Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-27 / 175. szám

1978. július 27.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Munkában a plakátragasztó

Fotó: K. I.

Ui cukrászüzem kellene Nincs takarítónő

Úton a társadalmi ellenőrök

Számos egészségügyi dolgozó tevékenykedik kereskedelmi társadalmi ellenőrként. Dr. Gróf Irma, a He- tényi Géza megyei kórház higiénikus főorvosa Hollerik Károlynéval a napokban a Beton- és Vasbetonipari Művek szolnoki gyárában, a Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalat üzemeltetésében lévő főzőkonyhát kereste fel. Ütjukra — hivatalból — a KÖJÁL élelmezésegészségügyi osztályának vezetője is elkísérte őket.

Tapasztalataink kedvezőek voltak ott és a Tiszamenti Vegyiművek tálalókonyhájában is, ahová a BVM-től szállítják az ebédet. Csak az étkezéshez szükséges felszerelések kiegészítésére, a tányérok. kancsók, poharak és evőeszközök pótlására hívták fel a jegyzőkönyvben az üzemeltető, a Vendéglátó Vállalat figyelmét.

Egy másik ellenőrzés annál szomorúbb képet tárt fel. A KÖJÁL településegészségügyi osztályáról dr. Hajdú Vilma az 1. sz. cukrászüzemben és több cukrászdában tett látogatást Szolnokon, ugyancsak társadalmi ellenőri minőségben.

— Mit tapasztalt?

— A Bajcsy-Zsilinszky úti üzem a megye cukrászati központja, hetven egységet lát el. A közegészségügyi előírások betartásában a minimumot sem érik el. Nem kielégítő a raktározási és a hűtési kapacitás. Az alapanyagokat a félkész, illetve a késztermékekkel egy hűtőben tárolják, a raktárakban szellőztetési lehetőség egyáltalán nincs. A legsúlyosabb hiányosság — ottlétemkor — az volt, hogy a tojások fertőtlenítése az előkészítőben történt, ez bizony szalmonellaveszélyt jelent. Az ellenőrzéskor a mosogatóhelyiségben pangott a szennyvíz, mert a csatornahálózatuk is elromlott, a víz visszaszivárog, holott márciusban újították fel az üzemet... A kereskedelem számára a hűtőlánc nincs biztosítva.

— Pozitív észrevétel nincs is?

— Kedvező, hogy mindezek ellenére az előállító terem tiszta, ott a fertőtlení- tési és takarítási lehetőségek adottak, bár a berendezési tárgyak — asztalok, állványok — elavultak, korszerűtlenek. Meglepő, hogy egyáltalán nincs takarítósze-* mélyzetük — mindkét takarítónő betegszabadságon van a nyár eleje óta —, így az üzem dolgozói maguk takarítanak.

— Mit szólt az üzemvezető?

— Elmondta, hogy ezek az állapotok már tíz éve fennállnak, illetve egyre rosszabbodnak. Az üzemeltető, a Jász-Nagykun Vendéglátó Vállalat már csak a fenntartásra törekszik, hiszen új üzem épül majd. Nekem is az a véleményem, hogy erre a régi épületre már nem érdemes költeni, és indokolt mielőbb az új üzem létrehozása.

A társadalmi ellenőrök jelentései eljutnak a megyei kereskedelmi felügyelőséghez és az Orvos-Egészségügyi Dolgozók Szakszervezetének megyei bizottságához is, ahol minden bizonnyal felfigyelnek az észrevételekre.

— Hogyan reagál a Jász- Nagykun Vendéglátó Vállalat — az illetékes?

