Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-13 / 86. szám
1978. április 13. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 HOGYAN ÉLJÜNK — HOGYAN ÉLÜNK? Az életfeltételek alakításának ellentmondásai _ . .. . életmód B szocialista meghonosításán. a közösségi életforma és magatartás terjesztésén munkálkodva beleütközünk a kispolgári, individualista szemlélet és gyakorlat különféle megnyilvánulási formáiba. Tapasztalataink nap mint nap bizonyítják, hogy az önzés, az anyagiasság, a mások iránti közömbösség távolról sem veszett ki. hogy az egyéni boldogulást nemritkán a társadalom rovására kívánják elérni. Ismeretes, hogy ^iz ilyen magatartás gyökerei a múltba, a kizsákmányoló társadalom viszonyaiba vezetnek vissza, az akkori polgári és kispolgári osztályok, rétegek életviszonyaiból fakadt. Ritkán gondolunk viszont arra. hogy ez nem csupán a múlt öröksége. Mai viszonyainkban is találunk olyan elemeket, amelyek fenntartják, táplálják, újratermelik az individualista, a közösség érdekeit háttérbe szorító nézeteket és cselekedeteket. Ez éppen abból fakad, hogy a szocializmus, mint a kommunista társadalom első, alsóbb foka, -szükségszerűen magán viseli még annak a polgári társadalomnak a jegyeit, amelyből kinőtt, amelynek a megdöntése nyomán keletkezett. Társadalmunk nem is elég gazdag még ahhoz, hoey minden tekintetben „ideális” megoldásokat alkalmazzon. Az érdekeltséget, az ösztönzést sokszor szükségszerűen ellentétes hatású eszközökkel kell biztosítani. Mindez -jg mindennapi élet közvetlen feltételeinek alakulását is érinti, arra is kihat. A szocialista társadalom óriási erőfeszítéseket tesz a dolgozó tömegek, az egész lakosság életviszonyainak javításáért, az életszínvonal rendszeres emeléséért. A lakásviszonyok, az egészségügy, a társadalombiztosítás, a közellátás, a tömegközlekedés. a munkafeltételek állandó javítása, a társadalmi alapok szélesítése az emberek, a családok mindennapi élet- feltételeinek biztosításában erősíti a szocialista együttélési viszonyokat. Ugyanakkor azonban, — éppenazért, mert a szocializmus társadalmi viszonyai és termelőerői még nem elég fejlettek, éppen azért, mert társadalmunk még viszonylag szegény — olyan megoldásokhoz is folyamodni kell, amelyek a társadalmi eszközök és a családi, egyéni erőforrások bizonyos mértékű pazarlásához vezetnek, és újratermelhetnek tipikus individualista törekvéseket. Közismert például, hogy a lakáskérdésnek az a megoldása, amelyet alkalmazni igyekszünk, szükségképpen széles sávban arra kényszerít családokat, hogy hosszú időn keresztül mellékjövedelmeket hajszoljanak, adott esetben a legjobb meggyőződésük ellenére is önmagukba zártan éljenek, eltávolodjanak a közösségi ügyektől. (De még azokban az országokban is, ahol az egyéni-családi erőforrásokat kevésbé veszik igénybe, a lakáshiány elkerülhetetlenül kitermeli az ügyeskedés bizonyos fajtáit, egészen a korrupciós kísérletekig.) A bölcsődei férőhelyek elégtelensége és más körülmények szülték a gyermekgondozási segélyt, olyan formáját a társadalom gondoskodásának, amely — minden előnye mellett különféle — gyakorta vitatott gondokkal, negatív kísérő jelenségekkel is jár. A dolgozók pihenésének az a megoldása, amely a kis egyéni telkek, nyaralók és házikók elszaporodásában öltött testet ugyancsak hordoz problematikus vonásokat, szétforgácsolhatja a társadalom és a családok erőforrásait, s individualista törekvéseknek is lehet talaja. A szocializmus körülményei között tehát a közvetlen életfeltételek alakítása szükségképnen ellentmondásos folyamat. _ . hatásokat terfl negativ mészetesen le- hét lényegesen csökkenteni. Pontosabban szólva, ezeket a folyamatokat lehet úgy alakítani, hogy bennük a kollektivista irányú mozgások egyértelműbben domináljanak. Ez a szocialista politikának szükségképpen alapvető jelentőségű eleme. Hiszen a mindennapi életfeltételek alakulása döntően befolyásolja az emberek társadalmi