Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-30 / 178. szám

1978. július 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Őrjárat éttermekben, cukrászüzemekben Ételmérgezést okozhat a felelőtlenség A nyár az az időszak, amikor strandolók, nyaralók vágy táborozók tömege lepi el a cukrászdákat, éttermeket. Foko­zottabban munkát követel ez a vendéglátó dolgozóitól, de az egészségügyi szervektől is, hisz több ellenőrzésre van szükség. Az ellenőrzések egyikén, a napokban megtartott köz­egészségügyi „őrjáraton” a Szolnok megyei KÖJÁL, jász­berényi kirendeltségének ve­zetője, dr. Lerch Ferenc mun­katársaival együtt azt vizs­gálta, hogy a cukrászüzemek- ben, az éttermekben és a konyhákon dolgozók megtesz- nek-e mindent az esetleges nyári ételmérgezések megelő­zéséért. A jászárokszállási Áfész- cukrászda két egysége, a ter­melőüzem és a presszó egy- ImlástóJ elkülönülten', önálló elszámolási rendszerrel dol­gozik. Amiben hasonlítanak, mindkét egységnél megdöb­bentő rendetlenség, étvágy­rontó a piszok. A cukrászüzemben baleset­veszélyes zsúfoltság nehezíti a munkát. A falakat penész­foltok, a mennyezetet esővi­zet áteresztő repedések csú­fítják. A süteményelőkészítő műhely együtt van a széntü­zelésű, ftistös-kormos sütö­dével. A közlekedő folyosó­ból átalakított befejező mű­helyben egy láda, penészes meggy vár feldolgozásra. (A gyümölcsöt az élelmiszer­áruház már szégyellte eladni, inkább „átpasszolta” a cuk­rászdának.) „Botanikus kert” a tetőteraszon A presszóban több mint két hete szünetel a fagylalt áru­sítása, pedig a kedvenc nyá­ri „csemegét” sokan keresik. A KÖJÁL, tiltotta be a készí­tését, mivel még a kevésbé igényes porfagylalt előállítá­sához sem voltak meg a szük­séges feltételek, a fagylaltot szinté folyékony állapotban mérték ki. Mi történt azóta? Csak annyi, hogy a betiltott fagy­Pityu „nővér” és társai Elmentek a látogatók, a betegek visszavonulnak. A Hetényi Géza kórház negye­dik emeletén, a szeptikus se­bészeten is elcsöndesednek a kórtermek. Diikó Károlynét több mint egy hete műtötték, már lá­badozik. Az ápolónőt várja, mert ígérte, hogy bejön a vérnyomását ellenőrizni. Fehérköpenyes fiatalember nyit be az ajtón, hóna alatt a műszeres dobozzal — Pityu, az „ápolónő”. — Nagyon meglepte, hogy férfi dolgozik ápolónői mun­kakörben? — Szó sincs róla. Édes­anyámat Pesten, a Korányi­ban műtötték, ott is volt fiú nővér... Szobatársai bólogatnak. Hogyan választ egy fiatal­ember tipikusan női pályát? Hipszki István tizenhét éves korában lett egészség- ügyi dolgozó, annak már tíz esztendeje. — Műtős voltam, aztán adódott az alkalom, hogy munka mellett elvégezhetjük a hároméves egészségügyi szakiskolát. Erre az osztályra kerültem gyakorlatra és itt ragadtam... — Kezdetben sem volt fur­csa? — Az új betegek mindig zavarban vannak, kérdezge­tik a régieket, hogyan szólít­sanak meg. Van, aki tréfálko­zik, Pityu „nővérnek” szólít, másoknak — általában — egyszerűen Pista vagyok... Pista egyáltalán nem vala­mi csodabogár, rajta kívül még jó néhány fiatalember dolgozik hasonló munkakör­ben, ám néhány évvel ezelőtt még más volt a helyzet... A bőrgyógyászati osztályon a főnővért keressük. laltot ottfelejtették ú fagyasz­tóüstben. Pótolhatnánk a hiányt süteménnyel, de nem teszik. A hárompolcos hűtő­vitrin üres, mivel leégett a hűtő motorja. A mennyezet itt is beázik, okát keresve az egészségügyiek kinyittatták a tetőterasz rozsdás lakattal le­zárt ajtaját. A teraszon de­rékig érő paraj, kóró, kaszá­lásra érett fű és moha. (Té­vedés ne essék, a vadon nőtt