Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-03 / 129. szám
1978. június 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 A Tisza Cipőgyárban van a martfűi Cipőipari Szakközépiskola és Szakmunkásképző Intézet tanműhelye. A diákok a cipőgyártás egész folyamatát elsajátithatják a tanműhelyben, mivel a termelő üze- mekkef megegyező modem gépsorok állnak rendelkezésükre FILMJEGYZET A zöldségkereskedö A „pénz nem boldogít” Iközhely illusztratív tétel filmje is maradhatott volna A zöldségkereskedő című nyugatnémet film, ha rendezője, Rainer Werner Fassbinder — huszonhat évesen! — nem ismerné ennyire mélyen országa társadalmi bajait. Érdekes figurát választ vizsgálata főhőséül Fassbinder: a tehetetlen, önmaga sorsával elégedetlen, minden sérelméért a társadalmat hibáztató, nagyszájú kispolgárt. A történet végére teljes a kör: az értelmetlen élet betetőzése az értelmetlen halál. Hősünk ugyanis „kiissza magát”. Az önsajnáltatók típusa ismert. Sokra vihettem volna, de... Kétségtelen, hogy a vagyon társadalmában nehezebb megadni a választ, hogy Fassbinder hőse mire is vihette volna, ha ... A további feltételezgetések úgyis zsákutcába vezetnének, hagyjuk. Sokkal, figyelemre méltóbbak a tények: hősünk a gimnáziumból elszökik az idegenlégióba, onnan haza szülővárosába, ahol rendőr lesz, ott sem állja meg a helyét, kirúgják. Amikor a filmkockák peregni kezdenek, már tolja a zöldséges targoncát. Ám az úrnak nevelt Hans — a zöldségkereskedő — ezt az egyébként tisztes, s nem is rosszul jövedelmező foglalkozást is nyűgnek találja. Állandó riposzt-állás- ban látjuk, első és igazi szerelme is elhagyja, megveti, csupán pénzimádó felesége tart ki, — a pénze mellett. A kapcsolat nyilvánvalóan tisztátalan, Hans gyászkocsijában a feleség már közli a férj társával, hogy hozzámegy, nehogy az üzlet csődbe jusson. Fassbinder mesterien ábrázolja a zöldségkereskedö és környezete sivárságát, laposságát. Meri vállalni — a feltárás érdekében — az elcsépelt közhelyek vontatottsá- gát, ugyanannyira, hogy borotvaélen táncol filmje: könnyen beleveszhetne az unalom ásítóvölgyébe, de nem mert a rendező érezteti,' hogy a szürkeség Hans életútjának megértetését szolgálja. Lenyűgöző Fassbinder filmbéli unalma, jókora szellemi izgalmat vált ki. Van persze miből, mert Hans cselekedetei szinte tálcán kínálják a következtetéseket. Rögtön a legfontosabb: a tehet- ségtelenség gonosz. Hans elátkozza a világot, mert őbe- lőle nem lett semmi! Ez a típus nem néz önmagába, nem méri fel a lehetőségeit, a segítséget mindig „kívülről” várja — ám ő senkin sem segít — mondja a világfájdalmát, egy percre sem néz szembe a realitással: az egyén is felelős önmaga sorsáért. Kisszerűsége nem a világ értelmetlenségét bizonyítja. Fassbinder miközben mindezeket végiggondoltatja velünk, nem sajnálkozik, nem haragszik, mondanivalója szinte széttárja karjait: ez van, vonjátok le a következtetéseket. Két kitűnő színészi alakítást láthatunk Hans Hirsch- müllerét és Irm Herrmann- ét. Hitelesek, olyanok mint a világ, amelyben élnek. T. L,. Hiszi leves, bttjti tekert Ételrecepteket gyűjtenek A jászárokszállási honismereti szakkör tagjai felkutatják és megőrzik a paraszti gazdálkodás, a summás, a kubikosélet hagyományait. A gyűjtésükből értékes dokumentumokat őriznek például a Damjanich múzeumban, a Jász Múzeumban Jászárok- szálláson. A feldolgozott anyagokkal gyakran vesznek részt pályázatokon, kiállításokon. Hasznos a szakkör tagjainak újabb vállalkozása is: régi ételrecepteket gyűjtenek. Rövid idő alatt sok „elfelejtett” recept birtokába jutottak. A nehéz paraszti életről árulkodnak az olyan híg ételek, mint sóban-vízben leves, a kiszi leves, vagy a görcsölt tésztaleves. Érdekes „leletnek” számít a böjti tekert, ami nem más, mint a húsnélküli töltöttkáposzta, a „vakaró” azaz a