Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-02 / 154. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. július 2. A tiszafüredi erdészet munkásai fát irtanak A mikor a fűrészek kivégző osztaga előtt hanyatt dőlnek'a fák és jajveszé- kelnek az erdő zöld lakótelepének lakói, a madarak; amikor a nehéz tetemeket autókra, vasúti kocsikra emelik; amikor mint kemény ragadozók, markológépek, daruk ragadják meg a fatörzseket és adják újra éhes fűrésznek; amikor a tátott szájú gyalu szánkázik fényesedő húsán, akkor, akkor kezdődik a fa új élete, átváltozása, akkor születik meg a magáértvalóból az ér- tünkvaló, a fáról leválik a fölösleges, kibomlik szép architektúrája, a bútor. Nagy a zaj a fűrészüzemben: fülvédővel dolgoznak így készül a deszka Bútor készül Kemény marokban a rönk Minden fénylik, mint az üvegpohár Nagyon szerettem volna tanulni. Tanítónő lehettem volna, ha apám nemi mondja a hatodik osztály után: ezentúl itthon, meg a mezőn a helyed, lányom. Paraszt- ember gyereke ne legyen nagyravágyó. Az Iskola úri cifraság, tehetős emberek taníttatják a gyermekeiket, nekünk nem telik rá. Hát csak tanulj anyádtól a konyhán, meg tőlem, ha kapálni, aratni kell. Te leszel az én ügyes kezű marokszedőm. Akkor sokat sírtam-ríttam miatta. Mgi eszemmel tudón, nem tehetett mást. öten voltunk testvérek, s kevés a föld, nem tudom, volt-e négy holdunk az újfalui határban. Ezért, így lettem én hat osztály után otthoni mindenes. De ez még jó volt, mert abban az időben mentek a parasztlányok Szolnokra, cselédnek az urakhoz. Engem nem küldött el az apám. Büszke ember volt a nincstelenségében is. Messziről látszanak már, itt meg valósággal elnyomnak az épülő gyáróriás silói, üzemei. A felvonulási épület olyan mellettük, mintha valahonnan felülről erős kéz a földbe préselte volna. Pedig a felvonulási épület nem is akármilyen, még klubszoba is van benne televízióval. kényelmecs székekkel. Csak úgy ragyog a tisztaság: a melegpadló fényesre sikált, az ablaküvegeken hanyatt esik a napfény. Van kis melegítőkonyha is, az ebédet teherautóval hozzák délidőben. Az udvaron virítanak a virágok. Két éve itt még arattak, tengerit törtek. — Ezért szeretem az építőipart. Tudja, amikor először idejöttünk, csak mondogattam magamban: ma- gasságos ég, mi lesz itt, ezen a mérhetetlen síkságon? Hogyan birkóznak meg ezzel a mi derék embereink? Hát, láthatja. Megsimítja a kis bokrot a szemével: — Mi ültettük, ahogy idejöttünk rögtön. Otthon is van virágom. Az „otthon” a közeli falu. Most szerencséje van, akár biciklin is idekarikázhat napjában, — Már nem sietős a dolgom, nem az utolsó percben érek ide. Kirepültek a kis fecskéim, elmentek a gyerekek. Tudja, sok lenne' ezt elmondani, amit én átéltem. Hatévi házasság után egyedül maradtam a három lánynyal. Sose felejtem el, amikor kísértük jó uramat az utolsó útjára, csak tépelőd- tem, hogyan is lesz már ezután ? . Lesz-e az árvák számára kenyér, testükre ruha? És megsegített a dolgos két kezem. Aki dolgozni nem rest, boldogul, mégha százszor sújtja is a sorsa. Szép, aranyosbarna hajú asszony Szamosi Gyuláné. Csinos is, haja ápolt, öltözete tiszta. — Maholnap ötven leszek — mondja. — Annak is húsz éve, hogy megözvegyültem. Tíz éve, hogy újra összekötöttem a sorsom egy jó em'berrel. Négy unokám van. Egyszer csúnyán összevitatkoztam Juliska nénivel. Van ennek már vagy tizenöt éve is talán. Mérgeit, hogy nagy alázatosan kézit csókolommal köszönt minden irodista asszonynak a gyárban. Rég túl volt már szegény a nyugdíj korhatáron, dehát későn kezdett dolgozni, s azért szorgoskodott, hogy egyszer majd neki is szalutál, pénzesutalványt hoz havonta a postás. — Nem érti maga, miért kell ez — mondta, s keze gyorsan járt a portörlővel. — Ezek, akik itt az irodán dolgoznak, nagytudású emberek. Számolnak, írnak —, iskolázottak. Én meg csak egy tanulatlan öregasszony vagyok. A tudást tisztelem bennük. A kilométerekre távoli majorból jött minden hajnalban, meg este. Tanyán lakott, távol az országúitól, villanykaróktól. — Nálunk csak a tisztaság világít, ha lemegyen a Nap, — mondogatta, ha kérdeztem, mit csinál esténként. Akkor mi már a tévé kékes fénye előtt estéztünk városon. Volt egy rissz-rossz kis tehene, hajnalban kipányvázta a tanya elé, amikor megfejte. A tejet régi köcsögben a konyhaasztalon hagyta, a két unokájának. — Lássa, — mondta egyszer, amikor elfogyott a nótája — nekem ez rendeltetett. A lányom Pesten dolgozik. Az ura elhagyta, muszáj neki Pesten maradni. Én meg gyámolítom az árvákat. Furcsa, magasan szárnyaló madárhangja volt, mintha csalogány énekelt volna. Jó tíz évvel később, hogy ott jártam, érdeklődtem, mi történt vele, kapja-e már az áhított nyugdíjat. Az irodában a régi dolgozóktól kérdezgettem, Baloghné, merre, hogyan él? Néztek rám, mondták, menjek a bérelszámolókhoz, azok talán tudják. — Ejh, hát Juliska néni, akinek olyan szép nótái voltak! Nevettek. — Ki tudná, hogy Juliska nénit, hogy hívják. Ö csak Juliska néni volt mindenkinek. Nem is véletlenül kérdeztem így róla. A takarítónőknek nincs más nevük, csak Juliska, Mariska, Erzsiké, Etuska. És ezelőtt ti- zetöt évvel egyik nagy gyárunkban még ők rontották a statisztikát: tizenkilenc analfabéta volt közülük. Mondják, már egy sincs, merthogy nyugdíjba mentek. — Hívtak a kórházba is. Elég szép pénzt ígértek, el is gondolkoztam. Aztán a fiam azt mondta, anya, maga azt ne vállalja! Hát csak maradtam ilyen, napszámosnak! Ragyog a fürdőszoba, mákostésztát ehetnék a konyha kövéről. Erzsiké létrát kér a szomszédból, mossa, az ablakot. Tetszik neki a spray, kedvtelve fújja az üvegre a fehér habot. — Hogy változik a világ, — mondja. — Olyan jó szerek vannak a takarításhoz, hogy csak könnyebbedik' az ember munkája. Kovács Mihályné, Erzsiké minden reggel vonaton érkezik munkába. Hol ide, hol oda, ahogy a rendelés szól. Az előszobában gondosan fogasra akasztja a kabátját, a fürdőszobában átöltözik. Csinos kis kötény is kerül a szatyorból, aztán gyerünk, munkára. — A doktoréknál a múlt héten nagy vendégség volt — mondja, s figyeli, hallgatok-e rá. — Azt mondta a doktomé, az üvegbetét mind az enyém, csak vigyem, mert fogja a helyet. Odább teszi a létrát, egy ablaktáblával végzett. — Hűh, de jó pénz volt, majdnem hetven forint. Persze, hogy levittem, kitelik az időmből. Az időből mindig minden kitelik. Legtöbb a nóta és az álmodozás. — Ha nekem villanyom lenne, tévét vennék, meg mosógépet. Csak borzasztó, hogy a kis elemes rádió mellett cammog el az ember estéje. Megkérvényeztem a villanyt, de semmi se lesz belőle. Így inkább vá,- rosi lakásért törekednék. Micsoda szép tisztaságot teremtenék én egv olyanban. Már a kisszoba szőnyeg- padlóját fürkészi. Csóválja a fejét, aztán szállongó habot csinál, s fürge mozdulatokkal keni szét. Kis csönd után csak kimondja amit gondol. — Ilyen azért nem kelle-, ne. Itt az ember kétszer meggondolja, talpán járjon, vagy jobb lenne kézenáll- va. Szép, szép, de kényes. Hogy nem szólok, egyetértésnek veszi. — Én csak egy szép pad- lós nagyszobáról, köves konyháról álmodok. Az ablakba piros muskátlit raknék, cserepekbe. Csillárt vennék, jó vastag szőnyeget, meg heverőt. Pár napja láttam. Emeletes ház földszintjén könyökölt, muskátlis ablakban. Mintha fiatalabb lenne vagy tíz esztendővel. Hajlamosak vagyunk magától értetődőnek, természetesnek venni, hogy a műhelyben, a boltban, az irodában nincs szemét a lábunk alatt, hogy a hamutartók reggelre tisztán csillognak. Szeretjük a tisztaságot otthon és munkahelyen. Nemcsak szeretjük, meg is követeljük. Juliska, Győrösi Gyuláné nálam fiatalabb. Kivárja, ha hajnaltájt futok be, s fűzöm a papírt a gépbe. Megállítja a porszívót. — Tessék már szólni a gyerekeknek — mindig így kezdi. A gyerekek huszonöt, harmincéves legények. Időnként alapos rendetlenséget hagynak maguk után. Juliska azért nem szól, összepakolja, ahogy tudja. De az már nagyon ellenére van, ha az asztal szép politúrjára firkálnak. — Konyákig ledörzsöltem a kezem — panaszkodik. — Egy elkezdi a firkálást, aztán úgy ragad a többire, mint a kosz a kisgyerekre az udvaron. Nagyon mérges. Ígérem is, „szétcsapok” közöttük, majd meglátja, nem lesz panasz. Juliska megszeppen. — Azért nagyon ne bántsa már őket — fékez. — Jó gyerekek ezek, csakhát kell a gondoskodás. A tisztaság, a rend véribe kell hogy legyen az embernek. Ha tanulni kell, nagyon nehéz. Aztán kutató szemmel körbejárja a szobát. Nincs kímélet pókhálónak, foltnak az ablakdeszkán. Még üresek a szobák, amikor végez. Sóhajt is egyet, nyugtázza az ébredő napot. Tiszták — mondja csak úgy magának. Tiszták, fénylik minden, mint az üvegpohár. Sóskúti Júlia No melyik tetszik? Bútornézőben a Domusban Fotó: T. Katona László
