Szolnok Megyei Néplap, 1978. augusztus (29. évfolyam, 179-205. szám)

1978-08-01 / 179. szám

1978. augusztus 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP S Népek meséi Kellemes, tanulságos per­ceket szerzett a csütörtökön sugárzott Népek meséi című műsor. Három keleti, az Amur partjáról szóló mesét olvasott fel Pécsi Ildikó és Szabó Gyula. Olyanokat, amelyek kiválóan példázták, mire is volt képes a népme­séket költő, kialakító közös­ség. A három mese: egy-egy szavakkal nehezen megfogal­mazható — tanulság vagy éppen természeti jelenséget magyarázó történet, mind­egyik : alkotóik szemléletét tükröző, életük és a környe­zet kialakította gondolkodá­si rendszer és hitvilág képe. A közreműködő színészek ne­mes egyszerűséggel oldották meg feladatukat, a rendező — Koszter László — hagyta érvényesülni a formájukban számunkra néha idegen, mégis oly emberséges motí­vumokat. Gyerekekről? Felnőtteknek? Az Ifjúsági Rádió mutatta be pénteken Apostol András átdolgozásában és Osajági János rendezésében Anatolij Alekszin Az öreg nyaraló tit­ka című művét. Egy osztály­ban irodalmi kört alakítottak egviik társuk rokona, egy je­lentéktelen író tiszteletére. Az új tanárnő segítségével rájönnek a gyerekek tévedé­sükre, közben izgalmas ka­landokba keverednek. A vé­gére természetesen minden .megoldódik”. A hangjáték többet kívánt adni, mint a puszta cselek­mény, s ez már nem is csak a gyerekhallgatókhoz szóló üzenet. A személyi kultusz értékek nélkül is dicsőítő, fel­színes hurrá-hangulatát szán­dékozott leleplezni, sajnos nem sok sikerrel. A felületes ismereten és a mítoszkeresé- sen alapuló, már-már bál­ványimádat nyilvánvalóvá vált a műsor elején, a darab társadalmi mondanivalója így didaktikus magyarázko­dássá lett. Változatok egy pályára Mindig különleges élményt ígér az olyan műsor, amely­ben egy-egy neves művész szólal meg, vall pályájáról. Különösen érdekesnek ígér­kezett a vasárnap délelőtti Változatok egy pályára adá­sa, amelyben egyik legsike­resebb filmrendezőnk, Jan- csó Miklós és a televízió fő­rendezője, Szinetár Miklós beszélt magáról, hivatásáról, hiszen éppen különbözősé­geikről szoktunk beszélni, s nem hasonlóságukról. A műsor készítői — Berikő Tibor szerkesztő, Zétényi Li­li és Kolozsi Béla riporter — nem is tagadták ezt, igye­keztek szembesíteni egymás­sal a két ^rendezőt. Az egy­mástól függetlenül készített beszélgetések váza hasonló volt, az egyes kérdések azo­nos dolgok felől érdeklőd­ték. Hallhattunk a két alkotó gyermekkoráról, tanulmá­nyaikról, művészi tevékeny­ségük indulásáról, a legtöb­bet persze jelenlegi munká­jukról, művészi elképzelése­ikről. Sokait tudtunk meg ró­luk, különösen a magáról rit­kán nyilatkozó Szinetár Mik­lósról. De még több érdekes és művészetükre, rendezői pályájukra jellemző dolgot ismerhettünk volna meg, ha a műsor készítői — a fentiek ellenére is — elsősorban nem a két alkotó „összehasonlítá­sára” törekedtek volna. — Zs — Vonósnégyes, fúvósötös, szimfonikus zenekar Zenei tábor a Tiszaiigetben Próbál a vonósnégyes Ebéd utáni csend. Pihen a tábor, ám egyszer csak he­gedűszót kap szárnyra a szél. S mintha a felhangzó zene jeladás lenne, kották­kal, hegedűvel a kezükben fiatalok tűnnek fel a sétány végén. Délután fél három. Kez­dődik a zenekari próba. A zenészek elmélyült arccal keltik életre a fekete kotta­fejek rejtette melódiát. Sző­kék, barnák, copfosok, far- merosok, mindannyian ti­zenévesek, a szolnoki tisza- ligeti KISZ-táborban néhány napja nyílt zenei tábor la­kói. Az ország négy megyé­jéből, Hevesből, Borsodból, Nógrádból és Szolnok megye zeneiskoláiból érkeztek, csaknem nyolcvanan. Ven­dégként nyolc osztrák fiatalt is meghívtak a táborija, amelyet a tavaly Felsőtar- kányban megrendezett zenei tábor tapasztalatai alapján Heves és Szolnok megye KISZ-bizottságai, megyei ta­nácsai és zeneiskolái hívtak életre. Farkas