Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-02 / 154. szám

s

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1978. július 2.

Balogh László: Emberpár

Baranyi Ferenc:

A szél megállt

Az ómalom holt karjai között a szél megállt kevélyen, azután ottmaradt egészen - semmit se tud már hajtani.

Akár ha percre is megáll a szél: örökre semmisül meg, a szív dobogni percre szűnhet - de az is végleges halál.

mert nincsen újra-lebbenés, a lendület megszeghetetlen, úgy egyszeri és úgy egyetlen, ahogy a mozdulat egész, amellyel kisgyerek után kapsz, ha kiesne gyorsvonatból - egyetlen ívben és csak akkor. ÍLrtelme ennek van csupán.

Ha percre félúton megáll a mentő kéz - hiába lendül • tovább a tört időn keresztül: előre is csak visszaszáll; az ómalom holt karjai közt a leállt szél nem lehet más, mint lég-tömb, újult ellenállás, minden forgást bénítani.

alamikor 1954 végén néhány nyughatatlan főiskolás folyóiratot alapított a Színház • és Filmművészeti Főiskolán. A Sirály, mert így keresztelték el, kis stencile- zett lapocska volt, gyalázatos szívópapírra nyomva, egy- egy szám akkor jelent meg, mikor összejött negyven-öt- ven gépelt oldalnyi vers, novella, tanulmány.

Egyik-másik szerző neve már akkor sem hangzott rosszul: Csurka Istváné, Gál - góczi Erzsébeté, Csanády Jánosé, de a legnagyobb tehetségnek Vizinczey Pista ígérkezett. Rövidlátó volt, de nem hordott szemüveget, ettől tekintete megrablott sámánokra hasonlított. Székhelyét a könyvtárban tartotta, időnként félrevonta valamelyikünket és elszavalta neki egyetlen nyomtatásban megjelent versét.

— Egy bércsalóhoz — ez volt a címe az epigrammának, és így szólt:

„Fájó, fájó gyűlölettel átkozlak téged.

Ki restellsz házat rakni önmagadnak.”

Kész, ennyi volt a vers.

Azt hiszem, az egész Főiskolán én voltam az egyetlen ember, aki nem készült írónak, vágyaim ködében a dráma történet lebegett. Elképzelhető, mekkora megtiszteltetésnek vettem, mikor a szerkesztők megkérdezték: adnék-e valamilyen írást a Sirálynak?

— Akad otthon egypár — mondjam —, csak le kellene gépelni.

— Majd a jövő héten hozd be.

Otthon persze nem volt semmiféle novella, leültem anyám régi Singer-varrógé- pe mellé, mely egy furnír- lappal letakarva íróasztalként szolgált, rákönyököltem, és vártam az ihletet.

— Hogy kell novellát írni? — tűnődtem. — Miből?

Szerencsére vendég jött, régi útépítő munkatársam, Kalina Pál, jogcímnek ez épp elegendő abbahagyni a töprengést, mikor ő elment, kibámultam az ablakon, a telep szélén, a kerítés kőalapján ott üldögélt Mandarin, a híres vagány.

— Mi volna, ha őket írnám meg? Azt a nyarat, amit együtt töltöttem Kali- nával, vagy Mandarin véres verekedését a Cigányka mellett?

Nekiláttam, úgy belejöttem, hogy mindennap megírtam két novellát, egyet reggel éhgyomorra, egyet lefekvés előtt, a következő héten már egész paksamétával vihettem be a Sirálynak. Megjelent a Kalina és a Mandarin, a híres vagány is.