dagasztótek- nőről lekapart tészta, olajban sült hagymával meghintve. Gyűjtőmunkájuk mellett jut idejük az önképzésre, a szórakozásra. Rendszeres vendégei a Jász Múzeumnak, a Damjanich múzeumnak, a szolnoki Levéltárnak, a budapesti múzeumoknak. Külföldi kirándulásaik során is első útjuk egy-egy múzeumba, vagy kiállításra vezet. Felvétel zeneiskolába A szolnoki Bartók Béla Zeneiskola felvételt hirdet az 1978—79-es tanévre előképző és ütős előképző osztályokba. A felvételi vizsga június 8-án, csütörtökön lesz délelőtt 9—12, és délután 14—17 óra között. Shakespeare jó iskola volt Madáchhoz A könyvhéten számos íróval. költővel találkozhattak az olvasók. A baráti beszélgetések, a d,edikációk sokak számára tették emlékezetesebbé az irodalom ünnepét. A megyeszékhelyen külföldi vendégekét is köszönthettünk, az észt íróházaspárt, Jaan Krosst és Ellen Niitet. Jaan Kross „író, költő, műfordító, irodalomtörténész” — írja róla E. Fehér Pál az egyik tanulmányában. Minek készült, minek tekinti elsősorban magát? — kéredeztük Krosst, az észt írószövetség titkárát. — Jogásznak készültem olyan elszántsággal, hogy el is végeztem Tartuban az egyetemet. Egyetemista koromban jobbára a szakirodalom tanulmányozása miatt jártam a könyvtárba. Csak később fedeztem fel a nagyon gazdag és értékes szép- irodalmi anyagát. Visszatérve az első kérdésre; versírással kezdtem a pályát, de most már inkább a próza érd.ekel. — A könyvhétre jelent meg magyar fordításban Menny-kő című, két kisregényt és egy novellát tartalmazó kötete. Mind a három mű témája az észt nép történelmének egy-egy izgalmas sorsfordulója. Mégsem tekinthetők a szó szoros értelmében történelmi regénynek. — Nem is szántam egyértelműen annak. A témaválasztásnak két oka is volt. Az egyik: úgy érzem, hogy egy nemzet irodalmában megfelelő arányban helyet Beszélgetés Jaan Kross>szal kell adni a történelmi prózának. A másik: minden, ami elmúlt, nyomot hagy maga után. Példával élve: az ember megy az utcán, jabbra is, balra is házak sorakoznak, ahol emberek élnek, boldogok, boldogtalanok. A házak, az emberek akkor is léteznek, ha már elhagytuk őket, számunkra viszont már á múltat jelentik. Szeretném elővarázsolni mindazt, ami ,már megtörtént. Annál is inkább érdekel ez a téma. mivel az emberi életek a régi és a mai házakban alapjában véve ugyanúgy zajlanak, óriási a hasonlóság. A kötetemben örökzöld témákat dolgoztam fel — a nemzedékek közötti ellentétet, a szociális helyzet különbségeiből adódó, s esztétikai, etikai, érzelmi konfliktusokat, — amelyek ugyanúgy érvényesek. előfordulnak ma is, mint a múlt századokban. — A két kisregény színpadon is megállná a helyét. — Valóban közel áll a drámához a feldolgozás formájában. s a tartalomban is. bár írás közben nem gondoltam a színházra. — Számos drámát fordít tott: Shakesneare-től. Brecht- től. s Madách „Az ember tragédiája" című művét is átültette észt nyelvre. Hogyan készült a Tragédia fordítása? — Magyar színész barátaim már régen biztattak, hogy fordítsam le a drámát az észt színházaknak. Jól ismertem a darabot korábban is, de még nyolc nyelven elolvastam, mielőtt hozzáfogtam a fordításhoz. Nagyon nehéz volt a gondolatok gazdagságának átültetése úgy, hogy ne legyen se több. se kevesebb. A Tragédia nagysága mindmáig hatással van rám, azt csodálom, ahogy Madách nem hajlandó kompromisszumokra, végigviszi, az eredeti elképzelését. Az előadásnak óriási sikere volt a tartui színházban. — A siker a nagyszerű fordításnak is szólt. — Shakespeare drámáinak fordítása jó iskola volt Madách tragédiájához, örülök, hogy ezt az óriási alkotást én tehettem le az észt olvasók asztalára. — S a saját műveit ki fordítja idegen nyelvre? — Arra nem vállalkozom. hogy én magam. Oroszra Olga Samma irodalom- történész fordítja le a műveimet. Nagyon jól. d,e többnyire elégedett vagyok a német, angol nyelvű fordításokkal is. Ellen Niit költőnő szintén fordított a magyar irodalomból. — Az egyetemen ismerkedtem meg Petőfi költeményeivel — mondja —, s jó néhányat lefordítottam azóta. Szolnokon, s az 'Alföldön járva most úgy érzem, nagyon közel áll hozzám ez a táj. olyan mintha már régóta ismerném. Ami tulajdonképpen érthető, hiszen megszerettette velem Petőfi. Magyarországra szinte már mintha hazajárnánk. — Sokat utaznak? — Finnországban. Svédországban, Egyiptomban, az NDK-ban. a Benelux államokban, Törökországban, Kanadában, az USA-ban jártunk — sorolja Jaan Kross. — Mit jelent az író számára egy-egy utazás? — Minden utazás újabb bizonyítékokat szolgáltat arra. hogy az emberek gondjai mindenütt hasonlóak. Azonos a vágy a tökéletesség. a teljes emberi életre s az életben maradásra. — Végül egy szokásos, de őszinte érdeklődés: milyen tervei vannak? — Örömmel mondhatom el, hogy terveim között magyar vonatkozású is szerepel. Készül egy verseskötet a magyar irodalom gyöngyszemeiből. A válogatás a népdalokkal kezdődik, s ízelítőt ad a magyar költészet évszázadaiból napjainkig. Néhány verset én fordítok le észtre. S a távolabbi tervek? Szeretnék még sok történelmi témát feldolgozni. átadni az utókornak. Tál Gizella Jaan Kross a szolnoki könyvudvarban M ájus elsejének délutánja a budapesti gyerekeké volt. Ezért gyülekeztünk mi is az iskolában. A csapat létszáma a fogadalom- tétel óta is napról napra nőtt. Alig két hete, április 20-án, még szűkösen bár, de elfértünk az iskola udvarán, de május elsején ez már lehetetlennek bizonyult. Amikor délután két órakor, ahogyan szoktunk, rajok és szakaszok szerint, a Rot- tenbiller utcában felsorakoztunk, elfoglaltuk az egész uitcát a Damjanich utcától csaknem a Lövölde térig. Nem is csoda, hiszen akkor már, ha jól emlékszem közel hat- százan voltunk. Sorakozó után a kürtösök „vi- gyázz”-t fújtak, a szakaszok vezetői, a mesterek sorra jelentést tettek a parancsnoknak, majd a; zászlóvivők kihozták a gyönyörű, vörös csapatzászlót. Azt a zászlót, amit az „Ifjúmunkások Országos Szövetsége” ajándékozott a csapaltnak. Hanem amikor a zászló feltűnt az iskola kapujában, meglepve láttuk, hogy a rúd végén nem a megszokott aranyozott lándzsavég, hanem egy fényesre csiszolt, rézből készült ötágú csillag tündököl. Ezt a csillagot két idősebb úttörő készítette rövid pár nap alatt, s ők is szerelték fel a rúd végére. Ma már senki nem emlékszik rá név szerint, ki volt az a két fiú, aki a csillagot készítette, Részlet Surány Pál fenti című. az első 1919-es úttörőcsapatról szóló most készülő könyvéből. de a csillag megvan, s féltve őrzött kincse az 1024. számú Marx Károly Úttörőcsapat pajtásainak. Tisztelegtünk a zászlónak, majd a parancsnok „balra át”-ot vezényelt, s a csapat harsány kürtszó mellett megindult. Az útvonal a mai Szív utcán, a Népköztársaság útján, majd a Körúton végig, a Margitszigetre vezetett. Ne gondoljon most senki arra, hogy akkor, közel hatvan éve, a körúton egy díszes egyenruhába öltözött csapat vonult végig. Bár mindegyikünk igyekezett erre az alkalomra a legjobb ruháját felvenni, össze se lehetne hasonlítani bennünket a mai, egyenruhás ünneplőbe öltözött úttörőkkel. Ki ilyen, ki olyan ruhában volt, némi egyöntetűséget csak a piros nyakkendő, s egyik-másik gyereken a fehérszalmából font tányérsapka jelentett. Ennek a tányérsapkának, amely később a kialakuló úttörő egyenruha részét képezte, szintén megvan a története. Véletlenül fedeztük fel, hogy az akkori Károly — a mai Tanács körúton —, az egyik üzletben éppen kiárusítás folyik. A régen raktáron levő, nem kelendő árukat adják el. olcsón. A vásárlók számára értéktelennek számító holmik között találtunk egy egész halom fehér, szalmából font tányérsapkát. Rögtön vettünk belőle annvit, amennyit csak egyszerre el tudtunk vinni, s nár hét alatt az úttörők az egész készletet felvásárolták. Ezután a sapkákra posztóból. va<2v más. keménvohh anyagból, így kartonból vörös rsilÚttörők voltunk lagot erősítettünk, amitől az most már végleg úttörő „egyensapka” lett. Május elsején azonban még csak néhány fiú fejét díszítette ez a sapka. De mi ügyet sem vetettünk ruházatunk hiányosságaira, tarkaságára, s a recsegő kürtök hangjára olyan feszesen meneteltünk, mintha a világ legdíszesebb egyenruhája simult volna rajtunk. Végig az úton, amerre csak elhaladtunk, a járókelők a járda szélére tódultak, s integetve, kendőt lobogtatva üdvözöltek bennünket. Ez nekünk is tetszett, s még feszesebb, még fegyelmezettebb meneteléssel háláltuk meg a közönség tetszésnyilvánítását. Az emberek egymástól kérdezgették: kik ezek a gyerekek, miféle csapat tartja a felvonulását? Akkor ugyanis még csak kévésén tudtak rólunk, nem terjedt még el, hogy a gyerekek új szervezete, az úttörőmozgalom megalakult. így a legtöbb ember csak az utcán vett először tudomást arról, hogy „úttörők” is vannak a világon. Kiértünk a Margitszigetre. A proletárhatalom május elsejének délutánját a gyerekeknek ajándékozta, s ennek az ajándéknak egyik fontos színfoltja a Margitsziget volt. A legtöbb mai úttörő semmi különöset nem talál abbían, hogy a Margitszigeten 1919. május 1-én a gyerekek szórakoztak. Nem tudják, hogy a Margitsziget addig olyan zárt terület volt, ahová csak belépődíj ellenében lehetett bemenni. A sziget bejáratánál ma már nincsenek ott azok a kőből épült házikók, melyek előtt szigorú őrök vigyáztak, nehogy valaki jegy nélkül próbáljon besurranni. A belépőjegy ára hétköznapokon sem volt alacsony, de vasárnap a dupláját kellett fizetni, s így a szegényebbek, azok az emberek, akik csak vasárnap értek rá, mert egész héten dolgoztak, nemigen járhattak oda, hiszen kétszer is meggondolták, mire költsék a pénzüket. Ez is volt a cél, az urak ugyanis nem akarták, hogv az egyszerűbb emberek megzavarják a szigeti szórakozásaikat. A Tanácskormány rendeleté törölte el a szigeti belépődíjakat, az úgynevezett „hídpénzzel” együtt. Azt is csak kevesen tudják, hogy addig, ha valaki Pestről Budára akart átsétálni, a hídfőnél két krajcárt, vagyis négy fillért kellett fizetnie. Ez akkor elég szép pénz volt, s ezért sok pesti gyerek évszámra sem tudott átmenni Budára. A hídpénz és szigeti belépődíj1 eltörlése után a legtöbb gyerek ezen a május elsején járt életében először a Margitszigeten. A gyerekek ezreit tanítóik és tanáraik vezették az iskolákból a szigetre, ahol addig még soha nem látott nagy népünnepélyt rendeztek. Volt ott minden, ami csak örömet, szórakozást nyújthatott a fiataloknak. Tréfás versenyek, lepényevés, zsákbanfutás, póznamászás és rengeteg más játék között lehetett válogatni. A fővárosi színházak művészei is ott voltak, s a szabadtéri színpadokon rövid, mulatságos jeleneteket adtak elő. A cirkuszok artistái és bohócai mutatványaikkal tették még emlékezetesebbé a napot. A gyerekek hol ide, hol oda tódultak, s nem tudtak betelni a látványossággal. A legtöbb gyerek számára a „lóvonatozás” nyújtotta a legnagyobb élvezetet. Hogy ez mi volt? Abban az időben a Sziget alsó végét a felsővel keskenyvágányú vasút kötötte össze. Két, félig nyitott kocsi közlekedett a síneken, a kocsikat egy-egy lovacska vontatta, kényelmesen kocogva, s valahol a közepén, ott, ahol ma a Palatínus strandfürdő van, eßy kitérőnél találkoztak egymással. Ezt a vasútat hívták lóvasútnak. JEí zen a napon a lóvasút is a gyerekeké volt. A két végállomáson hosszú sorban várakoztak a kicsik, hogy rájuk kerüljön a sor. Azok pedig, akik már feljutottak a kocsikra, boldogan integettek a vágányok két oldalán játszó gyerekeknek. Kis túlzással szólva, ez a szigeti lóvasút volt — igaz, csak egy napig — az első úttörővasút.