István zenei vezető, az Egri szimfonikus zenekar karnagya a felsőtarkányi tá­borban is részt vett és szíve­sen vállalt feladatot a Szol­nokra érkezett ifjú zeneba­rátok körében is. A tábor céljáról így beszélt: — Az együtt muzsikálás­nak valaha nagy hagyomá­nyai voltak, ma már — ki tudja, miért — ritkán jönnek össze az emberek a közös zenélés gyönyörűségéért. A tábor alapgondolata éppen az, hogy a zeneiskolák te­hetséges növendékeinek le­hetőséget adjunk a közös muzsikálásra. Nyugodtan mondhatom, hisz már ta­pasztalataim is vannak, hogy óriási élményt szerzünk ez­zel a gyerekeknek. A tábor második napján már megala­kult a vonós kamara-, a szimfonikus és a fúvószene­karunk. A résztvevők — ál­talános és középiskolások, szakmunkástanulók és főis­kolai hallgatók — zenetaná­rok irányításával gyakorol­nak s tanulnak. Két hegedű, egy brácsa és egy cselló, s hozzá négy fi­atal, akik meg is tudják szó­laltatni ezeket a hangszere^ két; s máris felállt az al­kalmi vonósnégyes. A KISZ- iskola első emeletén próbál Novák Zita és három társa: Friederike Mayer, Andrea Watzenegger és Wolfgang Mayert, egy bécsi zenei gim­názium tanulói. Kis döcce- nőkkei ugyan németül is megértik egymást a vonósné­gyes tagjai, ám amikor a zene kerül szóba, nincs töb­bé gond: a zenei kifejezése­ket, a kottát s a hangszere­ket egyaránt jól ismerik. — Miskolcról, a Bartók Béla Zenei Szakközépiskolá­ból jöttem — mondja Novák Zita. — Hegedűn játszom, nagyon szeretem a hangsze­remet s a zenét. Jelenleg azt a művet próbáljuk kiválasz­tani társaimmal, amit majd megtanulunk a táborozás idején. Jász Ildikó a tábor szim­fonikus zenekarában kapott szerepet. Ildikó ugyancsak a hegedű „szerelmese”, a szol­noki zeneiskolában most fe­jezte be az ötödik osztályt. —r Egyébként hetedikes voltam és Besenyszögön la­kom. Hetente kétszer járok be Szolnokra a zeneiskolá­ba. A hegedű mellett egy évé már zongorázni is tanulok. Zenei táborban még nem voltam, ez nagyon tetszik. Szeretnék sok újat tanulni, és nagyon várom az isme­retterjesztő előadásokat, hisz a zeneelmélet is érdekel. A tábor a szolnoki Tisza­iigetben tegnap zárta kapuit, ám ezzel még nem érnek véget a közös programok. Az ifjú zenebarátok még tegnap Felsőtarlkányba utaz­tak, ahol már az augusztus 5_én Egerben sorra kerülő záróhangverseny próbáit is megkezdik. T. E. Néha oroszul álmodik Ösztöndíjjal Kíjevben Szűcs Ferencet Tiszafüre­den, szülei Belsőkertsor ut­cai lakásán találom. A kö­zépmagas termetű, húszéves fiatalember azon „kiváltsá­gosok” közé tartozik, akik néhány év múlva külföldi egyetemen kapnak majd dip­lomát. — Nem érzem magam ki­váltságosnak, rengeteg tanu­lás, munka eredménye a fel­vétel. Debrecenben érettsé­giztem az építőipari szakkö­zépiskolában. Általában jó négyes voltam, és különösen a műszaki tárgyak érdekel­tek. Sikerült a felvételim a Szovjetunióba, s egy év ka­tonai szolgálat után a múlt nyáron következett a nagy út Kijevbe. — Mit tanul az ukrán fő­városban? — Repülgép-mérnök le­szek. A képzési idő öt és fél év, és tavaly egyhónapos kinti, intenzív nyelvtanulás után szeptemberben el is kezdtük a munkát. — Hogyan illeszkedett az új közösségbe? — Gyorsan, mivel barát­kozó természetű vagyok. Kü­lönben is Kijev sokarcú, szí­nes világ, hiszen a Föld rengeteg országából — Af­rikától Latin-Amerikáig — akadnak „kollégáim” oda- kinn. Együtt lakom egy grúz fiúval, s mindig cso­dálom mentalitását, tempe­ramentumát. Legjobban még­is a déli népek, köztársasá­gok tőlünk jóval fejlettebb konyhaművészete, ízparádéja fogott meg. — A tanulás ... — Két műszakban, dél­előtt 9—12-ig, illetve dél­után 2—8-ig járunk foglal­kozásokra. A tanárok hihe­tetlenül lelkiismeretesek, szó szerint szívüket-lelküket ad­ják. Ráadásul a Szovjetuni­óban minden főiskolán, egye­temen általános a vizsganap előtti konzultáció. Ezt na­gyon jó dolognak tartom, hiszen még egyszer