növények nem cserepekből, hanem a mozaiklapok repe­dései közül bújtak elő.) Tisztán tálalva, ízletesen Keresve sem lehetne hibát találni a jászdózsai Tama- menti Tsz üzemi konyháján. Példás a rend, a tisztaság, a száraz- és a zöldáru-rak­tárban, a göngyöleg- és a ve­gyesraktárban, a húselőkészí­tőben, a korszerűen felszerelt főzőben és a szépen beren­dezett, osztályon felüli ven­déglátóegységre emlékeztető étteremben. Mindez az üzemi konyha háromfős személyze­tének márkáját dicséri. Naponta 150 adag ételt főz­nek, a betakarítás idején in­nen kapják ebédjüket az ara­tók. Az ételt zárt kocsiban, dupla fedeles, zárt edények­ben hordják ki a határba, ahol mindig tiszta edények­ben tálalnak. A tisztaság leg­szigorúbb őre a szakácsnő, akinek meggyőződése, hogy a legjobb falat is ízletesebb, ha tisztán tálalják. Kicsi az egység, de tiszták és jók a készítményei a jász­dózsai Áfész-cukrászdának. A fagylaltot az egészségügyi előírások pontos betartásával készítik, süteményekből gaz­dag a választék. Piaci napo­kon többféle, olcsó sütemé­nyeket készítenek, rendezvé­nyekre előrendeléseket is fel­vesznek. Jászapátiban a strand­idényre befejeződött a „Lom­boskert’' kisvendéglő felújí­tása. Az áfész több mint egy­millió forint költséggel hat­száz adagosra bővítette a konyhát, 240 négyzetméter­rel növekedett az étterem alapterülete, nagyobb lett a hűtőkapacitás. Az egészségügyiek remény­kedtek tehát, hogy ellenőrzé­sük során mindent a legna­gyobb rendben is találnak. Csalódtak, mert a Lombos­kertben mintha semmi válto­zás nem történt volna, nem használják ki a minden eddi­ginél jobb lehetőségeket. A fehér mosogató a tisztaság példaképe lehetne, ha nem ott tartanák az összegyűlt moslékot, a már penészedő, száraz kenyeret. A két tágas hűtőkamrában elférne minden hűtésre köte­lezett nyers- és félkészáru. Az egyiket azonban zsúfolá­sig megtölti az előző napról megmaradt pirított máj és rakott burgonya, szalontüdő és sülthurka, reszelt sajt és kifőzött tészta. Elszomorító kép Elszomorító kép fogadja a vendéget a jászladányi „Vas­út” kisvendéglőben, a jászkis- éri „Pálma” vagy a jászalsó- szentgyörgyi Áfész-étterem- ben. Ä jászladányi egységet 10 évvel ezelőtt egy italbolt­ból alakították át 40 adagos konyhává. Most 200 adag ételt főznek naponta. A má­sik két egység ideiglenesen üzemel, a tömeges ételmér­gezés állandó veszélyével. Közegészségügyi őrjáraton néhány cukrászüzemben, ét­termekben és konyhákon, s az általános tapasztalat: sók helyen hiányoznak még a biz­tonságos közétkeztetéshez szükséges feltételek. Máshol viszont az ott dolgozók fele­lőtlensége „kedvez” a káni­kulában, de a hűvösebb na­pokban is egyformán leselke­dő ételmérgezés veszélyének. Illés Antal- A délelőtti látogatók nyugalmát - állapítja meg — Pista bácsit? Várni kell rá, most ment át egy másik osztályra — jegyzik meg a folyosóin üldögélő betegek. A várakozás közben kiderül, hogy valamennyiük kedven­ce, hozzá bizalommal fordul­nak minden problémával a nők és férfiak egyaránt. Amint megérkezik, közrefog­ják. — Elmondaná, hogyan lett főinővér? Készségesen magyarázza, harmincötödik esztendeje ke­rült a kórházhoz — most öt­venhárom éves. Tizenkettőn voltak testvérek, két húga is egészségügyi dolgozó. Beteg­hordóból műtősegéd lett, az­tán 1951-ben lehetőség nyílt az első, munka mellett elvé­gezhető ápolónői tanfolyam megszervezésére. — Az jelentkezhetett, aki már legalább két éve beteg­ápolással, gyógyítással foglal­kozott. Akkor felmentem a minisztériumba, ott mondták: ha húsz jelentkező van, in­dulhat a