— Már tanácskoztunk a Tiszamenti Vegyiművek vezetőivel és megegyeztünk, hogy közösen vásárolunk a tálaló- konyhának mosogatógépet, a szükséges felszerelés pótlásáról pedig rövid időn belül mi gondoskodunk. A cukrászüzem ügye már nem. ilyen egyszerű — nyilatkozik Si- pula József igazgatóhelyettes. — Kinőtte magát az üzem, bővíteni, fejleszteni nem lehet. Igyekeztünk a tőlünk telhető módon tehermentesíteni, ezért a porfagylaltot már nem ott dolgozzuk fel, inkább Debrecenből hozzuk. A nagyobb éttermekben külön cukrászati részlegeket alakítottunk ki: a Pelikánban, a Nemzetiben két- két cukrász, a Centrumban két cukrász mellett még két kézilány is dolgozik. Már tavaly teljesen korszerűsítettük a jászberényi és a mezőtúri cukrászüzemet. Most a hónap utolsó napján — éppen az ellenőrzéskor észlelt állapotok miatt — néhány napra bezárjuk a szolnoki üzemet.

— Mi történik ezalatt? —'

— Megjavítják a csatornát, . kimeszelnek minden helyiséget, mázolják az ajtókat, ablakokat és üzembe helyezik az új, nyolcezer literes hűtőkamrát amely már megérkezett.

— rónai —

Engels és a társadalmi egyenlőség

Száz éve jelent meg az „flnti-Dühring”

látott első ízben

1978-ban napvilágot En— gels nagylélegzetű kötete, a marxizmus egyik kulcsfontosságú -műve, egyben a klasszikusok filozófiai- gazdaságtani mondanivalójának népszerűsítő, kézikönyvszerű kifejtése.

Miként Marx és Engels nem egy írása, ez a kötet is vitában született. Eugen Dühring egyetemi tanár a múlt század hetvenes éveinek Németországában viszonylag nagy népszerűséget szerzett „katedraszocializmusával”: egy, a szocializmus eszméivel „kacérkodó”, tipikusan német-porosz, konzervatív és spekulatív bölcseleti rendszerrel. A vele folytatott vitában — ami nélkül Dühring nevére ma már aligha emlékezne valaki is. — Engels olyan témaköröknek pozitív kifejtését adta, mint a dialektika és a természetfilozófia, az erkölcs és a jog, a tőke és az értéktöbblet. Felvázolta elképzeléseit a szocialista termelési mód olyan összetevőiről, mint termelés, elosztás, állam, család, nevelés.

Emeljünk ki a gondolatokban gazdag kötetből egy olyan témakört, amelynek aktualitásához nem fér kétség: az egyenlőség-egyenlőtlenség témakörét. Engels eszmefuttatásainak történetisége és utópiaellenessége eligazító értékű mai vitáinkban és állásfoglalásainkban is. Ezt írja: az a felfogás, hogy az egyerilőség a társadalmi igazságosság kifejeződése — s mint ilyen, elválaszthatatlan egy politikai és társadalmi rendszer tökéletességétől — történelmi módon keletkezett. Az ősi közösségekben és a görög demokráciában nem volt meg, illetve korlátozottan jelentkezett. A „minden ember egyenlősége” — tehát a görög, a római és a barbár, a szabad és a rabszolga, az állampolgár és az idegen egyenlősége — az antik koponyák számára nemcsak esztelen, hanem bűnös dolog volt. Az egyenlőségnek a kereszténység tanaiban megnyilvánuló első kezdeteit következetesen üldözték is. Márpedig a kereszténységben jutott történetileg első ízben kifejeződésre minden ember egyenlősége, mégha ez az egyes embereknek mint bűnösöknek isten színe előtti „negatív” s túlvilági egyenlőségét jelentette is. Ez az egyenlőséggondolat a rabszolgák, száműzöttek, kitaszítottak, üldözöttek, elnyomottak számára ígért túlvilági emancipációt. Ám a kereszténység történeti győzelmével az egyenlőség-mozzanat fokozatosan háttérbe szorult, és „fődologgá” a hívők és pogány ok, az ortodoxok és eretnekek egyenlőtlenségének gyakorlata változott.

A feudális középkor fejlesztette ki méhében azt az osztályt, amely arra volt h'- vatott, hogy a modern egyen- lőségi követelés hordozója legyen: a polgárságot. A modern polgári egyenlőség követelés j,,az embereknek mint embereknek egyenlőségéből” indul ki és ebből vezeti le minden embernek — pontosabban valamely állam minden polgárának — egyenlő politikai-társadalmi jelentőségre való jogát. A polgári mozgalmak a XV. századtól megváltoztatták a nyugateurópai társadalom gazdasági életfeltételeit, az állami rend továbbra is feudális maradt, miközben a társadalom és a gazdaság mindinkább polgárivá lett. A polgárság gazdasági-kereskedelmi tevékenysége szabad és mozgásukban nem korlátozott árutulajdonosokat feltételezett, ak'k „egy mindenütt mindannyiok számára egyenlő jog alapján folytathatják a cserét”. Másfelől az „egyenlőség” azt is jelentette, hogy céhbéklyóktól szabad munkaerejüket tetszésük szerint értékesítő (eladó) bérmunkásokra volt szükség, akik — legalábbis mint szerződő felek — egyenlő jogúak” a gyárosokkal.

A polgári gazdasági viszonyok tehát polgári értelemben vett egyenlőséget követeltek. A polgárság azonban mindenütt a feudális politikai rendszertől fenntartott céhbéklyókba, különleges kiváltságokba, hely- előjogokba, vámokba, kivételes törvényekbe ütközött. A versenypálya sehol nem volt szabad — írja Engels — és a polgári versenyzők számára esélyeik sehol nem voltak egyenlőek a feudálisokéval. Elkerülhetetlenné vált ezért, hogy megszüntessék a feudális kiváltságokkal járó egyenlőtlenségeket, a nemesség adómentességét, az egyes rendek politikai előjogait. S mivel a polgári fejlődés megközelítőleg azonos fokain álló országokról volt szó, magától értetődött, hogy a követelés túlment az egyes államok határain,-és a szabadságot és az egyenlőséget emberi jogok gyanánt prokla- málták.

— fűzi hozzá Engels — az emberi jogok sajátosan polgári jellegére jellemző, hogy az amerikai alkotmány, az első, amely az emberi jogokat elismerte, egy- szuszra helybenhagyta a négerek rabszolgaságát. Vagyis elvetette az osztályelőjogokat és — gazdasági érdekből —■ szentesítette a faji előjogokat.

Am a burzsoáziát attól a

pillanattól fogva, hogy modern osztállyá alakul, „állandóan és elkerülhetetlenül követi árnyéka, a proletariátus”. Ugyanígy követik nyomon a polgári egyenlőségköveteléseket a proletár egyenlőségkövetelések. A proletárok szaván fogják a burzsoáziát: az egyenlőség ne pusztán látszólagos legyen, ne csupán az állam területén valósítsák meg, valósítsák meg ténylegesen, a társadalmi-gazdasági területén is.

előttünk az egyen- CZZel lőség formális-pol- ——— gári és tényleges proletár kettőssége. A proletár egyenlőségkövetelésnek — írja tovább Engels — kettős jelentősége van. Egyfelől ösztönös visszahatás, a forradalmi ösztön kifejeződése a kiáltó társadalmi egyenlőtlenségek ellen. Másfelől tudatos vtisszáhatás a polgári egyenlőségeszmére. Agitáci- ós eszköz arra, hogy a munkásokat a kapitalisták ellen lázítsa. „Mindkét esetben a proltet ár egyenlőségkövetelés reális tartalma az osztályok megszüntetésének követelése. Minden olyan egyenlőségkövetelés, amely ennél tovább megy, szükségszerűen badarságokra vezet.” És erre a to- vábbmenésre — a badarságokra — hoz fel Engels példákat Dühring írásaiból. Arról beszél, hogy a képességek és az erkölcsi adottságok egyenlőtlensége kikerülhetetlen velejárója minden társadalmi állapotnak.