átismé­telhetjük a nehezebb téte­leket. — Messze tanul. Hány­szor jön haza évente? — A messze relatív, mert én igaz, 1200 kilométert uta­zom, de aki Tyumenből vagy Irkutszkból jött Kijevbe egye­temre, olykor ennek a több­szörösére él távol a szülei­től. Egyébként télen-nyáron hazajövök. — Szabad idő? — Az első félévben, ha volt, a nyelvvel ismerked­tem. Január óta afrikai di­ákokkal karatézni járok, meg olykor a nemzetközi disco-klubba. Hetente há­romszor is van, — Jól beszéli már a nyel­vet? — Sokkal árnyaltabban, mint tavaly. Erre kötelezett a tananyag, a kinti jó ba­rátaim, meg a hétköznapok is, hiszen nagyon szépek az ukrán lányok. Gondolatban sokszor vissza-visszatérek, sőt már álmodtam is oro­szul. — Mit üzen a most kiutazó elsőéveseknek? — Ne cipeljenek 3—4 bőröndöt, felesleges. Én ket­tővel utazom mindig, abba belefér a téli-nyári holmi is. A másodéves Szűcs Fe­rencnek eredetileg szeptem­ber elsejére kellene vissza­térnie, de augusztus derekán már útrakel. Nem titok, be­vallja : a sietség oka egy kék szemű, szőke ukrán kis­lány ... D. Szabó Miklós Kecskemét után Szolnokon Nyári Tárlat A szolnoki Damjanich Mú­zeum a várositörténeti emlé­kek, és a műivésztelephez fű­ződő festészeti hagyományok bemutatása mellett, a jelen­kori képzőművészetünk ala­kulását is figyelemmel kíséri időszaki kiállításain. Ezúttal a Középmagyarországi Kép­zőművészek Nyári Tárlatán, amelynek címében is területi és szervezeti keretet jelöl meg, s nem valamely tájegy­ség vagy művészcsoport meg­határozóbb arculatát. A kiállító művészek nem­csak illetőségük, de látás­módjuk, stílusuk, törekvése­ik szerint is sokfélék, — így a Budapest—Baja—Jászbe­rény—'Kecskemét—Szolnok —Vác földrajzi ívébe foglalt képzőművészeti anyag volta­képpen különböző művész­egyéniségek munkálkodásá­ból ad ízelítőt, egyénenként jellemzőt. Ezen túl is néhány maradandó felcsillanást, el- mélyültségében figyelemre méltó alkotást. Ami nem ke­vés, ha tekintetbe vesszük, hogy a nyári tárlatok általá­ban is — céljuk és jellegük szerint — nem azonos sú­lyúak az országos, reprezen­tatív seregszemlékkel, vagy a pályadíjas részvételekkel, — másrészt a kiemelkedő alko­tások száma még egy-egy művész életművén belül is csekély, hiszen a művész egyéni fejlődése és a művé­szeti korkép változása során is rostálást végez az idő. Hogy Szolnok városának úgyszólván vérében van a helyi hagyományok révén a képzőművészet kedvelése, s hogy ezenmód több évtizede asszisztálhatott a művészet harcaiban, — ez esztétikai igényességre nevelte közön­ségét, egyben fogékonnyá tet­te a régi mellett az új jelen­ségek befogadására is. Ennek előzménye, hogy országunk­ban gyakorlatilag megszűnt az úgynevezett „városi” és „vidéki” művészet közötti el- lenlábasság, lassanként tisz­tázódnak a „provincialitás” pozitív és negatív vonásai. Viták után és teljesítmények érvelésével ismét jogaikba léptek a vidék művésztelepei, s a különböző tájak ihletése ismét alkalmas arra, hogy festői otthonosságába fogadja az odavágyó művészeket. Függetlenül attól, hogy a tájjellegükről elkeresztelt „is­kolák” létének és jelentősé­gének kérdése ma is a mű­vészeti kritikák egyik vessző- paripája, az már régen el­döntött kérdés, hogy például az „alföldi” festészetnek nem tárgyi-tematikai feltétele a tanya, és a gémeskút, de még a falusiasság, és a sík­sági látvány sem, — amint­hogy az urbánus művészet­nek sem a városlátkép a hangadója. Szellemében, nem témáiban közelített egymás­hoz az a két álláspont, amelynek végül is városban és vidéken közös az ismérve, s annak neve: jó művészet. Ha ez a tárlat, anyagának sokféleségén keresztül is az ihletődésnek valamiféle ro­konságát sugallja, úgy ez an­nak tulajdonítható amit a vidék nyújt a természetkö- zelség mindennapos csodái­val a nem mindennapos mű­vészi képzelet számára. De része van ebben a koncentrá­cióhoz nagyon kellő, egysze­rű