Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. május 7. Csörgősipka nélkül Előregyártóit elemMarak Nejman Csínján kell bánni a pegazussal! Ha furcsa figurával kezd az ember, akkor készüljön fel, hogy meglepetések érik. Berki Imre karikaturistát kerestem Jászdózsán. Aztán megtaláltam és kiderült, hogy semmi különleges nincs rajta. Arca hosszúkás, haja sötétbarna, félrefésült, fülei a helyükön vannak, szeme is ép — csak kissé mélyebbre lát. mint más. Megdöbbentő! Egyébként harminchárom éves, ő az az ember, akit megszeppenve fogadnak az iskolákban és megjelenésekor futótűzként terjed a hír: Itt a felügyelő bácsi! Üttörő- korában kezdett rajzolni, aztán a jászapáti gimnázium tanár* kara került a ceruzája hegyére, majd sorra jött a Jászberényi Tanítóképző Főiskola tantestülete. — Hogyan kezdődött rajzolói pályafutása? — A jászapáti általános iskolában a rajztanárom biztatott, hogy jelentkezzem képzőművészeti gimnáziumba. Nos, ez nem történt meg, viszont úttörőtémákban néhány rajzot küldtem a Néplapnak. Megjelentek. Ennek jövőre lesz húsz éve. — Még mivel telt el a kétí évtized? — Országos lapokban is viszontláttam a rajzaimat: Magyar Ifjúság, Füles, Rádióújság közölte őket. Nem köny- nyű a karikaturista élete. A rajz még csak-csak megszületik, de az a néhány sor amivel az ember beajánlja magát: „Tisztelt Szerkesztőség! Régi olvasója vagyok lapjuknak és cikkeik kapcsán nem egyszer támadnak humorosnak vélt ötleteim. Mellékelten küldök néhányat, amennyiben megütik a közölhetőség Imértékét... ööö. . — szóval nem egyszerű olyan könnyed nagyvonalúsággal felajánlani a rajzokat, mintha az ember nem szívdobogva nyitná ki az újság legközelebbi számát. — És a válaszok? — Vagy megjelenik a rajz, vagy pedig: „Kedves Olvasónk! Rajzait mellékelten visszaküldjük, a szerkesztő- bizottság ötletein jót derült, ám a választott témák ezúttal nem aktuálisak. Várjuk újabb jelentkezését. Aláírás: X. Y. főszerkesztő helyett Z. X. főszerkesztő-helyettes nevében Z. Y. szerkesztőségi titkár megbízásából Kiss Piroska gépíró.” — Vannak kedvenc témái? — Igen, például a disznóölés. Rajzaimon általában a hízók hatalmas késekkel rohangálnak. Nem titkolom, N agyon szeretek szende- regni ülve a fotelben. Órákig elnézegetem a régi keresztrejtvényeket. Kedvelem a kártyát, a sakkot, a dominót, főképp az ultit, különösen, ha nyerek! örülök. ha hallgathatom a rádiót, ahogy jön sorba. Imádom a tévében az esti tornát, amikor csini babák figuráznak. Élvezettel hallgatom az ismerősökről, meg az idegenekről szóló anekdotákat. Sajátosan izgalmas, hogy ki, kitől, mikor, miért vált el, ki mikor, hogyan kivel állt ösz- sze. Az agglegényekről, meg az aggszüzekről szőtt mesék egvenest izgalomba hoznak... Micsoda élvezet órák hosz- szat telefonálgatni korábbi munkatársaimnak, főnökeimnek, osztálytársaknak, egyetemi évfolyamtársaknak, általános iskolai meg óvodás haveroknak. Szeretek elücsörögni a presszóban, bárban. viszolygok a disznóvágástól, és mindig a disznónak kólók..'. Egyébként a figuráim nem locsognak sokat — jobbára egy szót sem szólnak. — Mi a bosszúság egy rajzoló számára? — A latyakról készítek egy sorozatot és mire megjelenik, remek az idő, poros az út, senkit nem érdekel már a sár. — A vicces rajzok miatt nem néznek,.. szóval úgy magára? — Arra gondol, hogy a csörgősipkát nem képzelik-e a fejemre? Ezt nem mondhatom. A humort meglepően komolyan veszik az emberek. — Család? — A feleségem pedagógus, itt tanít Jászdózsán. Két fiam van, Attila ötéves, Péter első osztályos. Véletlenül éppen van képem róluk. Ez Attila: foci, autó, homokozás, — ez Péter, abban a sárga repülőgépben ül. Most egyébként jól nevelt srácok, máskor őslényeket dobálnak helikopterről banánhéjjal. — Jelenleg mi foglalkoztatja? — A sport. A labdarúgó VB-n sokat meditálok — és megrajzolom a tavaszi túrákat, karikatúrákban. — Viszontlátásra a Néplapban! Pb SxargeJ Hazanov Hogy mit szeretek? Általában szeretem szürcsölgetni az életet. Micsoda élvezet elfogyasztani egy jó erőlevest, egy bőségtálat, egy húsos pirogot. Szeretem jártatni a tollat a papíron. No persze, csak módjával, komótosan. Egyik írásjelet a másik után róva le. Szenvedélyesen szeretek beszélgetni a fociról, a Dinamó esélyeiről, a fiúk formájáról. Ha foci- meg hokirajongóra akadok, akkor akár egész nap is a témánál maradhatunk. Nem vetem ám meg a szellemes anekdótákat sem. AmiBehívtak a kiadóba. A szerkesztőség sokáig nézett rám, meg az asztalon fekvő kéziratra, sóhajtozott, az ajkát harapdálta, az orrát vakarta, hümmögött, majd végül kibökte: — Hm... fiatalember... — Mit jelent ez a hm? — kérdeztem. — Azt jelenti, hogy nem. Maga nem ismeri az életet, kollégám. Nem merült belé, hogy úgy mondjam, a népi élet sűrűjébe... Fogadjon meg egy jó tanácsot: nyer- gelje meg a pegazusát és menjen egy-két hónapra falura. A forráshoz. Az éltető kútfőhöz. Annál inkább, mivel falusi témára égető szükségünk van. Megegyeztünk? Én hazamentem, derekasan megabrakoltam a pegazusomat, tiszta papírost raktam a bőröndömbe, majd nyeregbe pattantam, meg- sarkantyúztam paripámat és útnak indultunk. Az országúton mindenki megelőzött, a fürge személygépkocsiktól kezdve egészen a nehéz teherautókig — végül mégis eljutottunk egy takaros kis faluba. Találtam egy tűrhető szobácskát, a pegazust beállítottam az udvarba, jómagam letelepedtem az ablak elé és hozzáláttam a falusi élet tanulmányozásához. Üldögéltem egy napig, kettőig, figyeltem. Különösebb konfliktusok nem ötlöttek szemembe, szenvedélyek még kevésbé. No meg ember is alig látszott. Ki tudja, talán a rossz időjárás volt az oka, vagy pedig valahogy rosszul tanulmányoztam az életet. Pegazusom unatkozott, patáival rugkapált az udvarban, nyerített. — De nem csinál valamit? — tudakolta a háziasszony. — Nem művel valami bajt? — Ne aggódjék — mondtam — békés állat. Egy kicsit nehezére esik egy helyben álldogálnia. Néhány nap múlva betért hozzám egy falusi polgár. kor nekem valaki azt mondja, hogy „hallottam-e már á legújabb viccet”, akkor már meg is ragadom az alkalmat, és gyarapítóm gyűjteményemet. Ezért bújom a könyvtárakat is. Az élclapokban vadászok. Különösen csípem a Krokodilt. Amikor pedig szabad perceim adódnak, akkor órák hosszat bámulok ki az ablakon a semmibe. Kint az utcán a nap minden szakában, órájában és percében történik valami! No és ami a legfontosabb: az emberek. Azok az angyaliak. Különösen azok, akik engem körülvesznek. Valósággal imádom őket. Sokszor az egész kollektíva nálam tölti a napot. Élvezik a semmittevést. Ezért szeretem én ennyire a mi kis intézetünket... Fordította Sigér Imre — Kendé ez a ló? — kérdezte. — Az enyém — feleltem, — de mit óhajt? — Hát tudja — ötölt-hatolt a falusi polgár — a dolog úgy áll hogy állítólag... ez nagyon egészséges állat... Mi szeretnénk megkérni... Mivelhogy éppen egy kis galiba van a szállítással... Nos, egy szó mint száz: jó volna, ha dolgozna egy kicsit az állat. — Szívesen — álltam rá. — Vigye, mert énnálam egészen belegebedt az álldogá- lásba. Én pedig nem érek rá foglalkozni vele, mert a falusi életet tanulmányozom. S megint odatelepedtem az ablakhoz, a falusi polgár pedig kivezette a pegazusomat, befogta és elhajtott. Elmúlt egy nap, kettő, elmúlt három. A falusi polgár újra megjelent. — Köszönöm a lovat — mondta. — Nagyon jól húz. Néha megpróbál ugyan fel- röpoenni, de mi szépszerével megmagyaráztuk neki, hogy a betakarítás idején nem röpködni kell, hanem húzni. Még két hétig üldögéltem az ablaknál, tanulmányoztam a falusi életet, témákat kerestem. Megint beállította falusi polgár. — Tudja, van egy kis bökkenő — kezdte. — A dolog úgy áll, hogy a maga pegazusa nem akar visszajönni. Húzom váltig, de őkelme úgy megmakacsolta magát, akár az öszvér. Kiszaladtam az utcára, cuppantgattam, egy darabka cukrot mutogattam, de az a himpellér felém sem akart nézni. Így hát ott kellett hagynom. Később pedig megtudtam, hogy ez a falusi polgár díjat nyert egy irodalmi pályázaton. Hiába, akárki akármit is mond, a pegazusokkal csínján kell bánni... Fordította Gellért György