Végezetül hadd idézzünk Engels egy 1875-ös, A. Bebel- hez írott leveléből: „Az osztálykülönbség megszüntetését követeljük” — írja Engels — és „nem minden társadalmi és politikai egyenlőtlenség kiküszöbölését”. Ez utóbbi — írja — „aggályos frázis”. „Ország és ország, tartomány és tartomány, sőt helység és helység között is mindig fenn fog állni az életfeltételeknek bizonyos egyenlőtlensége, amit lecsökkenthetünk a minimumra, de soha nem küszöbölhetünk ki teljesen. Az Alpök lakóinak életfeltételei mindig mások lesznek, mint a síkságon élőké.” Vagyis — mondja — azt az elképzelést, hogy a szocialista társadalom az „egyenlőség birodalma”, túlhaladottnak kell tekinteni, mint a régi szocialista iskolák egyoldalúságát.

A marxizmus klasszikusainak eszmefuttatásai természetesen nem nyújtanak receptet mai köznapi problémáink orvoslására. Erre nincs is szükség: elég, ha józanságukkal és megfontoltságukkal elvi támpontokat adnak viszonyaink alakításához, a bennük való reálista éli gazodáshoz.

Papp Zsolt

Persze

Pénzből élünk

A főnök az asztal alatt, titokban fájó gyomrát tapogatta. Nem bírta már úgy a pálinkát, mint régen. Amikor hasfalán át a legérzékenyebb pontra tapintott, feljajduit:

— Tolvajok! Disznók! Az állam pénzén akarunk meggazdagodni?! Mi ez a számla? Mi az, hogy 600 forint napidíj ? Mennyi van engedélyezve egy hónapra, mi?

Azok ketten meg, ott véle szemben csak egymásra sandítottak. Nem szóltak. Ezt a jelenetet nem dialógként írták meg. Itt csak a főnök beszélhet.

— Háromszáz! Háromszáz, ha elfelejtették volna! Nem hatszáz! Vagy talán ebben a melegben számolni sem tudnak már?. Ez nem lesz így jó, drága elvtikéim!

Az alvtikék továbbra is mély átéléssel játszották a rájuk osztott néma szerepet. Közben a főnöknek a pénzről a felesége jutott eszébe. Estig feltétlenül pénzt kell szereznie. Pénzt. Legalább ezer forintot. Ennyi talán elég lesz ahhoz, hogy az asz- szony megint megbocsássa az éjszakai kiruccanást, hiszen ötszázast hagyott a Kék Rókában.

— Most lóduljanak! Szóljanak Gyurkának. Megyek mindjárt ón is, csak még rendet teszek itt.

Kifelé indultak.

— Várjanak! Vigyék az elszámolást. Nem írom alá. Az állam pénze nem pelyva. Jól jegyezzék meg! Közben majd gondolkodhat azon is, mire lehet felhasználni egy kocsiderék nyírfát!!

* * *

A fiatalabbik beosztott az ebédlőben az írnok mellé telepedett. Megkérdezte:

— Kérsz egy üveg sört?

Kért. Nem is egyszer. Ebéd után néhány perccel a raktár előtti gesztenyefa árnyékában találkoztak. Az írnok két, újságpapírba csomagolt üveget adott át a napszemüvegesnek. A másik, az öregebb már az oldalkocsis Jávát túráztatta. Bőrkesztyűjét begombolva arra gondolt, vajon a napszemüveges lesz-e annyira pimasz, hogy elkérje tőle az írnoknak fizetett hat üveg sör árának a felét. Hamarosan megnyugodhatott. Jött a társa.

— Egy húszassal tartozol, majd ne felejtsd el — mondta a pótülésre szállva. Miközben táskáját óvatosan az oldalkocsiba engedte.

