Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-25 / 148. szám
s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. június 25. Hatvanévesen Az utcán álldogálnak és rám várnak az árnyak. De túljutottam az árnyak meredek delén s a meghatározatlan éjben magam nélkül járok én. Amíg kalapomra süt a nappali sors, cipőm az éjszakában se lassú se gyors, nincs benn a lábam. Szalay Lajos: Nap és éj Vonzás WEÖRES SÁNDOR: Hosszú a virág füzér Kéztől kézig ér, valamennyi kézen át kezdettől végig ér. Átlépünk a hegyen, fogjátok a füzért mindkét hegyoldalon. Lejtünk a tengeren, fogjátok a füzért mindkét partoldalon. Szállunk az égen át, a csillagok között, hosszú a virágfüzér, kéztől kézig ér, valamennyi kézen át kezdettől végig ér. A szél A szél, mint sok <kis patak, folyik levelek között. Bármelyikbe ütközött, partjai mind hajlanak. XJszó fátyolként halad a megindult levegő, a levél mind remegő, rezgő árnya itt marad, míg a szél vonul tova a lombok közt sehova, néki minden hely sehol, akármerre bújdokol, míg végül a színtelen lég-tengerben elpihen. Gúlái István: „Prága gyönyörű! fl sör jó!” Állunk a Kiárovnál a Valdstejska utca sarkán. Ha így megy tovább, a prágai metró nemsokára behálózza a földgolyót. Van időnk, a villamos úgysem jön. — iNem tudja az ember, hogy mire születik — mondom bölcsen (elvégre író vagyok). — Hát én szenvedésre születtem — mondja K. néni. — Négy éven át neveltem a nagyobbik kislányomat a koncentrációs táborban. Vittem magammal a kőbányába... Mindenüvé! Azt hittem, sikerül felnevelnem. És akkor tizenhét éves korában nő egy púp a nyakán. Megmondták, hogy rák. Képzelje el. Tudtuk, hogy meghal. Láttuk, hogy boldog és tudtuk, hogy nem él sokáig. Férjhez ment. A férje is tudta,1 hogy beteg. Gyereket szült. Istenem ... Ügy aludt el huszonnyolc éves korában, hogy este mosolygott: már jobban van. Ö az első házasságomból született: tudja, az apját, az első férjemet ott fent, a táborban felakasztották. Képzelje el. Jaj, merjem elképzelni?! , * * * — Már egy hete Peterkázom — mondja a magyar költő, aki csehül tanul Prágában és verseket fordít. — Mostmár nem látom tisztán a jövőm, kimászom-e egyszer Pe- terkából. — Jó költő? — Azt hiszem, jó. Nem nagyon értem, de remek játék! Azt írja: fekszik a kígyó és mellette egy kéz sót hint... Extrém! Nem tudok rájönni, hogy mit jelent. Egész nap ezzel a verssel bíbelődtem. Ilyenek a költők. * * * Állunk a Královnál (a Valdstejska utca sarkán). A villamos persze nem jön. K. néni azt mondja: — A másik lányom nagyon jól ment férjhez. Túl jól! Én ettől is félek. Látom, hogy boldogok, jómódban élnek, de mindig mondom nekik: — Szerényebben! Nehogy egyszer ne tudjátok kibírni a nincset! — Nem szabad erre gondolni — mondom bölcsen (elvégre író vagyok). — Nekem mondja, hogy nem szabad erre gondolni? Jön a villamos. Nem, nem jó, mi másikra várunk. — Megértem K. nénit — mondom. — Nem is olyan könnyű megszokni a jót. Én egy alagsori patkánylyukból költöztem be egy negyedik emeleti napfényes, tágas lakásba, és hosszú időbe tellett, mire úgy éreztem, jogosan lakom ott. De írni ma is csak kis szobában tudok. Nekem összeszűkült a tér is ott az alagsorban, nem csak a gyomrom. — Látja! S maga nem volt négy évig koncentrációs táborban! * * * — Vettem egy Sist. Egész jó költő. — Én meg Medeket nyúzom. — A Píst’alickyt? — A Píst’alickyt. * — Extrém. — Nem extrém. Egy öregemberről szól, aki elvesztette az emlékezőképességét... — Ez elég extrém ... ! * * * K. néni elmondja, hogy nemrég megjelent egy regény. Megtörtént eseményről szól, arról, hogy hatvankilencben egy faluban megöltek három rendőrt. — Nem érdekli? — kérdi. — Az érdekel, megtalálták-e a gyilkost. — Végül persze hogy meg! — És fellógatták? Jaj! Már késő. Szeretnék a számra ütni. Hisz ez az első férjét... ! — Nem — feleli K. néni. — Életfogytiglani börtönt kapott. Hm. * * * — Prosim dva pivo! — már úgy rendelek, mint egy nagy. A költő kijavít: — Dve! — Hagyj, fáradt vagyok. Egész nap Ma- rekeztem. Nyersből csinálom az autósmeséket. — Groteszk? — Nem. — Extrém? — Nem. Író!... — És Säjnerrel álmodtam. Jó költő. Azt írja, hogy abban a faluban, ahol felnőtt, volt az erdőben egy fogolytábor. A foglyok a kerítésen át bámulták a fákat. Az öreg fák néha még ma is magukon érzik azokat a tekinteteket és félnek. Extrém, de nagyon szép, nem? Libabőrös leszek. Képeslap haza. Mit lehet erre a nyúlfarknyi helyre írni? Forgatom a tollat. Aztán, ehh, leírom: „Prága gyönyörű! A sör jó! Üdv. stb.” Meghökkenek. Nézem, amit leírtam. Borzasztó! Vagy extrém?! A temetőből visszajövet még sóhajtoztak, sajnálták a szegény mamát, hogy ilyen hirtelen kellett elmennie, s Katinak remegett a hangja, amikor bátyjához fordult és azt mondta: — Még tegnapelőtt este is téged hívott. Mintha gyerekek lettünk volna. Olyan elnyújtott hangon kiabálta a nevedet! Nem is tudom, hogy nem bírtál eljönni szegényhez! — Nézd, testvér, hát mondom, vasárnapra készültem. Nem gondoltam én, hogy nem éri meg a vasárnapot. Magam vagyok a gépházban a fűtőmmel, nem tudok én csak úgy akármikor elmenni. Mit lehet erre .mondani? Hallgattak mindannyian. És Giza is, meg Kati is, meg hátul a sógor is azt gondolta magában, hogy ez a szegény Jani mindig ilyen ügyefogyott volt. Katinak már ott volt a száján: Azt szeretném én látni, hogyha az én szegény anyám a halálán van, én ne tudjak elmenni hozzája! De lenyelte, elhallgatta, nem akarta most megbántani. Otthon azonban, Katiéknál a konyhában már felengedett bennük kicsit a gyász, a sógor bort tett az asztalra, vágott három nagy szelet sonkát, és az öreg Jani felnézett rá, s megkérdezte: — Hát hogy vagytok mindég, sógor? — Gürcölünk. Egyik napról a másikra. És tik? — Én nem panaszkodhatok. A fizetésem jobb az átlagnál, úgyhogy abból mi ketten Gizával megvagyunk. — Csak neked kellene beosztani, majd körülnéznél, tudom istenem! — vetette oda Giza, és még jobban arcába húzta a fekete kendőt. — Mert te nem voltál képes elmenni máshova, ahol megkerested volna a dupláját! Nem, te a fémipari iskolával, vagyis mint technikus, ahogy ma mondják, ott maradtál a fürdőben gépésznek mind a mai napig! — Nézd, Giza — mondta az ura, s kicsit még el is mo- solyodott —, mikor én majd harminc év előtt azt a helyet megkaptam, boldognak kellett lenni. Mert hol voltak akkor még a gyárak, nagyüzemek! Kis kócerájok pró- máltak szövetkezetbe, traktorállomásba átszerveződni. Nem úgy volt, mint manapság! És fiatal házasok voltunk. Mit tehettem volna! — Nem is arról van szó — ellenkezett a felesége és a hangja már megsötétült a méregtől —, hanem arról, mért nem mentél később máshova ? Amikor lámpával keresték a szakembereket! Mert aztán hamarosan jöttek olyan évek is a háború után, tudod jól! ani kis ideig hallgatott. A zsinóros lámpa fénye rásütött vastag, ősz hajára, tömött bajúszára, amely fel és alá sétált az orra alatt, ahogy a piros bélű sonka szeleteit a szájába tette és kényelmesen rágta azután. Elömlött ez a lámpafény kihízott fekete ruháján is, amelyet még az esküvőjére csináltatott talán. Ilyen elnézően mosolygott a hiábavaló szemrehányásokon harminc éven át, úgyhogy a húga még meg is szánta ezért a szerénységnél is több csendes megelégedésért. De valahogy mégis úgy sikerült, hogy szánakozó szavaiba egy kis becsmérlés is vegyült: — Csak arra nem gondoltál, hogy szegény szüléinknek a szájuktól kellett elvonniuk azt a pénzt, amibe az iskoláztatásod került Szegeden! — Volt, ahogy volt — jegyezte még Giza gúnyosan —, de most aztán már én is szeretnék öregségemre legalább kényelmesebben élni! Ha más nem, legalább fürdőszobánk leeven és vízvezeték a házunkban, hogy ne kelljen a rossz lábammal a kútra járnom télen is a síkos udvaron át. Ennyit máma már mindenki megengedhet magának! De nekünk még erre se jutott! — Jól van, Giza, jól van — engesztelte mosolyogva az asszonyt. Még a kezét is rátette annak ölébe ejtett keze- fejére. — Csak összehozzam, ami a csövekre kell, meg a rákapcsolásra! Beszerelem én neked azt a vízvezetéket, meglátod. Semmi az énnekem, ha megvan a rávaló. Ügy eltűnődött ezen, maga is megenyhülve, hogy még mosolygott is, úgy forgatta Herceg János: 1 ii ro kség kezében a vörös borral teli poharat, és magához se tért mindjárt, amikor a sógor azt mondta: — Majd most kifizetünk benneteket! c sak később érezte, mintha kést döftek volna a hátába. És egyszerre úgy elnehezedett a rossz szíve, amely az utóbbi időben meg is állt néha, mint az óra, amelyet elfelejtettek felhúzni. Hát ez van a gyász és a fájdalom mögött! Ezt kell hallania tíz évi távoliét után, anyja temetése után, hogy őt kifizetik! Kifizetik, és aztán menjen isten hírével! Ki fizeti ki? A sógor, akinek csak annyi a köze az ő szülői házukhoz, hogy benősült húsz év előtt, s most a magáénak érzi! Szeretett volna felugomi és és arcába löttyinteni a borát. De a megalázottságon kívül hirtelen megrohanták az emlékek. Hogy itt nőtt fel, ebben a kis házban, hátul volt apa műhelye, s itt a konyhában, a sparhert mellett ott állt anya és énekelt, amikor fiatal volt... Oly tehetetlenné vált ebben az emlékezésben, hogy még csak azt se mondhatta: Nem te tartottad el anyámat! Én küldtem az utóbbi években, amennyit bírtam. És ezért nem kívántam soha semmit! Nem mondhatta, mert erről Giza nem tudott, úgy lopta el a béréből esztendőkön át, s ezek most őt ilyen fölényesen és ridegen ki akarják fizetni! — Hagyjuk ezt, sógor — szólalt meg csendesen —, nem akarok most erről beszélni. Még ki se hűlt szegény anyánk... — Hát pedig előbb-utóbb rendezni kell az örökséget — vágott Kati a szavába, s előre dőlt^a székén, Giza meg hangsúlyozott tapintattal hallgatott. — Majd kölcsönt veszünk fel, és megkapod a magadét. iza nem helyeselt és nem tiltakozott, egy szót se szólt mé'g mindig, s ő egyszerre úgy érezte, mintha idegenek közé került volna, akik valamennyien ellene fordultak. Giza a vízvezetékkel, sógora a rideg fölényével, pedig tíz évvel fiatalabb volt nála. Kati meg önző összetartásával, ahogy az ura mellé állt. És arra gondolt, mégis borzasztó lehet, hogy Katinak most ez a legnagyobb gondja. Húsz éven át úgy gazdálkodott a házban és a kis tanyával, mintha a sajátja lett volna, s most egyszerre el kell számolnia vele. Osztozni vele. Az örökössel! — Majd nektek adom ezt az órát — fordult feléje húga a jó testvér nagylelkűségével—, hogy valami emléked legyen. Ha még valamit akarsz, majd szólsz. Az óra hangosan ütötte el az időt a hátuk mögött a falon, pontosan azon a hangon, mint gyermekkorában. Most el vihetné és fel akaszthatná odahaza, hogy ami évtizedeken át nem hiányzott neki, most visszavarázsolja körülötte az elveszett szülői ház hangulatát. — De azt tudod, ugye — állt fel a sógor az asztal mellől, mintha valami nagyon fontos dolgot kellene közölnie. — Azt tudod, hogy milyen rengeteg pénzt öltem bele ebbe a rossz házba! Egy újat vehettem volna rajta, amíg rendbehoztam a tetőt, új padlót fektettem le, az ajtókat és ablakokat is festeni kellett... Egy vagyon ment rá! Hát remélem, ezt figyelembe veszed! Giza hallgatásában, s ahogy némán körülnézett, benne volt az elutasítás, a konok tagadás, hogy hazudik a sógor, hiszen a tetőt csak foltozni kellett, a padlóban meg itt- ott kicserélni egy deszkát. Igen, ez most alkudni akar vele, mint egy idegennel, és csak azt nézi, hogy minél kevesebbet kelljen fizetnie. És ahogy Kati hol őrá, hol az urára emelte a tekintetét, mintha ugyanazt gondolta volna, mint a sógor. A kedves Kati! Katika, aki úgy állt, mint anya szokott megállni, hogy enyhe tokát' nyomott a kendője csomója alatt, s ugyanolyan ártatlanul nézett ... De ez sok volt. Ügy érezte, megfullad, ha itt kell maradnia. — Már fél hat! — kiáltott fel, mikor előhúzta zsebóráját. — Hétkor megy a vonatunk, s még ki is kell érni az állomásra! — Hát nem maradtok itt reggelig? — kérdezte Kati, mint aki őszintén csodálkozik. — Pedig be is fűtöttem már az első szobába. — Tudod, hogy Jani milyen nyugtalan, ha ott kell neki hagyni a gépházat — felelte Giza helyette és felállt. A sógor is hangosan marasztaló lett, de nem tudta megtagadni önmagát, amikor a vállára ütve azt mondta: — Nem fogunk összeveszni, abban biztos vagyok! ikor kiértek az utcára, még szeretett volna visz- szanézni a régi házra, ahova soha többé' nem jöhet. De nem volt ereje hozzá. Belekarolt Gizába, és csak annyit mondott, mintha más baja nem is lett volna most: — Ejnye, már megint esik!