A Sirály közben karriert csinált, három-négy szám

CHINUA

ACHEBE

A BOLOND

Vonzották a piacterek és az egyenes utak. Nem a szomszédos, apró piacterek, ahol alkonyaikor egy sereg fecsegő asszony gyűlik egybe, hogy pletykáljon, és hogy megvegye az ogili-t az e6ti levesbe, hanem a hatalmas, tágas vásárok, amelyek idegent és ismerőst egyaránt odacsalnak, közelből és távolból. S nem a poros, öreg ösvények, amelyek a faluban kezdődnek, és a patakig érnek, hanem a széles, sötét, titokzatos országutak, amelyeknek se vége, se hossza. Sokáig kóborolt, amíg felfedezett két ilyen vásárteret, amelyet ilyen széles országút kapcsolt össze; és így ért véget vándorlása. Az egyik vásártér Aióban volt, a másik Ekében. A két napig tartó út, amely a kettőt összekötötte, megfelelt neki: mielőtt Ekébe indult, elegendő ideje volt arra, hogy dolgait Afóban elintézze. Ott töltötte az éjszakát, és újra rendbe rakta kunyhóját, amelyet napközben két testes kofa bemocskolt, azt állítva, hogy az az árusítóhelye. Először ellenállt, de az asszonyok családjuk férfi tagjaihoz fordultak segítségért — négy tagbaszakadt bozótlakó férfihoz —, hogy kiverjék őt a kunyhóból. Azóta mindig elkerülte őket, a vásár reggelén kiköltözött, és Cßak sötétedéskor tért vissza oda éjszakázni. Azután pedig reggel gyorsan elintézte dolgait, é6 elindult azon a hosz- ,szú, óriáskígyóhoz hasonlító, szép úton

Ekébe a messzi Ogbu városából. Jobbjában készenlétben tartotta botját, baljával pedig a holmijával megrakott kosarat egyensúlyozta a fején. A botot nemrégiben szerezte, hogy védekezzen az apró gézengúzok ellen az úton, akik kövekkel dobálták meg, és saját anyjukra hoztak szégyent, nem rá.

Többnyire az út közepén ment, és szóval tartotta az utat. Egy napon azonban egy teherautó sofőrje rátámadt kocsikísérőjével együtt, és megpofozta. Azt mondta, hogy kocsija majdnem elgázolta őt. Ezután elkerülte a lármás teherkocsikat és a benne levő pernahajdereket is.

Egy nap és éjszaka elteltével már közel járt az ekei vásártérhez. Minden kis mel- lékútról a piaci árusok tódultak tömegesen a hatalmas országúira, hogy csatlakozzanak az Ekébe tartók hatalmas áradatához. Fiatal nőket látott, korsóval fejükön, szembejöttek vele, a vásártérrel ellentétes irányba mentek. Ez meglepte. Azután még két korsót pillantott meg, a lejtős mellékúton bukkantak fel, amely szintén letért az országúiról. Megszomjazott, fontolóra vette a dolgot, félbeszakította útját. Majd lerakta kosarát az országút szélére, és elindult a lejtős mellékúton. Előbb még megkérte az országutat, hogy ne haragudjon meg rá, és ne menjen tovább nélküle.

után szerepelt a DISZ Központi Bizottságának beszámolójában, mint „legjellemzőbb jobboldali elhajlás” — ami egy ilyen kis laptól igazán szép teljesítmény.

A szerkesztők elküldték a Sirályt Veres Péter bácsinak is. Ha már felmerült a neve, hadd áldozzak emlékének néhány szóval. Riporteri munkámmal járt, hogy húsz év alatt emberek ezreivel beszélgettem, vasutasoktól egész le trösztigazgatóig. Ez alatt a húsz év alatt háromszor vagy négyszer volt az az érzésem, Rogy valódi nagyemberrel találkoztam, és ezek közül az öreg volt az egyik. Hadd mondjak el egy történetet róla.

A Kortárs folyóirat tizedik évfolyamába lépett, és a jeles esemény tiszteletére lent Szegeden, az Egyetem aulájában irodalmi estet rendeztek. Négyen mentünk le egy taxival, és én kerültem hátra, Veres Péter bácsi mellé. Hosszú az út Szegedig, kérdezem ' tőle:

— Péter bácsi* beszél léi te valaha Sztálinnal?

— Egyszer, még valamikor az 1940-es évek végén. Tüdőd, hogy én voltam hadügyminiszter is?!

— Tudom.

— Namármost a népi demokráciákból a pártfőtitká- rokat és a hadügyminisztereket meghívták egy tanácskozásra Moszkvába, Magyar- országról Rákosi ment és én. A Kremlben tartottak egy fogadást, Sztálinhoz nehéz volt hozzáférni, annyian sündörögtek körülötte, behúzódtam egy sarokba. Egyszer csak látom, hogy Sztálin egyenest jön felém, megáll előttem, köszön, aztán azt kérdezi:

— Veres elvtárs, hogy tetszik magának az orosz föld?

— Ez nagyon jó föld, Sztálin elvtárs.

— Honnan tudja? Február van, és húsz centi hó takarja a földeket. Magának röntgenszeme van.

— Nincs röntgenszemem, de azt látom, hogy a fák magasra nőnek, ez pedig rossz földiben lehetetlen.

— Elgondolkozott, és azt mondja: „Magának igaza van, Veres elvtárs!” Azt hiszem, én voltam az egyetlen ember, akinek Sztálin valaha is igazat adott.

Veres Péter elolvasta a Sirályt, és behívatott néhá- nyunkat:

— Szóval te vagy a Moldova?! — mondja. — Hová való vagy?

— Csak ide, Budapestre.

— Na, nem baj — legyintett jólelkűen —. azért itt is emberek élnek. Tegyél bele egy borítékba néhány írásodat, és vidd be a Szabad Ég-be, én majd szólok nekik.

Beállítottam a szerkesztőségbe, a rovatvezető csak annyit kérdezett:

— Hová küldjük vissza a novelládat?

— Ráírtam a címet a borítékra, és tettem bele két forintot bélyegre.

Hat hétig vártam a válaszra. telefonálgattam a Főiskola egyetlen nyilvános készülékén, mely naponta egyszer adott vonalat, de senki nem tudott semmit, míg végre a hetedik héten a titkárnő lelkendezve mondta:

— Jöjjön be azonnal, a szerkesztő elvtárs hivatja.

Bent a szerkesztőségben kézről kézre adtak, egész a legbelső szobáig, kávéval kínáltak, megfújták a széket, ahová leültem. Biztosítottak róla, hogy nagy író leszek — talán utcát is ígértek, erre nem emlékszem pontosan —. és már a lap következő számába betették a Kalinát. Meg is jelent, mindössze két mondat maradt ki belőle, az a kettő, amiért az egészet megírtam.

Felhívtam a szerkesztőt, elmondtam mindenféle irodalmi útonállónak, egy negyedóra múlva megunta, és letette a kagylót. Kaptam magam, és bementem a szerkesztőségbe, azzal a feltett szándékkal, hogy szétverem, mint a Kis Tarzan a Vak Egeret. De valami gyűlést tartottak, sokan voltak, le kellett tennem a tervemről, de azt nem engedhettem, hogy szó nélkül maradjon ez a merénylet:

— Vegyék tudomásul, hogy én befejeztem az írást, én csak addig akartam író lenni, amíg megkeresek egy motorkerékpárra valót, most már összejött az ára, nem érdekel többé az egész.

A szerkesztő csak sokára jutott szóhoz:

— Rendben van, nem akar író lenni, de akkor mihez kezd?

Most kellene valami jó vadat mondiani nekik — gondoltam magamban —, valami olyat, amitől elfogja őket a lelkiismeretfurdalás. hogy megfosztották egy ekkora tehetségtől a magyar irodalmat, sőt, ki tudja, talán a

MOLDOVA GYÖRGY

Az első novellám

világirodalmat is. De mi volna az, amitől ezek a kérges szívű emberek megdöbbennének. Valahogy kicsúszott a számon:

— Vegyék tudomásul, Rogy én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.

Magam sem tudom, hogy jutott az eszembe, valami plakátot láthattam: Magyar ifjú, gyere Komlóra bányásznak! — akkoriban ilyen plakátok tartották egybe a rossz léckerítéseket. A bejelentés hatott, mindenkinek leesett az álla, hogy kampóval kellett visszahúzni a helyére. Teljes elégtétellel vonulhattam ki az utcára,- örömömre csak egy kisebb árnyék vetült: hogy lehetne elintézni, hogy ne kelljen elmennem Komlóra, mert ehhez a világon semmi kedvem nem volt. Indokolás nélkül nem visszakozhatok, mert a Szabad, Ég-ben azt mondják, hogy csak a szám járt. Azt kell csinálni —tervezgettem magamban , hogy bemegyek a főiskolára.. Sándor Margithoz és azt mondom neki:

— Sándor elvtársnő. én holnap elmegyek Komlóra bányásznak.

Ö erre csak azt felelheti:

— De hiszen az szörnyű nehéz, ne menj, Moldova elvtárs.

Mire én:

— Meggyőztél, Sándor elvtársnő. maradok.

És ezek után a Szabad Ég egy szót sem szólhat mindenféle pofázásról meg gyávaságról. A jól végiggondolt tervvel bementem az irodába, és mondom:

— Sándor elvtársnő, én holnap reggel megyek Komlóra bányásznak.

A nő leveszi a szemüvegét, és rám néz:

— Gratulálok. Moldova elvtárs, menjél.

Elállt a lélegzetem:

— De Sándor elvtársnő, te nem tudod, mi folyik Komlón? Nem lehet úgy kinyitni egy meszesgödröt, hogy egy-két hulla elő ne kerüljön belőle.

e. én is hal- • lottam erről, annál szebb tőled, hogy kiveszed a részed a szén- csatából — odament a könyvespolcához, és levett egy József Attila-kötetet —, ezt vidd magaddal, és olvass fel belőle a mi hős bányászainknak munka közben.

Nem tudom, hogy képzelte, el a bányát: egy vágat — egy olvasóterem, mindenesetre a hónom alá fogtam a könyvet — ami megvan, az megvan —, és elindultam a Bajcsy-Zsilinszky úti toborzóirodába, jelentkezni bányásznak. De itt már új történet kezdődik.

— Neked is hozok vizet — ígérte az útnak, és gyengéden nézett vissza rá. — Tudom, te is szomjas vagy!

Okafo Nwibe köztiszteletben álló ember volt Ogbuban, és tekintélye egyre nőtt. Vagyonos és feddhetetlen jellemű férfinak tartották. A minap közölte a város ozó-i- val, hogy szeretne bekerülni a következő avatási szertartások időszakában az öregek tiszteletre méltó tanácsába.

— Kitűnő gondolat — hangzott a magasrangú férfiak válasza. — Ha majd látjuk, el is hisszük! — Ily módon fejezték ki véleményüket és tanácsukat, hogy a jelentkező jól gondolja meg szándékát, és bizonyosodjék meg arról, elegendő vagyonnal rendelkezik-e az avatáshoz. Hiszen az ozó- avatás nem valami egyszerű névnapi ünnep! Ezúttal azonban óvatosságuk csak formális volt, mivel Nwibét okos embernek ismerték, és nem tételezték fel róla, hogy olyasmibe vág bele, amit nem bír befejezni.

Nwibe az ekei vásár napján jó korán kelt, és ki6ietett földjére, a patak másik partjára, hogy valamit dolgozzon, mielőtt délben benéz majd a vásárra, és megiszik barátaival egy-két ivókürt pálmabort, és talán beszerzi feleségei kunyhójának javításához a szükséges néhány kéve tetőfedő nádat. A maga kunyhóját már évekkel azelőtt végleg rendbe hozta, és a nádtetőt horganylemezre cserélte Ki. Előbb-utóbb ugyanúgy megcsináltatja feleségei kunyhójának tetejét is.

Délre járt az idő, mire elvégezte munkáját, és felkészült, hogy a vásárba menjen. A pataknál megszakította útját, hogy lemossa magáról a verítéket. Ruháját egy

nagy gömbölyű kőre rakta, és a vízbe gázolt. Senkit sem látott a közelben, egyrészt a napszak, másrészt pedig a vásár miatt. Ösztönös illendőséggel mégis az erdő felé fordult, háttal az útnak.

A bolond elég sokáig figyelte. Valahányszor Nwibe lehajolt, hogy kezéből csészét formálva vizet locsoljon fejére és testére, a bolond mosolygott meztelen hátsó részén. Majd valami eszébe jutott. „Ez volt az a tagbaszakadt fickó, aki három másikkal együtt jött, és kivert engem a kunyhómból az afói vásártéren.” Bólintott. Aztán még más is eszébe jutott. „Ez volt az a pema- hajder, aki rám támadt teherautójáról az én országutam közepén.” Megint bólintott. És azután még valami eszébe jutott. „Ugyanez az alak úszítóttá rám a gyerekeit, hogy kövekkel megdobáljanak és ron- daságokat kiabáljanak utánam!” Elnevette magát.

Nwibe hirtelen megfordult, és látta a nevető bolondot, a patak völgyében visszhangzott a nevetése. A bolond egyszer csak elhallgatott, arcáról eltűnt minden vidámság.

— Nicsak, most rajtakaptalak, meztelen vagy! — mondta.

Nwibe gyorsan kitörölte a vizet a szeméből.

— Hallod-e? Meztelen vagy, rajtakaptalak, hogy a micsodádat mutogatod!

— Ügy látszik, kedved támadt egy kis verésre! — felelte Nwibe fenyegető hangon, mivel a bolondokat könnyű elriasztani, ha az ember a verést emlegeti. —