Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-07 / 106. szám

a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. május 7. 1 Nagy László: Anyakép Könny nélkül váltam el tőle, sóhajtva nézett utánam. Még ölelt volna, még láttam, karját emelte. De a köd, november kölyke borult az anyai ölbe, édes helyemre. Jó volt már visszasajognom oda, hol erővel töltem, szülőm és elhagyott földem egy anyakép lett. Hevesen vettem magamba, emelték fönséges rangra álomi fények. Tornyok közt hordtam e képet, Marseillaise-t daloltam néki, érette tanultam élni újabb időket. Nem ért még akkor borotva, fájdalom nem hasogatta esténként főmet. Nagy lett a súlya e képnek naponként nőtt szakadatlan mihelyt én hozzáavattam hazát, világot. S hordtam, hogy lehessek boldog, suhogtak bennem a sorsok, törvények, álmok. Éltetett parázsló szándék, hogy mindazt, amiből lettem, amit én magamba vettem, újítsam széppé. Érte a reszketés járt át: ó, ha a harmóniáját végre megérné! Düh pérdit szememből könnyet, én tehetetlenül élek, számtalan sóhajos lélek örvényét érzem s biztatót zümmögnöm dalban nehéz már, amikor rajtam orbánc a szégyen. S szándékom eltemetője puska előtt se lehetnék, süvíti bennem az emlék mire szegődtem. Értelem, te segíts nékem, hordhassam dúlt anyaképem, szolgálni győzzem. Értelem, nemcsak magamban, hanem a nagy sokaságban kivirágzásodat lássam, féreg ne nyessen! Vadság itt ne nőjjön úrrá, nehogy, ki szülőjét rúgná, vitéz lehessen. Tudjam, hogy sohasem jár a tisztesség csillaga árván s nem vész az idő homályán, hanem világít, s élünk alatta a képpel, amit én éltetek vérrel megszakadásig. a és mondd, mit N csinálsz a pénz­zel? — kérdezte az idősebb, gyűrött képű férfi valami- vdl fiatalabb társától. Deáz is lehet, hogy csak úgy mor­mogott maga elé. — Legföl- i*-hh hf*fÍ7.ptS7. eev IBUSZ­útra. — Hát... — jegyezte meg a fiatalabbik, de látszott rajta, hogy ebben a dolog­ban nem lesz képes taná­csot adni. Pedig nem volt köztük több öt-hat eszten­dőnél. — Mondjuk, Japánba — barátkozott a gondolattal a gyűrött képű —, húszezer. És ez a non plus ultra. — Az — helyeselt a má­sik VH, non plus ultra. Az idősebb savanyú mo­solygással nyugtázta, hogy a másiknak nincs külön véle­ménye. Az ilyen szemüve­ges, kövérkés fiúknak álta­lában nincs külön vélemé­nyük, szajkózzák, amit a fe­lettük járó kitalál. A felet­tük és előttük járó. Már a szamárlétrán. Igen, több­nyire ez a helyzet. Koppan­tott az öngyújtójával. — Vagy kicseréled az 500-as Fiatodat. — Na látod — csillant fel a másik —, hisz mégiscsak van alternatíva. — De ha már korábban kicserélted? A fiatalabb levette a szem­üvegét, és megtörölte a zseb­kendőjével. Jobb színdara­bokban így szokták a bi­zonytalan lelkületű entellek- tüelek. És ő teljes joggal érezhette magát bizonytalan lelkületű entellektüelnek. Az ilyen kövérkés, szemüveges, seszínű fiúk, enyhén kopa­szodó homlokkal, ráadásul zsírpecsétes tweedzakóban, nehezen képzelhetnének mást magukról. — Vagy mást mondok. — A gyűrött képű valósággal froclizta saját képzelőerejét. — Veszel egy telket. A fiatalabb lelkesen bólo­gatott. — Ezt most sokan csinál­ják. — Kreszler a második emeletről összekapart három parcellát. A három együtt nem tett ki másfél holdat. És mi történt? A fiatalabbnak semmiféle ötlete nem támadt arra néz­ve, hogy mi történt a három parcellával. Egyáltalán mi történhet három parcellá­val? — Kihoztak egy rendel­kezést — vágta ki diadalma­san a gyűrött. — Semmibe