtegye javaslatát a rendezés előkészítésére és végrehajtására. Ez a demokratikus kísérlet azon bukott meg, hogy a környező reakciós arab országok egjí részé azon a címen, hogy az Eritreában élő ugyancsak mohamedán népcsoportot támogatják, jelentős pénzügyi és fegyveres segítséget nyújtott a szakadár csoportoknak. Egyiptom, Szaud-Ará- bia és néhány más arab ország. valamint Szomália mind a mai napig nem szüntette be a fegyverszállítást az eritreai szakadároknak. Az Amerikai Egyesült Államok szerepét talán köny- nyebb megérteni, ha utalunk rá, hogy az ideiglenes katonai kormányzótanács bezáratta az asmarai támaszpontot és felszólította az amerikai kormányt, hogy vonja ki az Asmarában tartózkodó mintegy 1500 főnyi amerikai katonai szakembert. Erre azután került sor, hogy az amerikai kormány megtagadta a forradalmi etiópiai kormánynak azt a kérését, hogy szállítsa le a korábbi egyezményben vállalt fegyvereket és alkatrészeket, amelyekért Etiópia a szerződésben kikötött 40 millió dollárt átutalta az Egyesült Államoknak. Amerikai részről e követelésnek azért nem tettek eleget, mert már akkor kibontakozóban volt a Szomáliái—etiópiai ellentét és úgy vélték, ha megvonják az utánpótlást az etiópiai hadseregtől, az legfeljebb hetekig tud csak ellenállni a Szomáliái támadásnak, s egy-kettőre összeomlik az etiópiai forradalmi rendszer. Mint tudjuk, nem így történt. A Szomáliái agresszió egy időre ugyan háttérbe szorította az eritreai kérdést, amint azonban elhárult a külső veszély, az etiópiai kormány megújította tárgyalási ajánlatát az eritreai szakadár csoportoknak. Megfigyelők azt is tudni vélik, hogy ezzel egyidőben az etiópiai kormány közvetítők útján az érintett arab országokat is arra kérte, ne akadályozzák a szigorúan etióp belügyet képező kérdés békés rendezését. Azem. lített források szerint e felhívásra ezideig nem érkezett kedvező válasz. Nem felelnek meg azonban a valóságnak azok a nyugati híresztelések, hogy kubai csapatok bevetésére készülnének Eritreában.---------o M iután a forradalmi kormány tárgyalási kísérletei nem vezettek eredményre, Addisz Abebában ismét felvetődött a katonai megoldás szükségessége, a polgárháború megszüntetése, az ország területi egységének helyreállítása érdekében. Mengisztu és a katonatisztek többsége szívesebben helyezné előtérbe a békési rendezést. A jelek szerint az eritreai szakadárok és az őket támogató reakciós erők azonban nem akarnak lehetőséget adni a választásra, pedig elsősorban rajtuk múlik, béke lesz-e vagy tovább folynak a harcok Eritreában. Kanyó András A délkelet-ázsiai helyzetben a legutóbbi hónapokban rendkívül komoly és veszélyes változások következtek be. Ismeretes, hogy a szovjet diplomácia hosszú éveken keresztül következetesen harcolt az ázsiai kollektív biztonság rendszerének megteremtéséért. Ez biztosíthatta volna a legnagyobb kontinens békéjét és azt, hogy államai külső beavatkozás nélkül alakíthassák sorsukat. Az ázsiai kollektív biztonság gondolatát Washington és Peking (egymástól persze gyökeresen eltérő érv- és szóhasználattálT egyaránt visszautasította. E visszautasítás háttere Voltaképpen most kezd kibontakozni, amikor korábbinál élesebben feltűnik két irányzat. Hatalmi összjáték Az első és legfontosabb az, hogy a pekingi külpolitika szovjetellenes vonala még- inkább egyeduralkodóvá vált, és eljutott addig a pontig, amikor látszik a közvetett és közvetlen hatalmi összjáték Washington és Peking között. Ennek állomása volt a „kemény politika” amerikai szószólójának BrzezinskT elnöki tanácsadónak pekingi és tokiói utazása. Ennek során nyíltan hangoztatta az érdekközösséget Peking és Washington között, és nyomást gyakorolt Tokióra, hogy Peking feltételeihez közelítve kezdje meg a japán—kínai békeegyezményre vonatkozó tárgyalásokat. E fejlődés legújabb szakaszaként július közepén egy amerikai kongresszusi delegáció előtt Teng Hsziao-ping közölte: Kína hajlandó közvetlenül tárgyalni a tajvani rezsimmel a sziget jövőjéről. Ennek gyakorlati szempontból azért van jelentősége, mert egy