csendnek is, amit a mű- vészettudomány érdekes mó­don — talán mint járulékos tényezőt — figyelmen kívül hagy, például a vidéken ki­teljesült nagy életművek esetében. Annák illusztrálására, hogy a vidék nem jelent közvetlen táji kötöttséget mindenfajta festészet számára, említjük elsőnek a bajai Mikii Ferenc „Szentély” című festményét, ezt a korokat és kultúrákat egymásba foglaló mediterrán víziót, a művész pályájának bizonyára kiemelkedő alko­tásaként, — és a szolnoki Bokros Lászlónak „Csontváry emlékét” idéző, a taorminai tenger fölé tornyosuló épít­ményét, amolyan Illés-sze­kerét. Másrészt éppen a ha­zai táj és atmoszféra sajáto­san ihlető voltát tanúsítják Meggyes László bensőségesen átélt festménytémái, „Alko­nyata”, mely szinte áramte­lítetten sűrűsödik az apró há­zak fölé, — valamint Fazekas Magdolna személyes hang- hordozású botanikai álmai is idetartoznak, minden tájak téli reggeleit, puha hófolt­jait idézve elénk. A művészi vérmérséklet másik végéről szólnak hoz­zánk Baranyó Sándor és Be- rényi Ferenc szolnoki fo­gan tatású képei; mindketten festői indulatból táplálkoz­nak, ámde sajátos, egymás­sal ellentétes módon: Bara­nyó koloritja fel-felcsattanó, ha kell akár zabolátlan is, semminthogy a színek létjo­gától bármit is elvitasson — míg Berényi fegyelmezettsé­ge nagyfeszültségű, izzó szín­világát egybefogja, s inkább ecsetét dobná sutba, sem­minthogy egyetlen kitörő színnel megbontaná ikontö­mörségű festői gondolkodá­sát. A kecskeméti Bozsó János is kilépni látszik a falusi ud­varok, ajtók, küszöbök ro­konszenvesen egyszerű, nap­sütötte témáiból, s most, mintha megelégelte volna méla csendjüket, romantikus, Madarász Viktor-i hévvel ve­zeti ecsetét, amikor „Jön a vi­har”. Ugyancsak a tájiban születő, évszakok szépségét ünneplő érzületről tanúskod­nak Bényi László helyi ihle­tésű képei, az erőteljes festői expressziónak azzal a külö­nös, nosztalgikus színezeté­vel, mely a több mint négy évtizedes szolnoki zaránddk- lásaiból, visszatéréseiből táp­lálkozik és ad új meg új len­dületet festői képzeletének. A „bennszülött” Chiovini Ferencnek, a szolnoki Mű­vésztelep örökifjú seniorá- nak vásznait át meg átjár­ták, s mondhatni látásunkat is „chíovinizálták” immár a telekben és nyarakban vág­tató lovai, nyugodalmas te­henei, és egyre színesedő, merengve emlékező alkonyai. A bajai művészkolónia „örökös tagja”, Weintrager Adolf megbillenthetetlennek tűnő festői egyensúlyába most mintha egy darab para­zsat sodort volna a szél, láng- ralobbanása megtüzesíiti a színeit, — s így a mindig is dinamikus kompozícióinak drámája ízekkel telítődik. Göldner Tibor ugyancsak Ba­ján születő festményeinek szelíd lírája is gazdagodott, színeinek szordinóját mintha valamiféle sejtelem járná át, látomássá vibráltatja a for­mák szolid, szabatos világát. A kiállítás grafikái mintha a művészetnek egy másik égtájáról érkeznének, csen­gésük már csak a fekete­fehér komolyabb hangzása miatt is — tárgy ilagosabb, ifjontibb, de hűvösebbnek is tűnik. Holott Klossy Irén tollrajzai nemcsak formailag dinamikusak, tartalmuk sze­rint is drámaiságot rejtenek, — nemkülönben Sáros And­rás Miklós névtelen, de sor­számmal bélyegzett balgái, ezek az irgalmat és irtózást egyaránt kiváltó típusok. Velük szemben — és nem­csak a művészeti ág, a szob­rászat különbözése miatt — stabilitást, erőtí biztonságot szuggerál Simon Ferenc „öreg juhászának” monu­mentális igényű portréja, és középkori szobrászatunk áhítatára emlékeztet Szabó László koronás „Kislány- feje”. Az 1978. évi szolnoki Nyári Tárlat a művészet és a kö­zönség egymást igénylő kap­csolatának egyik dokumen­tuma, láncszeme egy olyan folyamatnak, amelynek pers­pektívái nemcsak a társadal­munk vizuális kultúráját, de szellemi-érzelmi látókörét is szélesbíteni hivatottak. !B, Supka Magdolna

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents