Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-11 / 136. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. június 11. Anekdoták A francia író, Tristan Bemard ezekkel a szavakkal fordult orvosához: ön bizonyára szép pénzeket keres, ugye? — Micsoda idők! — sóhajtott fel az orvos. — Egy páciensem sem fizet semmit. — Na és az örököseik? * Mark Twain azt állította, hogy az úgynevezett jobb New York-i társaságban senki, soha nem figyel igazán a másikra. Hogy ezt bebizonyítsa, egyszer egy estélyre fél órával később érkezett, és késése miatt így mentegette magát a háziasszony előtt: — Kérem, bocsásson meg, hogy ilyen későn érkezem, de még indulásom előtt gyorsan agyon kellett ütnöm a nagynénémet, és nem gondoltam, hogy az ilyen soká fog tartani. — Nem tesz semmit — válaszolt a háziasszony —, az a fontos, fiogy végre közöttünk van. * René Glair és Friedrich Dürrenmatt csipkelődő párbeszédéből jegyezték fel az alábbi részletet: — Miért van Önöknek, svájciaknak külön tengerészeti minisztériumuk? — támadott Clair. — Bizonvára azért, amiért Önöknek, franciáknak pénzügyminisztériumuk van — vágott vissza Dürrenmatt. Importhumor „A fájdalom a bal lábában az öregség következménye” — mondja az orvos a páciensnek. „Ezt nem értem — csodálkozik a páciens —, a jobb lábamban nem érzek fájdalmat, pedig az épp olyan idős.” * * * „Ejnye Hans, már megint beleestél a pocsolyába és összepiszkoltad a nadrágodat’’ — mondja szemrehányóan Hans édesanyja. Erre Hans: „Tényleg sajnálom, mama, de olyan gyorsan estem, hogy nem volt időm levenni a nadrágomat.” * * * „Miért van a tejnek zsír- tartalma?” — kérdi a tanár. Fritz jelentkezik: „Azért, hogy a fejésnél ne nyikorogjon annyira.” DIAL Peru—Skócia. Az 53. percben Riochot buktatják, a svéd játékvezető habozás nélkül a 11-es pontra mutat. Ekkor jön Quiroga, a kapus. Hanyagul megáll a bíró előtt, " néhány keresetlen szót intéz hozzá. A svéd hallgatja egy ideig, aztán a felső zsebéhez nyúl. Népi hallhatjuk, mit mond, de a mozdulat valami ilyesmit sejtet: — Nem mész rögtön! Kell egy sárga lap? A fekete kapuvédő felemeli két kezét — „Jó, jó” — és hátrál. Csak úgy derűsen, indulatok nélkül áll a kapuba. Annál idegesebbek a csapattársak. — Könnyű neki — mondják a mérkőzés után —, előre tudta, hogy kivédi. * * * Jön a barátom az olasz— magyar előtt. — Semmi izgalom, pajtás, 2:0-ra nyerünk. — A próféta szólna belőled ... — Mondom! Akár írásban is adom. Majd gondolj rám a meccs után. Gondoltam. Nem a leg- hízelgőbbeket. * * * Pár perc a kezdésig. A társaság latolgat, fogadások születnek. — Akárki akármit mond, 3:l-re nyerünk — mondja másik barátom. — Eddig minden eredményt eltaláltam ... Most is bejött. Csak fordítva. * * * Óriási gólhelyzet. Nagy Laci három védőt is kicselez, aztán 12 méterről a kapu fölé vágja a labdát. . — Akárcsak Dákay — j'egyzi meg egy lelkes MTE- szurkoló. — Ezért kár volt Argentínába mennie. * * * Cserél a magyar csapat. — Rosszul — állapítja meg szomszédom. — Miért nem Rossit és Bettegát hozta le Baróti? Tényleg. Miért nem? Elrettentő példa — Gyere be, szívem, felvettem a bikinidet, nézd meg, milyen nevetséges vagy a strandon Ö izonyosan láttál Benővel, a mostani férjemmel. Cimbi, talán azt is tudod, hogy csúcsfőkönyvelő, az „Ököruszály és Sertésdagadó” egyesülésnél. Nagyeszű ember ez a Bánatossy Benő, sokkal okosabb eddigi férjeimnél. Zsenik vagy ostobák a férfiak, ezt te is tudod. Benő szuperzseni. Egyetlen kis hibája, hogy félórát krahácsol ébredésnél. Persze, a napi ötven