Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
1978. április 3. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Borsos Miklós rézkarca Április bolondja Benned, születtem, édesbús, szeszélyes Tavaszi hónap, felleges derűs, Mikor a rétek lelke már fölérez, S brekeg a vízben száz bús hegedűs. A Tisza partján ringatott a bölcsőm, Holdtölte volt — tavaszi anda hold —, S a szőke fényben az éjét betöltőn A vizek népe mind nászdalt dalolt. Én hallgattam e furcsán bánatos dalt. Mely egyhangún szép, és gyönyörbe olvad, És sírvavigad. mint a honi ének. Mások világgá zengő zongoráját Én nem irigylem. A magad cigányát Lásd bennem, ó, magyar, ki neked élek! Dedikáció Késő szüret, de sors és ember Amit szőlőmben meghagyott, Annál becsesebb és érettebb, S belőle bárkinek adok. Ez az én vérem: gyönyör és gyász Bora, bíbora benne ég, Fájó tavasz, szomorú szép nyár Emléke ott zsong benne még. Juhász Gyula: Arckép Művész, így fesd a képem: a homlok nagy, derűs. Görög derű ez, melyben a tiszta gondolat A boldog esti órán, magányos hegedűs, Plútói vággyal játszik örök ábrándokat. A szem sötét és fénylő. Keresztény dómokon Az üvegablakoknak ilyen sötét a fénye, Mikor künn a világ esős, ködös, komor, És benn az oltárképek mind talpig feketébe. És a kezem szelíden, fáradtan üresen Csüggedjen le a földre, mint szomorúfűz ága, Amelynek a tavasz fáj, s a sírok barnasága. S a háttérben a szürke uralkodó legyen, És ne feledd az arcról a vénítő redóket, Ó, mert kín, gond, gyász sem felejté vésni őket! Egy ház Eltűnik egy ház. Alacsony tetővel Nem ostromolta gőggel az eget. Míg állt, nem tűnt fel senkinek e tájon, öreg anyó volt, élt már eleget. De nekem a szívembe vág a csákány, Mely falait lebontja, mert nekem E ház volt gyermekségem, ifjúságom, E szürke ház volt színdús életem. Ez alacsony tetők alatt magasba Ó, hányszor lendült homlokom, dalom, Hány álom ringatott alvón, imetten, És háború zúgott s forradalom. Itt éltem én, a gyermek, ki öreg volt, És aki mindig nagy gyermek maradt. Itt sírtam én, mint ifjú, ki sosem volt Fiatal, s várt egy végső diadalt. És innen néztem a szabad jövőbe Mint férfi, mikor nő, sors elhagyott. S a boldogtalan tegnapért cserébe Köszöntöttem a szabad holnapot. Itt virrasztottam álmaim fölött én, Mint kapitány a süllyedő hajón, A földet kémlelőn, mely ott dereng már Egy új hajnalban. És majd hallgatom, Hogy cseng a csákány, görnyed a gerenda, Hogy dolgozik, ront, bont a faltörő. Hogy épül álmon, harcon és kudarcon, Egy élet romjain túl a jövő! 1883. április 4-én — 95 éve — szülétett Juhász Gyula, a Nyugat első költőnemzedékének kiváló képviselője Szengín Erdene: ärga lombok H árman utaztak a hat gerendából kötött tutajon: Bat, a tutajos, Szonom, valamint a felesége, Baldzsid. Az Ónon folyón ereszkedtek alá az Ulan Han déli lejtőjéről. Az ár leapadt, felhőtlen volt az ég. őszi meleg áradt, sárgultak a levelek. Csodálatos ilyenkor az úszta tás. Bat nemrég vetette le a katonazubbonyt. Évek vágyódása gyülemlett benne szülőföldje után. Mikor hazatért, tutajosnak állt az új fatelepen. Tutaja most ké- nyelmes-lassan úszott a folyón. Vizével a tutajos a szomját oltja, teste megtisztul benne. Ez a boldogság. Áll a tutaj orrán. Kezében gömbölyűre kopott, fehér nyírfaevező. Vállával nekifeszül, karjával - visszatartja. A sárga nap fölszikrázik a mederben, türkiz és lazúr kavicsok csillannak, kék és zöld fény villan a szemébe. A tutaj összeforr vele.. Mintha lélegzetével együtt rezdülne, siklik lefelé két gyönyörű part között. Füzek, aranysárga lombú nyárfák, zelniceliget. Magas szikla, sötétzöld fenyő koronázza. Meredeken feltörő szirtek, amint komoran tükröződnek a