magatartását, ez az a köre az életfeltételeknek, amelyek közvetítik az átfogóbb társadalmi viszonyok hatását. A kapitalizmustól örökölt kispolgári szokásokat, magatartásokat akkor tudjuk szocialista irányban átalakítani, ha a mindennapi élet körülményeiben — amelyek sorában a munkahelyi viszonyok rendszere is nagy szerepet játszik — közvetlenül tapasztalható kollektivista irányú változások jelentkeznek. A munkahelyi demokrácia tudatos fejlesztésének a többi között ezért van olyan jelentősége. De hasonlóan fontos a közösségi vonások tudatos erősítése, az alkalmazott megoldások gondos elemzése, az életmódot közvetlenül meghatározó feltételek alakításában. tudnunk Mindemellett ken, hogy a jelzett ellentmondásosságot nem küszöbölhetjük ki, hogy ez a szocializmusnak a kommunista társadalom alsó fokának elkerülhetetlen velejárója. De a szocialista politika alapvető követelménye, hogy ezt az ellentmondásokban való mozgást úgy irányítsa, hogy alkalmazott megoldásai átgondoltan és tudatosan a szocializmus felé mutató tendenciákat erősítsék és a kispolgári-individualista törekvések gyengülését hozzák magukkal. A fejlett szocialista társadalom építésének időszakában a szocialista viszonyok talaján olyan folyamatok erősödnek meg, amelyek eredményeképpen az új társadalom fokozatosan elhagyja „tojáshéját” és egyre inkább saját bázisán fejlődik. Ám ugyanakkor a kommunista társadalom alsó fokát jelentő viszonyaiból az áru- és pénzviszonyokból, az elosztás szükségszerű egyenlőtlenségéből szüntelenül újratermelődnek — bár módosult formában — bizonyos individualista törekvések. Ezek az úgynevezett kispol- gáriságnak a kialakult szocializmus talaján születő és továbbélő, a szocialista viszonyokhoz alkalmazkodó formái. A reális szemlélethez hozzátartozik annak felismerése, hogy — éppen társadalmi gyökereik következtében — pusztán valamiféle elhatározással nem szüntethetők meg. Ám legalább ilyen fontos annak az átlátása is. hogy az objektív viszonyok fejlesztésével mind kedvezőtlenebbé válik számukra a talaj, s ha tudatos ráhatással fellépünk ellenük, hatásuk mindinkább csökkenthető, egyre szűkebb térre szorítható. S ez nem csupán lehetőség. hanem a fejlődés elengedhetetlen követelménye, hiszen enélkül maguk az objektív társadalmi viszonyok sem lennének továbbfejleszt- hetők. K. S. Haydn, Mozart, Bruckner A Budapesti MÁV Szimfonikusok hangversenye Hétfőn este a Szigligeti Színházban nyugatnémet karmester mutatkozott be a szolnoki közönség előtt: Siegfried Heinrich. A Budapesti MÁV Szimfonikusok élén Haydn-, Mozart- illetve Bruckner-művekből összeállított műsort vezényelt. Első számként Haydn egyik londoni szimfóniáját, a Nr. 95-ös, C-mollt hallhattuk. Az erős lírai szemlélettel, derűs nagyvonalúsággal előadott mű alatt eleinte úgy tűnt, hogy a karmesternek kevésbé határozottak a „pont”-jai, a frázisindításai, ám a továbbiakban bebizonyosodott az ellenkezője. Siegfried Heinrich nem tartozik a sokat dolgozó karmesterek közé, egyenlő partnernek tekinti, s hagyja muzsikálni a zenekart, kibontakozni a spontán zenei történést, szinte ujjheggyel irányít, de képes hatalmas fokozó erőre, ha szükség van rá. Ezt különösen a műsor befejező számánál, a Bruckner-szimfóniánál tapasztaltuk legintenzívebben. A wagneri hangszerelésű, szélsőséges indulatoktól és ellentétektől feszülő, impozáns méretű hangkölteményt világos formálással, teljes szín- gazdagságában hozta közel hozzánk. A zenekar dicséretére legyen mondva: becsülettel eleget tett a karmester követelményeinek, bírta a tuttik zengő örvénylését, a szólamok — a fúvóskar nagyarányú igénybevétele ellenére — kiegyensúlyozottak maradtak. A kitűnő fa- és rézfúvósok közül külön ki kell emelnünk a kürtösök ragyogóan megoldott szólóit. Kellemes színfoltja volt a koncertnek Mozart fiatalkori alkotása, az „Exsultate, Jubilate”, melyet Dagmar Wanke—Szendrey szopránénekesnő adott elő. A rövid, mindössze három áriából álló