se ’került. Valami jogász megfogalmazta, a nyomda meg kinyomta. A másik azonban még így se kapcsolt. Üjévimalac-ké- pén csak úgy világított az ostobaság. Szinte fényben úszott tőle a feje. — Kettőt eladhat a három­ból — mondta ingerülten a gyűrött. Az ember örökös magyarázkodásra kénysze­rül. — Bagóért. Magyarul: fillérekért. Azt hitte, majd ez lesz a nyugdíjkiegészítése. Két éve van a nyugdíjig. Egy kis biztonságot akart. Lelki nyugalmat, na. Hogy jobban megértsd. És tessék. A fiatalabb ehhez is csak annyit tudott szólni, hogy zűrös ügy. Mintha ezzel mon­dott volna valamit. Zűrös ügy. — És miért zűrös, ha sza­bad kérdeznem? A kövérkés zavarba jött. — Hát nem zűrös? No persze. Az ilyen fal- melléki szemüvegeseknek minden zűrös, aminek koc­kázatszaga vanl. Minimális rizikót se vállalnak. — Éppenséggel nem zű­rös. Kreszler azt a három telket abszolút legálisan vá­sárolta. Törvényes keretek között. Ügyvédet fogadott, adásvételi szerződést kötött, mindent úgy csinált, ahogy kellett. — Akkor meg? — Mit akkor meg? Az állam meggondolta magát. Erről van szó. Mert az ál­lam akármikor meggondol­hatja magát. — Ahá — mondta: a szem­üveges —. ahá. — De nem sok meggyőződés volt a hangjában. A gyűrött képű egészen feltüzelte magát. Ez a szerencsétlen semmit sem ért a világból. Üldögél itt a totyakos nadrágjában, tö- rülgeti a szemüvegét, azt mondja, áhá, és fogalma sincs róla, mi az élet. — Hát ide figyelj édes­apám! — Felugrott a helyé­ről, odarántott egy széket a másik elé, és úgy beszélt bele a rószaszín képébe. — Az én nagyapámnak volt egy vacak szatócsüzlete. Egy kóceráj. De ott mindent megkaptál, ami kell a ház­tartásban. Most egy áruház­ban nincs olyan választék. Ezzel együtt a bolt hol így ment, hol úgy. De ha éppen jól ment, flottul, ahogy nagy­apám mondaná, akkor ki­vette belőle a pénzt, és be­fektette. Mondjuk, vett egy mákdarálót. És attól kezdve a mákdaráló is neki jövedel­mezett. Világos? És ha még jobbarV ment, vett egy kávé- pörkölőt, és a pörkölt ká­vét drágábban adta, mint a nyerset. Aztán mikor * leg­jobban ment, felfogadott há­üveges úgy vélte, kimerítet­ték a témát, tehát bátran visszatérhet könyveihez meg céduláihoz, amiket reggel óta lapozgatott. De a gyűrött képű még­sem hagyta annyiban a dol­got. Visszafordult az ablak­tól, amit alig észrevehetően ki is nyitott közben, és ott vágott bele, ahol abba­hagyta : — Vegyünk például egy magunkfajta állampolgárt. A másik bólintott. Ve­gyünk. — Vagy untatlak? — kér­dezte élesen az idősebb. Ha­nem saját gondolatai any- nyira elfoglalták, hogy a vá­laszra nem is figyelt. Sze­rencsére nem volt válasz. A fiatalabb hallgatott. Azt hallgatta, hogy igen, vagy azt hallgatta, hogy nem. So­Fenáke/ Judit Es mit csinálsz a pénzzel? rom lőrinci asszonyt, és má­zsaszám csináltatta velük a tarhonyát meg a levestész­tát. Tudod te, mit adtak a pesti naccságák az ilyen há­zi tésztáért? Fenét tudod. A nagyapám meggazdago­dott rajta, annyit adtak. És akkor vett egy kertet Mono- ron, amit beültetett rózsá­val, és á nagyanyám nem győzte kötözni a rózsát, mert abból is pénz lett, a rózsá­ból. Erről van szó. édes­apám. Fialt a pénz, ahogy nagyapám mondaná. Betet­tél két pengőt a borító alá, és kijött alóla tíz pengő. Ezért kérdem én tőled, hogy most... nálunk mit csinál­hatsz a pénzeddel? Megint ott voltak, ahon­nan elindultak, pedig azóta legalább ötven perc telt el. A fiatalabbik sóhajtott, és az íróasztal fedezéke mögött óvatosan kivette lábát a ci­pőből. Még tavaly talált rá erre a hasított bőr cipőre, de azóta se szokta meg, ke­gyetlenül égett benne a lá­ba. Bevallani nem merte, ugyanis a felesége, aki min­dent előre látott, még ott az üzletben figyelmeztette: „Ez a cipő nem neked való. Akinek izzad a lába. ne ve­gyen gumitalpú cipőt.” Per­sze nem szívesen ismerte el, hogy izzad a lába. Mert az ilyen kövérkés, esetlen en- tellektüelek gyakorta ál­modják bele magukat deltás úszóbajnokok bőrébe. És ki hinné el egy úszóbajnokról, hogy izzad a lába? Márpe­dig az izzadt 'láb — kivált, ha gumitalpú cipőbe kény­szerítik — kellemetlen sza­got áraszt, és ez ellen nem nyújt védelmet az íróasztal fedett oldala sem. Legaláb­bis erre engedett következ­tetni idősebb társának hir­telen megváltozott viselke­dése, ahogy hátrarúgta a széket, amit csak nem rég rángatott oda az orra elé, hogy a mentolos lélegzetét is érezte minden hangsúlyo­sabb szónál... meg ahogy ráncba futott az arca, és megállt ,az ablaknál, háttal neki, mintha már nem is tartaná olyan égetően fon­tosnak, hogy megértesse magát. Mindezt nála szokatlan se­bességgel felmérte, tudomá­sul vette és most már az lett volna hátra, hogy visz- szanyomkodja lábát a cipő­be. Csakhogy ehhez az egy­hez nem volt lelkiereje. Ha­nem éppen ellenkezőleg, jobb lábát — ez volt az ér­zékenyebb — még kicsit fel is emelte, és masszírozni kezdte a bal kezével. Társa persze könnyű, fo­nott mokasszint viselt, Ju­goszláviában vette vagy Olaszországban, már nem emlékezett pontosan, annyi azonban bizonyos, hogy úgy járt-kelt a lepkekönnyű bőr cipőben, mintha nem is a ruházatához, hanem szerve­sen a lábához tartozna. A csend olyai; sokéig tar­tott köztük, hogy a szem­se derült ki. Az ilyen elhí­zásra hajlamos, izzadt lábú, tétova lelkületű entellektüe- Iek úgy tudnak hallgatni, hogy némaságuknak még a tendenciáját sem árulják el. Ki tudja, hány évszázada gyakorolják a hallgatást? — Nem vagyunk pályakez­dők — folytatta a gyűrött. — Bizony nem — vélte a másik. — Viszont úgy igazán be se futottunk. — Hát azt nem lehet mondani. — Hogy mondod? — Az idősebb megzavarodott egy pillanatra. Mintha a másik ellenkezne vele, és a helyzet szokatlansága kisiklatta a gondolatmenetét. — Csak azt mondom, hogy úgy igazán be se futottunk. Azt mondtam, amit te. No igen, amit én. Csakis amit én. A gyűrött maga elé meredt, valahogy elen­gedte magát. Ebben a szo­bában már megteheti. Ez úgyis azt mondja, amit tőle hall. Soha semmi mást. Any- nyi, mintha magnetofonsza­lagra beszélne. De hát be­szélni csak kell, ez a leg­kevesebb. — Inkább csak úgy fut­kosunk. Még azt hisszük, érdemes. — Hajaj! — És akkor mi van? Ki­izzadjuk a lakást. — Hm. — Berendezzük. Mondjuk, másodszor is berendezzük, most már nem a szigorú szükség, hanem az ízlésünk szerint. Ezzel eltelik egypár jó évünk. — Ezzel el. — Aztán megvesszük a kocsit. Az elsőt. Három év múlva vesszük a nagyobbat. Ezzel megvolnánk. Hátra van még kétszáz négyszögöl valami olcsóbb helyen, mert a Balaton... az már az öre­geknek van fenntartva. A nagymenőknek. Húzunk rá egy faházat vagy téglát bon­tásanyagból. így van? — Tulajdonképpen ... — Azt is berendezzük. Mondd, vagyunk negyven— negyvenöt évesek. — Hát tudod ... — Erről van szó, édes­apám. Mit kezdesz negyven után, ez az én kérdésem. Be­fekszel a koporsóba, kész, végeztem, most már kezd­jék elölről a fiatalok. Mit csinálsz a pénzeddel? Igen, igen, mondjuk, te. Konkré­tan és személy szerint te mit kezdesz a pénzeddel? A szemüveges saját mel­lére bökött a mutatóujjával. — Én? Nem szokta meg, hogy kérdezzék. Itt ültek egy­mással szemben nyolc éve. A másik beszélt és beszélt. Mennyi szó ... vessző ... felkiáltójel... Még kérdőjel is a szónoki kérdések végén. De hogy tőle ... kifejezetten tőle kérdezett volna ... Ál­dialógust folytattak nyolc esztendőn át, és ő a maga részéről biztos volt benne, hogy tőle egyszerűen nincs mit kérdezni. Amit ő el­mondhatna, azt már mind elmondták mások. Vagy be­szélt volna a gumitalpú ha­sított bőr cipőjéről, ami ke­gyetlenül égeti a lábát ta­valy óta? — No tessék — kopogott a másik az öngyújtójával. — Kíváncsi lennék, mit tudsz kitalálni. — A pénzzel? — Igen, a pénzeddel. Hogy még mire költheted ... ma Magyarországon... — Én, kérlek... — mond­ta a fiatalabb, és zoknis lá­bával kibökdöste cipőjét az íróasztal fedezéke mögül. — Azt hiszem, legelőször... egy új cipőt vennék magam­nak. Az idősebb valósággal megmerevedett, még a rán­cai is kifeszültek. Ez a tak- nyos, ez a süketnéma fél­idióta, ez a rövidlátó, büdös lábú senki... És kimondta: — Te hülyét csinálsz be­lőlem! A szemüveges megijedt. — De miért gondolod ezt rólam? — Te hülyét csinálsz belő­lem — ismételte a másik. — Te évek óta csak hallgatsz és hallgatsz. — Sose kérdeztél. Most először... — Te évek óta megülsz itt az én árnyékomban, és soha egy szót se... És én évek óta beszélek neked az életemről, a gondjaimról, és akkor jössz nekem ezzel a cipővel. — Mert én igazán, hidd el, igazán... — Mit igazán? — kiabált a gyűrött, mert ez minden­nek a teteje, ez a pimasz­ság, és bár ő világéletében büszke volt a higgadt ter­mészetére ... — Én igazán vennék egy cipőt. Olyat például, minta tied. Olyan könnyűt, valódi bőrből. A gyűrött nem kapott le­vegőt. Egyszerűen nem ka­pott levegőt. — Hogy értsem ezt? Azt mondd meg, hogy értsem ezt! e a szemüveges ró­zsaszín, újévimalac- képén nyoma sem volt gúnyolódásnak. — Szívesen meg­magyarázom, ha gondolod... — Éppen erre várok — nyerte vissza társasági nyu­galmát a másik. — A ma­' gyarázatra. — Az a helyzet, hogy ta­valy ősszel vettem ezt a ci­pőt. Nagyon kérlek, ne sza­kíts félbe most az egyszer, ha lehetne. Olcsó volt, és elég jónak látszott. A fele­ségem ugyan előre látta, ami később bekövetkezett, hogy a cipő és én nem illünk egy­máshoz. De én, nem hallgat­tam rá. Azóta pedig vala­hogy nem adódott alkalom, hogy kicseréljem. Tudod, hogy van... a gyerekek két- havonként kinövik a cipőjü­ket, elszakítják a harisnyá­jukat, betelik a füzet, folyik a toll, miegymás... talán megérted ... — Folyik a toll? — Bármilyen furcsa, ezek a mostani töltőtollak... — Betelik a füzet? — Be. A kisebbik leg­alábbis öklömnyi betűkkel ír, alig kezd neki egy füzet­nek, már csak nevetjük a feleségemmel... Ez a gyengeelméjű, ez ko­molyan beszél. Kétség nem fér hozzá, hogy komolyan beszél. A gyűrött képű vá­ratlanul hangosan fölneve­tett. Mit, nevetett — való­sággal röhögött! — Édesapám, te aztán megcsókolhatod ... Fortuna fenekét. Te aztán, édes­apám ... — És hátradőlt forgatható műbőr székén, és nem bírt magával. — Ne­ked, édesapám, még vari hova felfelé menned. Ad astra, ahogy mondani szok­ták, ad astra ... Némi töprengés után a másik is elmosolyodott. De valahogy nem könnyen szán­ta1 rá magát. Bár már abban is van valarn; bíztató, hogy ilyen jót mondott. Hogy ilyen ellenállhatatlanul rö­högni kell rajta, / /

Next

/
Thumbnails
Contents