Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
1978. április 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP II „Amióta kitettem a lábam a konyhából 99 Mi 1954-ben házasodtunk össze, akkor nehezebb volt az élet. Most ha egy nő terhes, könnyebb munkát kap az üzemben. Amikor én voltam „úgy”, nehéz paradicsomos ládákat emelgettem, a gyereket sem az óvodába vittem később, hanem ráültettük a boronára, azon rázattuk szegényt egész nap - emlékezik Ocskó Sós Antalné A tenyérnyi „irodában”. Szakszervezeti bizalmi vagyok, de ez nem helyes, szerintem nem fér össze a csoportvezetéssel és a brigádvezetöi ppzicióval. Néha azt érzem, úgy néz ki, mintha a dolgozó nem lenne képviselve, legalábbis formailag, és mi a művezetővel egymás között döntenénk el a dolgokat. Le is mondtam.” „Otthon is megmondom a véleményemet, miért ne mondanám? Négyen döntjük el a dolgokat, amikor nyolcéves volt a gyerek, már akkor kikértük a véleményét. Otthon nincs egyszemélyi vezetés. A munkahelyen is ugyanúgy elmondom a' véleményemet, de a többiek is. Negyedévenként lecsengetjük a munkát, na, gyerekek, értékelni fogják a brigádot, nézzük, hogyan állunk!” Fekete füst gomolyog egy kéményből az ipari füstöt sohasem látott földek fölött. Talán még sehol sem örültek annyira az ilyen füstnek, mint Jász- fényszarun. A fekete cafatokat okádó kémény tövében ott a kalapgyár. Modern, új épületek, melyek mögött szinte szégyenlősen lapul egy régebbi, amolyan kócerájforma üzemrész, ahol a „kellékesek” dolgoznak; de a mögöttük emelkedő falak jelzik a kalapgyár további terjeszkedését. A „kóceráj”. A bejárat mellett egy gép aranyozott betűket nyom bőrcsíkokra. Fölötte a falon valami kaktuszféle szomorkodik cserépben, körülötte a Fecske cigarettásdobos madarai felragasztva a mész- re, egész raj. Paszpólozó gépek, fölöttük üres fekete tábla, ráragasztva egy plakát. („Fáradtságnak had,at üzen, tornázik az egész üzem”). Mellett fölakasztva „A kalapgyár kollektív szerződése 1971—1975”. A Jász filmszínház januári műsora következik, majd virágcserép, újságkivágás, naptár. Odébb plakát:stilizált bekötött fej, szöveg: „Egy baleseti jegyzőkönyv tanulsága! Előzzük meg a baleseteket”. Három satnya virág. Fölöttük nagybetűs karton: „Biztonsági megbízott Pádár Sándor”. Alatta: „Tilos a dohányzás”. 1978-as naptár. A piszkosfehér falon plakát: „Apu, anyu haza. várunk”. Odébb plakát: „Ha tüzet észlel, azonnal jelezze!” A szöveg alatt egy telefon rajza, a száma leragasztva. A porral oltó használatát magyarázza egy másik plakát. Sötét ablak, a függöny mögött néhány poharas tejföl, vaj. Tábla: „Nyílt láng, dohányzás tilos”. Falra akasztott kék köpeny. Papír, rajta cirill betűk, a kalapok márkanevei. Két tűzvédelmi plakát, a Jász mozi februári műsora. Kalóriatáblázat alatt fiatal, vékony lány dolgozik. Vöröskeresztes plakát, tejfölöspoharakban három virág. Képek pop-zenekarokról: Kócbabák, Neoton, Beton, Locomotív GT, Ex Vér, Color, Illés, Olympia, stb. Alattuk fiatal lány dolgozik. Tűzvédelmi plakát, két virág, képeslap, kis tükör, fenyőág a falon. A „raktárt” elválasztó d.rótháló egy-egy szála felgörbítvé fogasként szolgál, rajta kabátok, szatyor, kardigán... Zsúfoltság, a laikus számára ócskának tűnő gépek. Az itt dolgozó brigádnak a vezetője Ocskó Sós Antalné, a kellékgyártás csoportvezetője. — Előbb kellett volna idehozni ezt az üzemet — mondja. — Egy ember keresete nem tölti úgy ki a család igényét. A pénz miatt mentem el dolgozni, de ennél sokkal többet kaptam: gyógyszer lett nekem a kalapgyár. Ideges voltam azelőtt; gondolom, az anyagiak is bolygattak. Amikor már munkásnő voltam, egyszer mentem az orvoshoz, hogy mehetek-e már dolgozni? Azt mondja az orvos: „Icukám, magának már öt évvel ezelőtt mennie kellett volna dolgozni!” Olyan jó nekem a munka! — Amíg háztartásbeli volt, például a főzést elejétől a végéig ön csinálta. Átlátta, végezte az egész munkafolyamatot. Itt az üzemben viszont csak egy részművelet van a munkásnőre bízva. Nem unalmas ez így? — Nem bizony, sőt még élveztem is! Az ember abba az egy dologba jól belegyakorolja magát, egyre szebb munkát végez, magabiztos lesz. Most már csoportvezető vagyok, az egész munkafolyamatot átlátom itt a kelléküzemben. Mindent úgy kell beállítani, előkészíteni, hogy stimmeljenek a dolgok. Ezt a munkaszervezést a művezetővel, Oroszinéval együtt végezzük. A kellékeken kívül hogyan készül a kalap, azt most sem tudom. De nincs hiányérzetem. — ön szerint melyik a komolyabb munka: az otthoni vagy az üzemi? — Az üzemi. Nem azért, mert pénz adnak érte. Ha például rosszul nyomom rá a betűket 3 ezer bőrre, akkor kivettem a többiek zsebéből ennyiszer tizenhárom forintot. Nagy a felelősség. Persze, az otthoni dolgokra is figyelni, de az más. Az nagyon jó, hogy a nők is dolgoznak, csakhát nekik ez dupla munka. Háztartásbeliként mire volt gondom? Hogy főzzek, mossak, kitakarítsak. De most, amíg az üzemben vagyok, erre kell figyelni, ha hazamegyek, akkor meg a-ra. Amikor kilép az asszony a háza kapuján és belép az üzembe, mindjárt másként látja a világot. Minden megváltozik. Jobban megismeri az embereket. Beszélget valakivel, akiről ed,dig azt gondolta, buta ember. Most rájön, hogy nem is olyan buta, csak, nem szeret beszélni. És megismer egy csomó új dolgot. Nem csak a munkát. Szóval valóságosan művelődik az ember, ha dolgozik. Azzal, hogy megtanultam a Vegyesipari KTSZ-ben a nuto- lást, a kalapgyárban a paszpólozást, meg a politikát, ezzel műveltebb lettem. Jártam marxista középiskolába, politikai képzésre is. Amióta kitettem a lábam a konyhából, minden jobban érdekel. — Megfigyeltem, az anyósa úgy köszönt, hogy „Dicsértessék!” ön úgy fogadta, hogy „Mindörökké!” Vallásos? — Nehéz eligazodni ezen, úgy két közben van az ember. Nekünk még nem azt tanították, amit a maiaknak, vallásosan neveltek. Azért sokat változott... Persze, nem csak a marxista iskola óta, már azelőtt is változott a nézetem. De valahogy csak két közben van az ember. Egy „Érdemes társadalmi munkás” kitüntetést nézegetek. Ocskóné kapta. — Jó kuncsaftjai voltunk az óvodának, sokat dolgoztunk ott. Jöttek, hogy jaj; Icukám, ez meg az kellene. Jó, megyünk! Szerveztem, összeszedtem a brigádot, mentünk. Persze, én is megkaptam, hogy neked tán otthon nincs meszelnivalód? Van nekem, mondtam. Előbb meszeltem az óvodában, utána otthon. — Amíg otthon dolgozott, énekelt-e főzés közben? — Ajaj, a magyar nótákat szerettem mindig és a tánczenét, néha mondtam is a fiamnak, hogy ej, Gabi, de jó mozgatós ez a szám! Szeretem a zenét. A férjem aranykoszorús brigádtag, megyünk velük kirándulni ide-oda, végignótázzuk az utat. — És az üzemben? A gépek mellett énekelnek-e? — Zörög a gép, de közben morgunk, ajaj, de sok nótát tanultunk itt! Valami jó szám eszembe jutott, fújtam, de csak szép csendesen, azt hittem,' nem hallatszik, de amikor abbahagytam, mégiscsak hallottam. Hát már a másik is azt énekelte. Az örömmel végzett munka csalja elő a dalt. Amikor rossz volt a gépem, nem énekeltem, hanem lecsaptam a bőrt, „hogy rohadj meg!”, de amikor megjavították a masinát, megjött a nóta is. — Megszokták már az üzemet? — A jót hamar megszokja az ember. A Vegyesipari KTSZ-ben még minden szombaton dolgoztunk. Átjöttünk a kalapgyárba, jött az első szabad, szombat. Szokatlan volt: „Nézzétek már, nem kell jönni szombaton!” Most már az is nehezen esik, hogy a másik szombaton dolgozni kell. — Amióta munkába állt, mivel gyarapodott a család? — Újjáépítettük ezt a családi házat, villamosítottuk a háztartást, a két fiam tanul, egyik villamos üzemmérnök lesz, a másik is hasonló pályára készül, még középiskolás. Ez sem kevés pénz. De egy keresetből ezt nem lehetett volna megoldani. — A házimunkában van-e segítség? — A kisebbik fiam takarít, veszi a porszívót, végignyalja a lakást. A disznóknak beszerzi az ennivalót. A férjem eteti az állatokat, A szabad szombatot és szabadmosási napnak nevezem, a nagymosásban segít a férjem is. — És azelőtt? — Mit segített volna? Abból állt az egész napom, hogy főztem, mostam, A mostani munkám is köny- nyebb, mint az övé, azokkal a nagy gépekkel ő csak jobban elfárad, gépszerelő a téeszben. Neki jobban kell a pihenés. — És a brigádtagok? Elmondják, hogy nekik segítenek-e? — Persze! Munka közben mi sütünk, főzünk, no, csak így szóban. Egyik mondja, hogy elküldi agyereket bevásárolni; a másik mondja, hogy neki a férje segít, de van, akinek senki. Egyszer, amikor hazamentem (olyan nyolcéves lehetett a fiam) kiabált a két gyerekem a kapuban, hogy „Anyu, felmostuk a konyhát!” Mondom, hű de szépen megcsináltátok! Pedig összecsapkodták a falat. Megdicsértem őket, máskor is segítettek. Úgyhogy szerintem leginkább az asszonyon múlik, hogy segít-e neki a családja, vagy sem. Emlékszem, amikor még lány voltam, milyen rosszul esett, ha édesapám így szólt hajnalban: „Ugrás, megyünk kapálni!” De ha úgy mondta, hogy „Ilonkám, kelj fel kislányom, tudod milyen meleg lesz később a kapálásra!”, akkor örömmel ugrottam. Szépen kell bánni az emberekkel. Itt, az üzemben is. — Csoportvezető. „Főnöknek” érzi magát? — Nem. Munkásnak, A gyári statisztikában is így szerepelek. De így is van. Itt nincs az a három lépés távolság! Megbeszéljük az otthoni dolgokat is, na, gyerekek, este ki mit főz (szinte mindenki főz este)... Szóval, olyan ez a műhely, ez a brigád, mint egy család. Az „iroda” piciny kalitka, üvegén belülről ragasztott papírok, kimutatások a kellékgyártásról, fényképek a brigádról, oklevelek. „Oklevél a Martos Flóra szocialista brigádnak a Nagy Októberi Szocialista Forradalom 60. évfordulójának tiszteletére rendezett községi brigádvetélkedőn elért IV. helyezéséért”. Másik oklevél: „Martos Flóra brigád 1976. november7-e tiszteletére a brigádversenyben a szocialista brigád, zöldkoszorús fokozatát érte el.” Bejegyzés a brigádnaplóba: „Gyászolunk 1977. IX. 14-én. Meghalt egy kedves brigádtagunk, Annus Istvánná hosszú szenvedés után 51 éves korában. Utolsó útjára elkísérte az egész brigád. Emlékét megőrizzük.” A műhely volt takarítónőjének ott a fényképe is. Helye máig betöltetlen, a brigád vállalta, hogy takarít. Egy levél a naplóból: „Nagy meglepetés volt és öröm az Othonban lévőknek az öregekre való megemlékezésök, hálás sok köszönetét küldünk az értünk való szíves fáradozásukért és nemes jó cselekedütökért Oroszi Lászlónénak és brigádjának és Isten áldását kérjük reájuk. Tisztelettel az Othon öregjei”. — A kelléküzem tavaly 120 százalékra teljesítette a tervét, most is így állunk — mondja búcsúzóul Ocskó Sós Antalné. — És az egész gyár? — Azt nem tudom. Körmendi Lajos Fotó; T. Katona László „1969-ben lettem betanított munkás a Vegyesipari Ktsz-nél, nagy marógépen, fűrészgépen dolgoztam. Most tessék elképzelni egy asszonyt, aki azelőtt paradicsomot szedett, kapált... Itt meg férfimunkát végeztem, régebben ilyesminek a közelébe sem engedtek, hogy nem asszony kezébe való az ...” S. v^vV^\\ ■ V ‘* „Egyszer megkérdezték, hogy Ica, el mered vállalni a csoportvezetést? Mondom, el énl Igaz, hogy nem ismertem ezeket a szovjet betűket, ugye, nem tanultam, ezektől féltem. Oroszi Lászlónét, Terikét akkor kiemelték művezetőnek, én lettem a csoportvezetője, már kilenc éve együtt dolgozunk, problémánk még sohasem volt. De azelőtt én is ennél a betűnyomó gépnél dolgoztam." Kormoska, a kis fekete kandúr, a család kedvence Fizetés van. „Mondják az asszonyok, hogy lehetne több is a fizetés, dehát azelőtt még ez sem volt. Tavaly 2261 forint volt a kellékesek átlagkeresete” „Tiltott helyen ne dohányozzunk I” - hirdetik a műhelyben a plakátok. Képünkön a kijelölt dohányzósarok, a bejáratnál: egy vödör víz a csikkek eloltására, egy bádogdoboz a csikkek gyűjtésére Bejegyzés a brigádnaplóba: „A munkahelyi tornát kettő éve rendszeresen megtartjuk, kivéve a túl meleg napokat, ugyanis a ventilátort elvitték, helyette másikat nem szereltek fel. Levegő csere csak 2 kicsi ablak és a hőség leírhatatlan. Ekkor nincs megtartva, ha hűvösebb az idő minden nap 11 óra 10-kor”