tanfolyam. Rajtam kívül még egy férfi jelentke­zett, ő a tüdőkórházból. A feleségemet is akkor ismer­tem meg, műtősnő volt ere­detileg, együtt végeztünk. Az neny zavarták meg a beteg Pista. esküvőt is itt tartottuk meg a kórházban, és huszonöt évig bent is laktunk ... — Ezek szerint annak ide­jén Pusztai István volt a me­gyei kórház ápolónői között az egyetlen férfi. És hogyan lett főnővér? — Az iskola elvégzése után ketten voltunk az osztályon ápolónők, engem bíztak meg a vezetéssel. — Igaz, hogy a fia is ezt a pályát választotta élethiva­tásul ? — Valóban. De érthető is, hiszen itt nőtt fel, gyerekko­rában megszerette. Előbb be­teghordó lett ő is, aztán a Hipszki Pistával együtt vé­gezte el a hároméves szakis­kolát. A MÁV-kórház bal­eseti sebészetén dolgozik, az egész kórházban ő az egyet­len fiú ápolónő. Nagyon sze­retik ... — Hogyan szólítják meg a betegek a főnővért? — Voltam már Pista nő­vér, de „nővérbácsi” is. Őszintén szólva ezt nem sze­retem. Inkább Pista bácsi­nak-- szólíttattam magam — már harminc évvel ezelőtt F észekra kók Reggel öt óra. Körbejár a pálinkásüveg, aztán beindít­ják a betonkeverőt. Isme­rősömnél, Gyulánál alapo­zunk. Tízszer-tíz méteres sá­tortetős házat épít, ilyen tí­pusú épületekkel van tele az utca. Gyulának tizenhárom munkatársa jött el segíteni, négyen „elfelejtettek” eljön­ni ígéretük ellenére. Egyelő­re vidáman, íütyörészve megy a munka, még a sa- roglyányi vizes beton sem tűnik túl nehéznek. Aztán kapunk egy zápor vizet oda- fentről. Rögtön sár lesz, csúszkálunk, mérgelődünk. „Hülye idő van az idén.” Fel sem száradunk, ismét zuhog a nyakunkba az áldás. Az­tán délelőtt még egyszer. In­gerült a hangulat, minden apróságért káromkodások csattannak. Szidják a magas- ságos égben lakozót az eső miatt, szidják a gazdát, aki csak gatyázik, vakarózik, még egyetlen saroglya betont sem fogott meg, és ráadásul a sört is „elfelejti” kínálni, végül a pimasz provokélá- sckra hoz öt üveggel Miklós nem is állja meg szó nélkül. — Vigyázz, még megeme­led magad! — mondja gú­nyosan. A gazda nem veszi a lapot, nem fordul még egyszer. — Kösz, én nem iszom — mondja a legendáshírű nagy. ivó, Pista, aki virtusból meg­ivott egyszer egyik társával egy marmonkanna pálinkát, legalábbis ezt mesélik a többiek. De most dacból nem kér, azért a három korty­ért, ami ebből az öt üveg­ből neki jutna, a kezét sem emeli meg. Ismét fellegek gyülekez­nek az égen, és a homloko­kon, most éppen azért inge­rült a társaság, mert Gyula az utcáról hordatja a betont a telek hátuljába, az alsó épület alapjába, amit szin­tén elkészítünk egy füst alatt: csúszkálunk a pocso­lyában, pedig a telek mé­lyén is van egy halom só­der, ott is lehetne betont keverni, de nem... Még nincs dél, de a saroglyázók egyike, Miklós párja, egy szemüveges, kövérkés fiú már kétszer elejtette a tele saroglyát, Miklós leverte miatta jobb kezéről a zo­máncot, ujjai hegyéről cse­peg a vér. Amikor párja harmadszor is elejti a sa­roglyát, és könyörgő tekin­tettel néz Miklósra, az válo­gatott szitkokkal illeti , szappannakvaló” párját, ék_ telenül dühös, minden "át­menet nélkül Gyula, a há­zigazda le- és felmenő ro­konságát emlegeti ízes falusi akcentussal. El akar menni, neki ebből elege volt. — Ne menj el, mert ak­kor Gyula nem fogja neked visszasegíteni, ha építkezel — tanácsolja Pista. Miklós mond egy cifrát, marad. Aztán amikor már egy saroglyát cipelünk, és a betonkeverőre várunk, kifa­kad. — A múlt szombaton Jenő bácsinál voltam falazni, az­előtt Sanyinál alapot ásni és alapozni három napon