A nyírfák nem nyújtottak igazi védelmet a merőlegesen tűző napsugarak ellen. Egymás mellett álltak. A bőr kesztyűs lenézett a napszemüveges húsos izzadó tarkójára. A verejtékcseppek utálattal töltötték el, a hosszan szóló motorkürt meg egyenesen felkavarta a gyomrát. Éppen mint a mentő, amikor vitte az asszonyt. A mentőorvos tarkója is így izzadt. Akkor is hányinger kerülgette. Rengeteg pénz ment el, akár a megelőző két szülésnél is. És mind a három lány. Nem baj. Sose tudják meg, mi az: pénzt hajtani a családnak.

A tülkölésre nagy nehezen előkerült a telepőr. Szemeit teljesen benőtte a sűrű, őszes szemöldök, s egyébként is csupa szőr volt az egész ember.

— Fát lehet venni? — kérdezték tőle.

— Nem — mondta és már fordult is visz- sza.

— Miért? — próbálkozott a bőrkesztyűs. Kissé elbizonytalanodott.

— Nem eladó — mondta megint az őr, de nem nézett hátra.

A fiatalabbik ott a motornál, most arra gondolt, talán három üveg is elkelt volna. Ez az új őr úgy látszik tesz arra, hogy ők hivatalos személyek — tulajdonképpen. Közben a bőrkesztyűs az őr után szaladt:

— Várjon tata. Van itt valami, ami érdekelheti magát. Az őr megijedt, hívta volna a kutyát, de meglátta, hogy a motornál álló alak valami pálinkásüveg félét húz elő az oldalkocsiból.

— Mennyi az?

— Egy liter.

Az őr (kirántotta a karját a bőrkesztyűk közül.

— Várjon öreg. Ne siessen úgy, van itt

még egy. Az őr nem szólt. Bement a kunyhóba. Azok meg ketten értetlenül nézték egymást. Húsz év alatt most először csődöt kell mondaniuk. *

Nemsokára két erdőkerülő bukkant fel. Motoros fűrészt hoztak. Három órakor már ott állt glédában a kunyhó mögötti tisztáson negyven sudár, fehér törzsű nyírfa. Épp egy kocsiderékra való. Kocsit szerezni, már nem jelentett külön feladatot.

* * *

A főnök gatyában nyitott ajtót. Arca fénylett még az ebéd zsírjától.

— Mit akarnak?

— Hát ‘ízé... a fa — próbálkozott a bőrkesztyűs bukósisakját lecsatolva.

A főnök csak most fedezte fel a teherautót.

— Idióták, mit kezdjek én ezzel a fával?

Rájuk csapta az ajtót.

A haverok álltak. Nézték egymást. A

napszemüveges kapott először a homlokához.

— Hát persze, a Pali!

A bőrkesztyűs azonnal kapcsolt.

— Gyerünk Kisszilvásra — mondta a teherautó sofőrjének, aki azonban szabadkozni próbált. Kapott egy százast...

A boltos Pali arcáról nem túl sok örömet lehetett leolvasni, amikor a régi ismerősöket meglátta.

— És mit csináljak én ennyi nyírfával? — kérdezte tőlük (bambán mosolyogva.

— Eladod a cigányoknak.

— Anélkül is elviszik.

— Az már a te bajod. Na gyorsan azt a két ezrest, ment mindjárt vége a munkaidőnek. Még vissza is kell érnünk. Túlórázni meg nem szeretünk.

Pali végül is csak 15 százast talált kéznél, ezt azonban mind odaadta, azt latolgatva, hogy beletelik az két hétbe is, míg a „kiesést ledolgozza”. De nem szólhat semmit, „ezek a gyerekek mindig rendesek voltak vele”, és ebből már nemcsak egy házat épített föl, hanem egy Wartburgra is be tudott fizetni.

A főnök olvasatlanul gyűrte zsebébe a százasakat. A napszemüveges eléje tette az elszámolásokat. A főnök rájuk sem nézett, csak aláírta a papírokat. Azután hirtelen’kitört:

— Ezért még ülni fognak!

Igaza lett. A bőrkesztyűs meg a napszemüveges még másnap hajnalban is ott ült a Kék Rókában. Most történt meg velük először, hogy nem sikerült berúgniuk.

Kővári E. Péter