bármilyen laza tajvani kompromisszum is lehetségessé tenné Washington és Peking teljes diplomáciai kapcsolatainak helyreállítását. Ezek a fejlemények az eddiginél szabadabb teret biztosítanak Kína hegemon törekvései számára. Kína egyértelműen befolyási övezet létesítésére törekszik Délkelet-Ázsiában. S az utóbbi hónapokban kiéleződött vietnami—kínai feszültség igazi magyarázata az, hogy a több évtizedes függetlenségi háború után a szocialista Vietnam a maga önállót útját kívánja járni. Vietnam éppen ezért a délkelet-ázsiai kínai hegemén törekvések legfőbb akadá- dályává vált. Ez vezetett a konzulátusok kínai részről kezdeményezett bezárásához, a Vietnamnak korábban nyújtott kínai segély leállításához és a kínai szakemberek visszahívásához. A legutóbbi hetekben Kína már a katonai feszültséget is fokozta és jelentős csapatösz- szevonásokat hajtott végre déli határain. Pekingben közismert módon mindezt azzal indokolják, hogy „Vietnam üldözi a területén élő kínaiakat”, holott valójában a vietnami kormány a frissen szabadult déli országrészben uralkodó gazdasági káosz felszámolására a fekete kereskedelmet kézben tartó burzsoázia ellen hozott korlátozó és kisajátító intézkedéseket. Ezek az intézkedések csak azért érintettek többségükben kínaiakat, mert Dél-Vietnam- ban a feketepiac, valamint az arany, és devizaüzérkedés a kínai burzsoázia kezében volt. Kína délkelet-ázsiai hatalmi játszmájának szerves része volt a Kambodzsában létrehozott ultrabaloldali (az ottani burzsoáziát egyébként fizikailag is felszámoló) rendszer Vietnamellenes fegyveres agressziójának támogatása. A kínai hatalompolitika ilymódon azt remélte, hogy a háború utáni újjáépítés súlyos terheivel küzdő Vietnam két tűz közé szorul és a Kambodzsától északra lévő és Vietnammal- baráti viszonyban lévő Laoszt sikerül „leválasztani” Vietnamról. Ilymódon — vélték Pekingben — viszonylag rövid idő alatt létre lehet hozni Kína befolyási övezetét az egész indokínai félszigeten. Ennek a nyomásnak logikus és természetes következménye volt, hogy Vietnam igyekezett még szorosabbra fűzni kapcsolatait a Szovjetunióval és a többi szocialista országgal. Ebben az értelemben Vietnam belépése a KGST-be gazdasági fontosságán túlmenően egyértelmű világpolitikai jelentőséget is nyer. Peking hatalompolitikája viseli a felelősséget azért, hogy az imperializmus indokínai veresége után Délke- let-Ázsia nem juthatott közelebb a Szovjetunió által javasolt kollektív biztonsági rendszerhez, hanem éppen új ellentétek és feszültségek gócává vált. „Birodalmi törekvések” Ennek az egész fejlődésnek egy távolabbi összetevője az, hogy miképpen foglalnak majd állást olyan délkelet-ázsiai országok, mint Thaiföld, Malaysia, Fü- löp-szigetek és Indonézia. Ez a négy ország tagja az ASEAN-nak, a „Délkeletázsiai nemzetek szövetségének.” A vietnami kormány tárgyalásokat kezdeményezett az ASEAN vezető tagjaival és normális békés kapcsolatokat javasolt. Sok szempontból ezeknek a törekvéseknek a sikerétől függ az, hogy történelmileg hosz- szútávra eredményesen el lehet-e torlaszolni az utat a délkelet-ázsiai kínai „birodalmi befolyási övezet” létrehozására irányuló törekvések előtt. Líbia gazdasága Az évszázados társadalmi-gazdasági elmaradottságból kilépő Líbia hatalmas olajbevétele komoly lehetőséget teremtett arra, hogy a sivatagi állam már a közeljövőben virágzó gazdaságú országgá válhasson. A líbiai gazdaság- politika arra irányul, hogy a jelenlegi gazdaságszerkezetet (amely túlzottan olajcentrikus) olyanná alakítsa, amely hosszú távon az olajkészletek kimerülése után is képes biztosítani a gazdaság fejlődését. Az 1976—80-as évekre kiterjedő ötéves terv is e célt szolgálja. A 25 milliárd dolláros beruházásból 16,9% esik a mezőgazdaságra, 15,3% az iparra, 17,9% az energiaiparra, 8,8% a közlekedésre, 10,5% a lakásépítésre, 6,5% az oktatásra. A terv nagyszabású programot tartalmaz. Előirányozza 700 ezer ha föld termővé tételét, 1,2 milliárd dollárt szán a vas-, acél- és vegyiparra, 150 ezer lakás, 25 erőmű, 18 szakoktatási intézmény, 34 kulturális központ építését, a színes televízió bevezetését és kereskedelmi flotta létesítését tervezi. A gazdaságfejlődésnek azonban olyan akadályai vannak, amelyek megoldása időigényes feladat. Ilyenek a munkaerő, a műszaki káderek, gépek, a megművelt föld és a közlekedés hiánya. A magyar—líbiai együttműködés is ezen problémák megoldásán fáradozik. Líbiának egyre több magyar mérnökre, vasúti, villamosenergiaipari, hírközlési szakemberre van szüksége. Magyar tervek alapján fog elkészülni a Tripoli—Tunisz közötti vasútvonal, amelynek kivitelezésében is részt vesznek magyar vállalatok. A Magyarország és Líbia közötti kereskedelem — 1977-ben 28 millió dollár — fejlődése további lehetőségeket kínál mindkét ország' számára. Üzlet és politika nem mond le, „Vorster Pretoria pedig nem változtat politikáján. Az a nyomás, amelyet Andrew Young (az Egyesült Államok állandó ENSZ-képviselője, — a szerk.) gyakorol ránk, olyan mint egy tűszúrás, amelyet az apartheid páncélja felfog”, — nyilatkozta Owen Horwoord dél-afrikai pénzügyminiszter. Kifejtette: a Nyugatnak nem érdeke gazdasági nyomást gyakorolni a „demokratikus” és stabil Dél-Afrikára. A világ hajózóútjai közül stratégiailag az egyik legfontosabb Fokvárosnál halad el, egyebek között a Nyugat számára létfontosságú olaj- szállítmányok kétharmadát szállítva. „Ne felejtsék a kommunizmussal szembenálló demokrácia bástyája mi vagyunk Afrikában,” — jelentette ki a pénzügyminiszter. Az apartheid állam „védőfalában” alapkőként van jelen a nyugati tőke. Nagy- Britannia és Franciaország befektetései meghaladják az 1—1 milliárd dollárt. Bonn és Tokió is szívesen ad hosszú- lejáratú hiteleket Pretoriának. „Egy Dél-Afrikával szembeni embargó sikerének vagy bukásának kúlcsa Franciaország. Párizs adja el a legtöbb fegyvert és gyártási technológiákat a pretoriai rezsimnek”, — írta a Washington Post. Tavaly ősszel a francia külügyminiszter, Louis de Gui- rengaud meglátogatott több afrikai országot, azt igyekezett bizonyítani, hogy félreértik kormánya Afrika-jpoLi- tikáját. Dar es salaami megérkezése diplomáciai botrányba fulladt: tüntetők fogadták a repülőtéren. A tanzániai kormány nem rejtette véka alá: nem tudja elfogadni, hogy Párizs a Vorster- rezsim hadseregének egyik legnagyobb fegyverszállítója, az a Franciaország, amely pedig megszavazta az embargót. Szemrehányást természetesen nem csak a franciáknak tehet a Washington Post. Nem sokkal azután, hogy az Egyesült Államok állandó ENSZ-képviselője a fegyverembargóra szavazott, a Biztonsági Tanács ülésén olyan adatok kerültek nyilvánosságra, amelyek bizonyítják, hogy 1970 és 1976 között a Fehér Háznak sikerült Dél- Afrikát a kontinens legerősebb katonai hatalmává segítenie. Egy volt portugál gyarmati tisztviselő új könyve Londonban robbantott ki botrányt. Ebben két olajvállalatot, a British Petróleumot és a Shellt azzal vádolta, hogy döntő szerepet játszanak a rhodésiai rezsim fenntartásában. Jorge Jardim, volt portugál gyarmatügyi miniszter leírta; a BP és a Shell mozambiki Qeányválialatai kezdettől fogva ki játszották a Smith-rezsim ellen elrendelt szankciókat. 1973 végén, a közel-keleti olajembargó idején a két társaság nem hogy csökkentette volna, de még növelte is Rhodésia olajellátását. ül afrikai frontállamok sorozatosan vádolták a a „hét nővért” (a hét legnagyobb olajtársaságot) a szankciók kijátszásával. Rámutattak, az olajcsap elzárásával hetek alatt térdre lehetne kényszeríteni Salisbury! Amióta Mozambikban a Fire- limo kormányoz, az olajat dél-afrikai leányvállalatukon, a Freight Servicen keresztül szállítják Rhodésiába. Ebben már részt vesznek az amerikai „nővérek” a Mobil Oil, a Caltex és a Total is. Ez az öt „nővér” az utóbbi négy évben megháromszorozta a Dél-Afrikába és Rhodésiába irányuló olajkivitelét. „Ja kérem, az üzlet az üzlet és ez nem mindig egyeztethető össze a politikával” — tárják szét karjukat a multinacionális monopóliumok vezetői. Valóban ennek semmi köze sincs a politikához? L. L. Összeállította: Há jós László