vízben. Egy kanyar után lekaszált rét, őszi munkára vonuló emberek, jószágok. Kazlakba rakott széna mellett sátrak, tábortűz kék füstje. A messzeségben ködbe kéklő hegygerinc, fölötte azúr ég. Egyszerre lepi meg a természet tízezer színe, csöndje, hangja. illata. És ki tudná leírni a folyóvíz csodálatos szagát! Átnedvesedett fenyőgerendák, kátrány, széna illata a kanyaron túli mezőről, fanyar füst, méz és nádcukor: mind benne van. Bat kifeszíti mellét karját kitárja. Miiven szép a világ. Bő nadrágja szárát följebb tűri. Katonaéletben megerősödött lábán az izmok csak úgy duzzadnak. Vastag fekete vászoninge kihajtva, a nap vörösre égeti mellét. Szonom tapasztalt tutajos. évszámra járja az Ónon vizét. A tutajon a hevenyészett kalyiba ajtajánál széna, azon nyúlik el. Keze- lába hosszú, mellkasa hatalmas, jól megtermett, tagbaszakadt ember. Csizmája mellette, kétarasznyi lábfejét szabadon éri a nap. Feje akár az üllő. most alsó karján nyugszik. Szemöldöke leeresztve, szeme zárva. Lábánál hosszú nyelű ácsfejsze meg egy kurta kémé- nyű vaskályha, kormos vaskatlannal. A kalyibából Szőnöm felesége lép ki. Nyújtózik, hátát homorítva, telt kis teste megfeszül, melle domborodik. Homloka magas, nagy szeme fölött sötét szemöldök ível, orrocskája alatt duzzadt ajkak fénylenek. Barna bőrű, rugalmas testű asszony, két erős, izmos férfi mellett. — Bat, te most pihenj! Odaállok egy kicsinykét. — A tutaj széléhez lép. feltűri köntöse ujját, szélét összefogva megemeli, úgy, hogy térde kivillan. Tenyerét a vízbe meríti, lemossa arcát. Bat kedvtelve nézi. — A férjed nem kelted föl? — Hadd aludjon még! — Akkor itt maradok. — Nem fáradtál el? — Ugyan, mitől is? — Egyszer kifárasztanálak. .. — nevetett Baldzsid. majd papucsos lábával megrugdosta az alvó kétarasznyi lábát. — Kelj föl, hé! — Az ember szemét dörgöli, és fel- tápászkodik. Batnak Baldzsid jár eszébe Az elmúlt négy év hogy átformálta! Félénk, cingár kislány volt, fejletlen testű. S amíg Bat katonaként szolgált, szép barna lánnyá serdült. Az Ulan Han hegynél pillantotta meg újra. A lélegzete is elállt akkor. A lánynak már férje van. Szonom húsz évvel idősebb Baldzsidnál. Ifjak irigykednek rá, élce- ket faragnak, miért is mehetett hozzá a lány. Bat figyeli őket. de nem talál kivetnivalót. Nagy köztük a korkülönbség, ez minden. Bennük sincs több hiba, mint bárki másban. Szonomot régóta ismeri. Büszke arc, királyi sastekintet, és nyílt szelíd természet. A munkában különösen kitűnik. A hegy vizeiről mindent tud. A telep főnöke nemhiába őt küldte az úsztatáshoz. Tapasztalt, derék ember, földijei közt tekintélye van. Bat arra gondolt, hogy rejtélyesen alakul egy ember. Ha ki lehetne fürkészni! Már két napja hajóznak együtt, örül, de félelem is lappang benne. Gyönyörködteti a kétheti tutajozás. Ám Baldzsid látása fogva tartja, gyötri a szívét. Az asszony testében napsugár, szél illata, víz lehelete vibrál, tiszta és erős. Férfiak közt tudja, mit ér, mozgása magabiztos. Ragyogó szépségét szüntelen láttatja, s Bat úgy érzi magát, mint kígyószem bűvöletébe került kismadár, nincs menekvése. Innen bizony rövid kis lépés nevetségessé válni, vagy éppen szomorúságba esni. Bat azonban vigyáz. Nem tapasztalatlan kis legény, igyekszik, hogy el ne veszítse a fejét. Csak a szemét legeltetheti. Nincs mit tenni, várni kell, míg elül a szíve vihara. Kerek hold lebeg a fenyők csúcsára tűzve, csöndes, langyos az este. A víz tükrében úszik a hold fehér arca, nyomában zajtalan siklik a hatgerendás tutaj. Néha csobban az evező. A fehérholdú vizet puhán hasítja a hatgerendás tutaj. Bat fél szemmel Szonomot lesi. — Baldzsid! — suttogja zavartan. Baldzsid