motetta nem szűkölködik bravúros részekben, az „Alleluja” például magában is hálás repertoárdarabja a koloratúr szopránoknak. Dagmar Wanke—Szendrey érett, biztos technikával szólaltatta meg a művet, hangja érdekes, szinte testetlenül világos, -Galli- Curciére emlékeztető kamarahang, szép középregiszterrel. Jó stílusérzékkel, muzikálisan énekelt, — a kíséret apró bizonytalanságoktól eltekintve jól alkalmazkodott, s arányos dinamikával ötvözte a produkciót. Nagy Pál Lúdas Matyi tálján ácsokkal találko zik, velük paktál Döbrögi ellen ■.. Ebből azt hihetnénk, hogy a magyar famívesek messze elmaradtak olasz kollégáik mö- gött. Ez bizony tévedés! A fafaragás, a f amívelés a magyar építés történetében mindig jelentős helyet foglalt el. Sót, nemcsak az építéstörténelemben. Régi famívesek Ha csupán a hódoltság korába tekintünk vissza, más lesz a véleményünk az ácsok eleiről. Ügy tűnik, abban a korban mindenki értett a faműveléshez. Ugyanis fából és sárból épült vár, ház, templom, csűr, kas, kerítés, kastély; sőt a magyar ács a láncot is fából készítette, s' cetykának, vagy cöjtnek nevezte. Vasat keveset lehetett találni abban a korban a háromrészre szakított Magyarországon; a kő kibányá- szása is vasszerszámot igényelt volna. Hámoraink nem voltajkl, az a kevés vas, mihez hozzájutott a magyar, kellett kardra, s más háborús eszközre. Tehát, hogy a "If * Faragott fejfák a nógrád- verőcei református temetőben famívelés ebben a korbein jószerével mindenki szakmája volt, elsősorban a szükségnek köszönhető. Anyag, nád, fa régente bőségesen volt. Derék elődeink tehát nem estek kétségbe, ha a vízimalmok „vasmacskáját” is fallánccal eresztették a Duna vagy a Tisza vizébe. Egy bécsi feljegyzés szerint a „házakban sövénykemencék Vannak... Pitvarban vagyon, kémény alátt, fából rakott, földdel töltetett tűzhely, avagy konyha kéménye sövényből, ta- paszos” Az egykori palánk- vagy sövényépítőket nevén neveztük. Külföldön az építkezésnek ezt a módját a magyarokról nevezték el. Valószínű, hogy hazánkból terjedt el a hosszú háborúzások idején. Még a juhászok is értettek az ácsoláshoz. A juhászlegényeket fejszés címmel titulálták; a havasokban maguk vágták a fát, készítették az esztenákat. A kalu- gyerekekről is feljegyzik, hogy sorsukon ácskodással próbáltak segíteni... A házieszközöket is fából készítették. Gyermekkoromban magam is ettem pincehideg aludttejet — fakanállal. Régebben pedig jószerével majd minden evőkészség — villa, tányér, kupa — fából készült. Hordókötő, bognár, kádár, pintér, vedres, csöbrös, kupás csobo- lyás — mind mind famí- vességet jelentett. S akkor a teknősökből annyi fajta volt, hogy felsorolni is hosz- szú. Kupavésők, esztergályosok, kéregvéka-csinálók, hordófákészítők. De ide sorolták a sindeiy hasogat ókat, a kártosokat, a bölcsőseket, a csertörőket, a hídfoltozókat, az abroncshasítókat, a rostakötőket ... Bizonyos megosztás tapasztalható egy fontos szakmán belül — ám egy bizonyosra vehető: mindegyik jói bánt a bárddal, a szekercével. Az ácsok fával odóztak a hódoltsági korban. Például Boronzó falu mestereinek 1634-ben élő erdejük után 25—25 öregdézsát, csebret, középdézsát, Vendelt, egyfü- lű sajtárt, öregkádat — és három kádnak való fát kellett adózniuk. Nevüket is mesterségük után igazították ebben a korban. Roussel Péter (frank volt, de mint magyar vitéz halt meg) jegyezte fel: „A magyarok mód nélkül kedvelik a mesteremberek vezetéknevének az elhagyását, s a mesterségük után való elnevezést ..,” Természetesen mindenki nem lehetett ácsmester Magyarországon. Akkor Döbrögi sem tálján mestereket hozat birtokaira. S hogy megkülönböztessék az igazi mestert, az ácsot a többi, faműveléshez értő, de a szakbá- ban nem teljesen járatos kontártól, hozzátette a maSzélmalom belső szerkezete faragó molnárok munkája (Kiskunfélegyháza, 1860) gyár: „csak monnár”, „csak kártos”, „csak teknős” B. L. Fából ácsolt harangláb (Nemesnép Zala m. 1793)