cigaretta. Muszáj volt, édesem, idegromboló munkát végez, percnyi lazítás nélkül. Születésnapjára megkapta a gyógyszipkát, fehéren-feke- tén, három garnitúrát egy- szányolcvanért. Gavalléros ajándék volt. Tudod, mit csinált a minap az én osztályon felüli párosckám? Azzal lepett meg, hogy szakít a dohányzással. Azt hittem, megza- bálom örömömben. Ismered, marhanagy ember, mellbősége kilélegezve százhuszonhárom centi. Kivágta az ablakon az utolsó doboz Fecskét a gyógyszipkákkal együtt. Vett anti-dohányos pasztillát kettő dobozzal egyszerre. Azóta nem szí egy felet se, megesküdött rá, nála az eskü komoly és szent dolog. A vendégek csikkéit a földszinti kukába önti, leszalad a hatodikról, ha befuccsol a lift. Azóta nem fuldoklik reggelenkint, bár napközben diszkréten, halkan köhécsel. Kicserélték Benőt — meg persze engem is —. úiabb mézesheteink következtek. Fehér holló ő a férfinemben — gondoltam —. megmiutaztatom a felét eev neves szobrásszal. Kitétetem a kanubeiárattól jobbra, ezzel a fölirattal: A fogadalom „Ö az a csodálatos Benő, aki negyven évi dohányzás után sutba vágta a bagót. Csakis őt kövessétek, pipo- gya férjek!” De mi történt ekkor, drága barátnőm, Cimbi? Kiálltam az erkélyre egyik reggel, hogy utánanézzek, rágja-e a gyógycukorkát Benő. Majd hanyatt estem a rémülettől. Bement a trafikba, eléggé sokáig időzött ott, és kegyetlenül fújta a füstöt kifelé jövet. Majd kicsattant a képe a gyönyörűségtől. Azt hittem, menten elájulok. Becsapott engem ez a bitang, ott szív, ahova nem láthatok, vagyis a hivatalban. Pedig ismerhetsz, gyanakvó természetű vagyok. Naponta forgattam ki a zsebeit, s egy szikra dohányporra se akadtam. Szagolgattam a zakóját, és enyhe pacsuliszagot éreztem. Bár ez a fodrásztól is származhatott. Várj csak, vén lator — gondoltam ■—, próbára teszlek este. Két doboz Fecskét tettem a zöldséges-kocsonyás tányérja mellé a vacsoránál. A hatás drámai volt. — Ezt kinek szántad. Mucus? — kérdezte ártatlanul — tudod, hogy nem dohányzók! — Nem baj, szívem — feleltem enyhén mosolyogva —, ez reprezentációs cigaretta. azoknak a gyönge jellemű kollégáidnak, akik otthon beadják gyanútlan nejeiknek, hogy útszélre dobott csikket se szívnak. Vígan pöfékelnek a hivatalban. Benő nagy szemet meresztett rám, de megőrizte csúcsfőkönyvelői nyugalmát. — Remek asszony vagy, Mucuska, ha ezekre az ingatag karakterekre is gondolsz. Nem állhatom a szagukat se. Mint a héja csapott le, zsebébe süllyesztette a Fecskéket. Tagadott még most is ez az elvetemült. Mélyen a szeme közé méztem. — És a trafik, ahova reggelenkint bejársz? Sózott mogyorót vásárolsz? Többféle színt váltott pillanatok alatt. — Nem, Mucika. Cigarettát veszek, pusztán csakkö- nvörületből. Az asszonyka tériének tőből levágták a lábát. Erős dohányos volt. — Na és . .. — Hagyhatom éhen veszni nyomorék fériével együtt, amikor annyian leszoktak a dohányzásról? Ekkorát hazudni! Tudod, Cimbi, mintha kést vágtak volna belém. Olyan volt ez az egész rneskete. — F.s iókéroű az a te tra- fikosnőd? — szegeztem a mellének. — Pocsék, mint a világháború! — vásta rá habozás nélkül. — Foghíias. mint egy lebombázott város! Ismered az én puha szívemet. Nem élhetne rágógumiból. Másnap megnéztem magamnak azt a t-rafikos angyalt. Képzeli. Cimbi. egv csunaböey töl+öt+galambot. falusi tánreeviittesből. Mi- rűszoknvás lábát gusztálta a fiiggönv mögé rejtett állótükörben. Hunyadi István —. Remélem — mondja ismerősöm —, most már nem találnak ki valami újat, elég volt az idegeskedésből. Két doboz cigit szívtam el az argentin—magyaron, eltörtem egy cserepet, másnap elraktam a fiamat, azóta a nyelvét öltögeti rám. Az olasz—magyaron három doboz cigi fogyott el, bánatomban megittam az apósom névnapjára szánt pezsgőt, persze összevesztem a feleségemmel, a munkahelyemen meg a főnökömmel. Ezek után beláthatod, simán ki kell kapnunk a franciáktól, és kész, vége a VB-láznak. — A többi csapatot meg se nézed? — Dehogynem. Csak most már valóban az esélytelenek nyugalmával. Constantin Lajos Kommentál a labdarúgószakértő Szvetlána Bolgarics: Kedélyes hazatérés A nyarat az azúrkék Adriai- tenger egyik csodaszép szigetén töltöttük, az apám házában. Négyesben üdültünk, a férjem, a nyolcéves fiam. aztán Nóra, a nagy fekete juhászkutyánk, meg jómagam. A férjem szabadsága hamarabb véget ért, és ő visszautazott Zágrábba. — Nélkülem is hazajuttok! — legyintett búcsúzóul optimistán. — Hiszen csak hajóra kell ülni. meg átszállni az autóbuszra! Minden rendben lesz. hiszen nekem okos kis családom van. Csao! Kiderült azonban, hogy ő volt a legokosabb: magával vitte Nóra minden iratát, meg az egészségügyi papírjait. Sőt még a szájkosarát is. Itt kezdődött a galiba. — Hát ez meg mi? — mutatott a hajólépcső előtt álló tiszt a kutyára. — Ez? kérdeztem a lehető legártatlanabb hangon. — Ez Nóra. — Ez kutya — helyesbített a tiszt. — Ugyan, miféle kutya ez? tiltakozom. — Hiszen nem harap, még csak nem is ugat. . . — Nóra — fordultam a kutvá- hoz. — Mondd meg hány tiszt van itt? Számold össze: a kapitány, ez a tiszt, meg az. Három ujjamat mutattam Nórának. Az én okos kutyám pedig felelt: — Vau! Vau! Vau! — Jól van. no — nevetett a kapitány. — Engedje fel ezt az utast! Nóra matematikai tehetsége az autóbuszba való beszálláskor is kisegített a bajból. Ugyanis sem a vezető, sem a kalauz nem akarta beengedni, amikor azonban Nóra megszámolta őket és pontosan kettőt vakkant ott, mindketten elnevették magukat, A beszállás befejeződött. Az autóbusz elindult. Kis idő múlva azonban Nóra elunta a oad- lión heverészést. felült, fejét a térdemre hajtotta, és hosszan belenézett a szemembe. Aztán figyelmét váratlanul az előttem ülő férfi halványrózsaszín, kopasz feje vonta magára. A kutya nem sokat tétovázott: előrehajolt és nedves, érdes nyelvével hirtelen végigsimított a tar koponyán. Amikor a tar koponya tulajdonosa hátrafordult. tekintete találkozott az enyémmel. Szeméből eleinte csodálkozás, azután kíváncsiság, végül pedig úgyszólván elragadtatás sugárzott. Az én szememből oedig gyermeki ártatlanság csillogott, amelyet a legrejtélvesebb mosollyal is megerősítettem, amilyenre egyáltalán képes vagyok. Bal kezemet kiszabadítottam, és ujjamat az ajkamra szorítottam. Szomszédom visszafordult. Kopasz feje a vértolulástól egyre sötétebb színbe borult, s ez arra vallott, hogv a szokatlan ismerkedési mód megismétlését várta, én azonban erősen a padlóra szorítottam Nórát. Egy útba eső megállóhelven kimentem a büfébe, hogy vizet szerezzek a kutyának. Amikor az üveggel a kezemben visszafelé tartottam az autóbuszhoz, kopasz utitársam elém áll. Csábító mosollyal kérdezte: — Zágrábba utazik? — Igen — válaszoltam. — Találkozhatunk ott? — Valószínűleg — dünnvögtem s az autóbuszhoz szaladtam. — Mi a neve? — kérdezte a férfi. Futás közben megfordultam, és a színtiszta igazat feleltem: — Nóra! Zágrábban a férjem várt. Amikor beültünk az autóba, inkább éreztem, mintsem hallottam a hátam mögött elrebegett sóhajt: — Nóra! . . . A kutya azonban meg sem fordult. (Fordította: Gellert György)