át, az­előtt Jenő bácsinál alapoz." tunk ... Ez így megy tavaly óta. Reggelente az ujjaimat alig tudom kiegyenesíteni, fáj a kezem, azt mondja a feleségem, hogy meg van erőltetve, minden hétvégén csupa izzadság és mocsok vagyok. És mit gondolsz, ezek közül mindenki vissza­segíti majd? Jó is lenne! Jövőre építkezem. Szerintem ez a smucig disznó sem jön majd el — int Gyula felé. — Miért nem adsz egy kis sört a munkatársaidnak? — kérdezem Gyulától, amikor négyszemközt maradunk. — Jobb kedvük lenne. A házigazda legyint. — Meginnák ezek a szen­teltvizet is, ha a kocsmában árulnák. — Morognak rád. Elveszti a türelmét. — Tudod te, hogy mennyi­be kerül az építkezés? Be­le fogunk rokkanni! Látod, még csak az elején tartunk, alapozunk, sok anyagot még be sem szereztem, és máris le vagyunk gatyásodva. Ne­kem még tíz üveg sör ára is számít. De csak menj, próbálj pár helyen érdek­lődni, hogy mibe kerülnek a telkek! Ebből már lesz né­mi fogalmad, hogy miibe ke­rül az ilyen fészekrakás. Pe­dig semmi flano: láthatod, a sátortetős házam ma már a legszerényebb ház lehet itt, ahol már az emeletes és a tetőtér beépítéses a divat. Megfogadtam Gyula sza­vát, másnap szétnéztem a településen, telket kerestem. Az idősebb asszony botra támaszkodva jött ki, bizal­matlanul nézegetett. — A telek után... — próbálgatom a szerepemet. Nagynehezen beenged a portára. — Mekkora a telek? — igyekszem oldani a feszült­séget. — Százötven négyszögöl. — Ára? — Hát nem is tudom, amikor legutóbb voltak itt a fiamék háromszáznyolcva­nat mondtak kadrátjáért, de fél éve már felém se néz­tek .. . Már sír, görcsös zokogás rázza, attól félek rosszul lesz, legszívesebben lelép­nék, de nem lehet, ömlik a könny és a panasz. Hosszú percek múlva megnyugszik, folytatjuk az „üzleti” tár­gyalást. — Háromszáznyolcvanra mondta, de azóta már föl­jebb mentek az árak ... — Köszönöm — hátrálok a kapu felé — majd meg­gondolom és újra jelentke­zem — mondom és elmene­külök. Még két helyen érdeklőd­tem, de ott sem mondtak szolidabb árakat. Egy itteni lakossal beszélgetve rákerí­tettük a sort a meredeken felszökő telekárakra. — Az utóbbi években na­gyon fölkapták ezt a helyet! Tíz, tizenöt éve még a leg­jobb helyeken is lehetett portát venni néhány ezer forintért. Ma már más a helyzet. A fürdő miatt. Már több az üdülő, mint a lakó­ház. Nézze, micsoda épüle­tek! Jönnek ide mindenhon­nan, nagy gyárak is építe­nek olyan üdülőket, hogy az embernek felakad a szeme. A tanács még a kubikgödrö- ket is kiosztotta. Egy prospektust nézege­tek: a fürdőt két forrás lát­ja ei vízzel, melynek hőfoka 52—60 fok. Gyógyító hatása elsősorban a mozgásszervi, légúti, idegrendszeri betegsé­gek kezelésénél lehet ered­ményes. A fürdő termálvize a calcium-magnézium-hidro- karbonátos, chloridos, szul- fátos, kénes, jódos, brómos gyógyvizek közé tartozik — ajánlgatja a szegényes kiad­vány. Ebédelünk Gyulánál: bir­kapörköltet. A nap is kisü­tött. Nem sok kell a jobb hangulathoz. — Mikor vetted a telket? — kérdezem Gyulát. — Két éve. — Azóta voltál a fürdő­ben? — Nincs időm. Dolgozom. Hozd csak elő a papírokat! — szőj a feleségének, aztán mutogatni kezdi. — Felje­gyeztem mindent, itt van mindenről a számla. Látod? Telek 25 ezer 440 forint, ügyvéd ezerszázhuszonkettő, százalék négyezerháromszáz- hatvanegy, telek szétmérése ötszázhúsz, felértékelés két­százhuszonnyolc, kerítésnek vas oszlopok ezerhatvan, en­nek a fuvardíja ötven, be­tontörmelék fuvar (az alap­ba) százhatvan, a sofőrnek száz, L-vas kerítéshez négy­százharmincnyolc, U-vas öt­száznyolc ... — Minek ez a sok papír? Az ebédelők már békésen, elégedetten sörözgetnek, s most bekapcsolódnak a tár­salgásba Lebukott X., mond­ják, anyagot fújt meg a cégtől, nem tudott igazol­ni egy csomó anyagot, fu­vart, úgyhogy észnél kell lenni borzasztóan, elég ha egy haragosa vagy egy rossz szomszédja feljelenti az em­bert . . . A saroglyák ismét egyre nehezebbek, a megkínzott izmok végeérhetetlennek ér­zik ezt a délutánt. Gépiessé válik a munka, a betonke­verőből ráborítják a betont a saroglyára. néha túl sok sikerül, de a saroglyát cipe- lök ilyenkor sem szólnak egy szót sem, viszik összeszorí­tott fogakkal, egy hang nél­kül, gépiesen lépkednek, úgy érzik, hogy néhány méter után megnyúlik a kezük, az alap közelében pedig már ellenállhatatlanul nyílni kez­denek a saroglyát markoló ujjak, lazul a szorítás, pe­dig még három méter, még kettő, s úgy érzi az ember, olyan lassan teszi meg ezt a távolságot, mint egy lassított film szereplője... Aztán nagy sóhaj, amely mintha nem is örömmel, inkább csak úgy tényszerűen azt akarná kifejezni: „na, ezt sem ejtettük el”. Már a sört sem reklamálja senki, fásul­tan jövünk-megyünk, mint akik kiléptek az időből. Ez a közöny csak alkonyaikor lazul, élénkülnek az embe­rek, kezdenek türelmetlenek lenni, mikor lesz már vége? Aztán fél kilenckor ez is elérkezik: gyors búcsúzás. Gyula fáradtan megköszöni a segítséget, „nincs mit’!, mondják a munkatársai. Ülünk a félhomályban Gyulával, néha fel-felparázs- lik cigarettája. A nyomasztó csöndet végül megtöri. — Nagyon bizalmatlanul fogadtak itt a környék la­kói, a fene tudja, miért. De nem érdekelt: veteményez- tem, öntöztem, gondoztam a kertet, kerítést építettem ... Aztán kezdtek barátságosak lenni a szomszédok: rende­sen köszöntek, beszélgettünk az időjárásról, a krumpli­bogárról, szerszámot adtak kölcsön. Később az egyik azokról beszélt, akiktől a kertet vettem. „Nem éppen miforma emberek azok” — kezdte. „Hóbortosak: nem esznek húst. Aranka néni, aki amott lakik, pucol egy kis sárgarépát, ezt-azt, kite­szi egy üvegben a napra, úgy főz. Azt mondja, meg­fő. Meg, hogy jó. Zöldséget eszik, mint a kecskle. Bor­sót, babot, répát meg ezt a seggenülő tököt. De az öccse, akitől maga vette a portát, a Jani bácsi, az is kutya egy magyar. Egyszer hoztam va­lamit hazafelé a szekéren. Látom, hogy Jani bácsi egy gödörben áll hónaljig, föld­del körültemetve, anyaszült meztelenül. Mondom mit csi­nál itt kend? Azt mondja, kúrát vesz, ez a jó tavaszi föld kihúzza az emberből a téli betegségeket. Na, mon­dom néki, akkor csak gyó­gyuljon kegyelmed!” Aztán egy másik szomszéd hajolt a fülemhez: „Idefigyeljen, szomszéd! Ezekre a mögöt­tünk fkokra vigyázzon ám,' mert nem valami egyenes emberek! Besúgók. Furton fúrt leselkednek, aztán sza­ladnak a tanácshoz. Nincs itt semmi titok..Aztán a harmadik szomszéd mondott kígyót-békát a negyedikre, és így tovább. — Engem vajon mikor kezdenek a hátam mögött piszkos szomszédnak ne­vezni? Az asszony, Gyula felesé­ge tisztogatja a szerszámo­kat a sötétben. Ingerülten felcsattan a hangja. Gyula sóhajt. — Fáradt szegény... Nagy-nagy szerelem volt a miénk... — Mos­tanában azon gondolko­dom, hogy meddig bírjuk ezt a hajszát szerelemmel... Kiérek a főutcára, a vil­lanyok alá. Autó áll meg mellettem, ismerősök. — Itt nyaralsz? — Alapoztunk egy isme­rősnél — intek az utca felé. — Ebben a paraszt-utcá­ban? — biggyeszti a száját egy tizenéves, aligruhás vízi tündér. — Ott, a paraszt-utcában — intek búcsút nekik. Körmendi Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents