Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-21 / 118. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. május 21. SPORT, SPORT, SPORT Tollaslabda a jövő században Nagy tétre menő meccs Kispad Az ökölvívó rémálma EZEN NEVET LONDON Az állatvédő egyesület irodájában cseng a telefon: — Jöjjenek ki azonnal hozzánk! — hallatszik egy izgatott női hang. — A pos­tás felmászott a kertünkben az egyik fára és ingerli a kutyánkat! BERLIN — Péter, holnap küldd be az iskolába a nagyapádat! — És miért a nagyapá mat, tanár úr? — Azért, hogy beszéljen a papáddal. Tudod, hogy min­dig milyen sok hiba van a házi feladataiban ... PRÁGA — Mióta ilyen pesszimista ez a Kamii? — Amióta kölcsön adott egy optimistának 1000 koro­nát. BÉCS — Milyen idő van kint? — kérdezi Erika asszony a férjét. — Nem tudom ... — De hiszen most jöttél kintről! — Na igen, de olyan köd van, hogy három lépésnyire sem lehet ellátni... PÁRIZS — Kisasszony — szólítja meg egy ifjú ember az utcán haladó szép fiatal lányt —, szép kutyája van. Hogy hív­ják? — Megbolondult? — tilta­kozik a leány. — Hiszen ne­kem nincs is kutyám! — Tudom, de valahogy el kellett kezdeni a beszélge­tést. BRÜSSZEL Vége van az előadásnak és a közönség fütyülni kezd a színházban. Csak egy úr tap­sol. — Miért tapsol? — kérde­zi a szomszédja. — Azoknak tapsolok, akik fütyülnek... Vizsgán- Szálljon ki a kocsi­ból, megbukott - mondja a vizsgáztató a gépkocsi­vezető-jelöltnek.- Hogy-hogy megbuk­tam? - védekezik a jelölt. - Hiszen még nem is csi­náltam semmit, éppen csak hogy leültem. * - Az igaz, de a hátsó ülésre! okos Elek, a jó hí­rű „Gumirétes Mű­vek” vezérigazgató­ja Aduász Medárd- dal, sógorával és tanácsadójával együtt ötöd­ször is hiába lapozta végig a „Nemzetközi Családi Al­manach” mind a. hat kötetét. Sehol sem találták az an­tarktiszi Albert Jeges nevét. Pedig óriási szükség lett volna valami információra erről az Albert Jegesről, aki holnap után kereskedelmi tárgyalásra érkezik az üzem­be. Az előzményekhez tar­tozik : Antarktisz évtizedek óta a legjobb külföldi part­nere a „Gumirétes Műved­nek, ám a közelmúltban nagyszabású pingvinlázadás tört ki egy hajórakomány romlott gumirétes miatt. — Nincs más hátra — só­hajtott Tokos — táviratozni kell Mályinkó néném ötöd- unokatestvérének... — Igen — biccentett a sógor és tanácsadó. S a távirat még aznap elment. Fokozta a riadalmat, hogy az antarktiszi küldöttség, megérkezése után, a tárgya­lások azonnali megkezdését követelte. Hiába volt Tokos és Aduász minden ajánlata — zsiványparti zsivánype- csenyével, borkóstoló sava­nyú uborkával és népvise­letbe öltözött lányokkal — a Jeges vezette küldöttség csak hideg vizet kért, és azonnal megkezdte a szerző­dések tanulmányozását. A hivatalos tárgyalásokon né­hány nap után kiderült, Es akkor a bálnavadász hogy a „Gumirétes” tizenöt év óta egyetlen szerződést sem teljesített határidőre. Az antarktiszi küldöttség már a hideg vizet is visszautasítot­ta, és egymás után bontotta fel a szerződéseket. Ka­tasztrófa fenyegette a „Gu­mirétest”. Tokos egyre rosz- szabb állapotba került, az asztalra tett sós sütemények helyett több alkalommal pa­pírvágó késeket és golyós­toliakat rágcsált ési nyelt le. Emiatt gyakran csuklott és a tintától teljesen elkékült. Az utolsó szerződés tár­gyalására Aduász a gyors­írók helyett mentőorvosokat hívott a terembe, akik élesz­tő berendezéseiket készen­létben tartva figyelték To­kost. A biztonság kedvéért néhány halottkém is ugrásra készen állt. Ezen a reggelen Jeges szo­katlanul derűsen érkezett, mindenkivel kezet fogott majd egy papírlapot húzva elő zsebéből Tokos felé for­dult. A mentők és a halott­kémek közelebb léptek. — Ugye önnek van egy Gusztáv nevű rokona? — kérdezte Jeges a kék vezér- igazgatót. — Igen — mondta elfúlva Tokos. — Bálnavadász az Önök országában. — Akkor rokonok lettünk — vált fátyolossá Jeges hangja. — Az imént kaptam táviratot, hogy szeretett nagybátyám sógornőjének a lánya férjhez ment egy To­kos Gusztáv nevű férfihoz. Ha megengeded: szervusz. Az aznapi tárgyalások egy közeli borpincében fejeződ­tek be, mindkét fél számá­ra előnyös szerződések köt­tettek. Sz. J. Humor-morzsák — Igaz, hogy a főnök ma­gában beszél, amikor egye­dül van? — Nem tudom, még soha nem voltam véle, amikor egyedül volt. » * * Ketten beszélgetnek a kocsmában: — Szeretném, ha együtt lenne az összes pénzem, amit itt elittam... — És akkor mit csinálnál vele? — Hát természetesen el­innám! * * * A feleség mondja a férj­nek: — Tóni, menj, nézd meg, mit csinálnak a gyerekek az udvaron, és mondd nekik, hogy nem szabad.- Hová tálalhatom a reggelit?- öntse rögtön a tengerbe. Ha nehezen jön föl a sisak Russel Baker: Keserű pirulák A minap bementem egy kórházba és a kapuban a portás megállított: „ön nem engedheti meg, hogy ide beke­rüljön!” Ebben nem volt semmi újdonság. Amerikában immáron senki sem engedheti meg magának, hogy kórházba kerüljön. Az orvosi ellátás költségei olyan magasak, hogy az átlagos beteg, aki mandulaműtét­re szorul, csődbe jut, mielőtt az orvos ki­venné a második manduláját. Ebből adó­dik, hogy napjainkban az amerikaiak többségének egyik mandulája kint van, a másik bent. Megmondtam a portásnak, hogy nem szorulok orvosi segélyre, csak látogatóba jöttem. A látogató-belépőjegy húsz dollárba került amely öt dollárral ol­csóbb, mint egy zenekari ülés Liza Minelli új musicalijéhez. A liftért hét dollárt kel­lett volna fizetni, ezért inkább lépcsőn mentem, ami csak öt dollárba került. A lépcsömászástól kifulladva mélyeket lélegeztem, mire néhány műtős beterelt egy lélegeztető szobába, ahol a légzéselem­ző készülék kimutatta, hogy a levegő mel­lett padlóviasz, éter, jód, vécéfertőtlenítő ajándék gyümölcskosarak és ragtapaszok szagát is beszívtam. Ebből a padlóviasz tíz dollárba került; az éter ötvenbe; a jód hu­szonötbe; a fertőtlenítő húszba; a gyü­mölcskosarak szaga tizenötbe; a ragta­paszé pedig megint húszba. Száz dollárt kellett fizetnem a lélegeztető szoba hasz­nálatáért, a lélegzéselemző használatáért hetvenötöt, és harminc dollárt azért a pa­pírért, amin a számlát kiállították. Csekkel fizettem, s ezek után két őr fel­tartóztatott a folyosón, miközben egy nő­vér telefonált a bankba, hogy ellenőrizze nem vagyok-e csekkhamisító. Negyven dol­lárt szabtak ki rám az őrökért, huszonötöt a folyosósarok használatáért, tíz dollárt a telefonhívásért, és ötven dollárt a jó egész­ségi állapotomról szóló irat kiállításáért. Továbbmentem a folyosón a barátom szobája felé, aki gazdag vállalkozó volt, s történetesen lenyelt üzleti ebéd közben egy ha-szálkát. A folyosó használatáért ötven dollárt kértekt a folyosó mennyezetvilágí­tásáért húsz dollárt, a radiátorokból áradó hőért pedig harmincat. Mivel százötven dollárba került volna, hogy belépjek a ba­rátom szobájába, inkább megálltam oda- kinn, és benéztem a nyitott ajtón. A nyi­tott ajtó használata tizenöt dollárba került. A barátom nem volt ott. — Hol az az ember, aki halszálkát nyelt? — kérdeztem egy nővértől. — A felvilágosításért járó tarifa 130 dol­lár, felelte bocsánatkérö mosollyal. A mo­solyért 25 dollárt fizettem, s annak bocsá- natkérő jellegéért külön 40-et. Ezidőre a bankszámlám annyira leapadt, hogy féltem, nem lesz egy fillérem sem a kórházból való kijutásra. Legszívesebben rohantam volna le a lépcsőn, ha abban a pillanatban be nem lép gazdag barátom teljesen felöltözve és zokogva. A történet rövid volt és egyszerű. Telje­sen tönkretették, szinte letörölték őt a föld színéről. A halszálkát nehezen találták meg, az orvosoknak először be kellett ha­tolni a nyelőcsőbe, majd a gyomorba, mi­előtt eltávolíthatták volna. Ekkorára azon­ban a bankszámlája kimerült, a biztosí­tásból járó összeget is felhasználta, a repü­lőgépét, jachtját és autóit árverésen kellett eladnia, maine-i, delawaere-i és venezuelai birtokai mind odavesztek. Mire a műtő­asztalra került, egy fillérje sem maradt, de a kórház azért hajlandónak bizonyult be­varrni a sebeit, és azt is megengedték, hogy megtartsa drága ruháit, amelyekben oda­érkezett. Mindez — úgymond a kórház — az orvosi etika szabályai szerint történt, amelynek tarifája 1500 dollár. A barátom mindig érzékeny idegzetű volt, ezért nem csoda, hogy most kitört és zokogni kezdett az irodában, ahol megmondták neki. hogy noha koldúsbotra jutott, a világ legjobb orvosi ellátásában részesítették. A z igazgatói iroda használatáért 100 dollárt kértek, a sírás díja 150 dollár, volt,s az igazgatási tisztviselő hozzátet­te, hogy az idegösszeomlásért járó 300 dollárt elengedi, a többi számlát pedig elküldi egy végrehajtó ügynökségnek. Miközben az ajtóhoz kísértek bennünket, a kórház ne­vében ajándékot nyújtottak át a barátom­nak: egy bádogpoharat, benne egy tucatnyi ceruzát. Mindezt egy jótanács kísérte: — Legközelebb inkább váljon el — mond­ta a kórházi tisztviselő humoros hangon. Az olcsóbb, mint halszálkát nyelni. A bádogpohár ára 50 dollár volt, a ceru­záké 30. A jótanácsé 100 dollár, s a humo­ros hangért, amelyet egy végrehajtó ügy­nökség által halálba kergetett pácienstől kölcsönöztek, összesen tizenötezer dollár. (Fordította: Zilahi Judit)

Next

/
Thumbnails
Contents