lenéz, mosolyog. — Baldzsid, de nagyon megváltoztál! — Ugyan mi változott rajtam? — Minden. — Honnan tudod? — Látni azt. — És milyen lettem? — Nagyon csinos. — Régen talán csúnya voltam? — Nem gondoltam, hogy ilyen leszel. — No, most igazat mondtál. Rám se néztél akkoriban! — Hát mit is mondjak? Ha tudtam volna, hogy ilyen- leszel... — Akkor mi lett volna? — Hogy is tudtam volna! ■— Ugyan hogy is! Bizony, hiába nézegettem utánad! B at fölemelkedett, mohó szemét rávetette, úgy suttogta: — De most... most... Baldzsid csak nevette, aztán csengő hangon a férjét szólítottál; — Szonom! Későre jár! Melles Kornélia fordítása Szengfn Erdene ma élő mongol költő és Író or kerüűlt a bútorokra S is, lévén ezerkilenc- százharminckettő, sokatmondó dátum. Először egy féllábú férfi érkezett, fején akkora lyuk, hogy kisebbfajta húsvéti tojás fészkéül szolgálhatott volna. — Melyik az? — kérdezte. — Sietek, autóval vagyok. Gyula leültette, cigarettával kínálta, borral is. Fél litert vett a sarkon, Maxhof- fertöl, elengedhetetlen befektetésnek vélte. Majd vérbe borul a vevő szeme, gondolta, a bútorok bűvös színhatások sugárzásába kerülnek, jobbra érdemes lelkűk integet a le- pattogzott politúr mögül. Dadogni kezd, és azt mondja, hogy azonnal megvesz mindent, csak adják! Másképpen alakult. A férfi — nepper lehetett — szakszavakat mormolt, botját az asztalnak támasztotta. Csak annyit mondott — kopott ez, kedves úr. Kopott, ez az igazság. Kell nyolcvan? Nem kellett a nyolcvan. A sánta elment. — Meg fogja bánni — mondta. Kvázi — ezt is mondta még. Miért? A második jelölt kövér nő volt, zöld lódenkabátban. Ez már az első szobában gyalázni kezdte a szekrényt. — Mert mit érthet egy ilyen, kérdem én? — mondta kétszer is. — Azt hiszik, valami istentudja milyen érték, aztán az ember feljön hiába. Hetvenöt, fillérrel sem több. Figyelte a távozó nőt. A sarkon a sánta férfi várta, együtt mentek el. Gyula rövid gondolkozás után mindent megértett, elkomoAbody Béla: Csoda a bútorokkal rult, szipkáját rágta. — Hagyjál — mondta a feleségének. — Nem adjuk el, és kész. Nem szívesen tartom polcon a ruhámat. Ebből végtelennek ígérkező párbeszéd kezdődött, először csak a szavak veszélytelen, formájukkal kacérkodó csobogása, utóbb szélesebb medret mosó hömpöly- gés, majd áradás. Szerencse, hogy újabb csöngetés szakította félbe. — Tessék — mondta Gyula barátságtalanul. Idősebb asszony állt az ajtóban. Ősz haján szerény, de ízléses kalapka, kezeben fekete retikül. Sötétkék kabátja némi méltóságba fogta a látványt, s egy világoskék, mintás selyemsálon pihent meg a szem. — A szekrény ügyében, ha szíveskednék... Tudniillik — magyarázta —, nagyon kellene a szekrény. Meg az a többi bútor is. amit a hirdetésben tetszett írni. Ha láthatnám... Gyula bevezette. — Nagyon szép — mondta az asszony. — Igazán nagyon szép. Látom, hogy jó állapotban van. Ha szabadna az árát? — Száznegyven — mondta Gyula. — Nem több, nem kevesebb. Már voltak itt érdeklődni. — Már voltak? — aggó— Száznegyven? — tetté hozzá, kissé szórakozottan, dott a hölgy. — Nem sok. Igazán nem sok. Esetleg, ha a többit is vinném, kapok, ugye, valami engedményt? Mert az ember úgy van, hogy venne, csak hát... Gyula megmutatta a „többi bútort” is. Ezeket szemérmét legyűrve; maga sem gondolta komolyan, hogy vevő akadna rájuk. Egy formás gramofonszekrény, készülék nélkül. — Valami tartónak lehet használni — mondta. — Átalakítják és kész. — Volt még egy forgatható, de sebzett, trottyos könyvállvány, harmonikázó polcokkal, két szék, kibugy- gyant belük a padlót simogatta, s egy kiszámíthatatlan rendeltetésű lépcsőszerű haboskőris állvány. — A faanyag miatt — magyarázta. A hölgy áhitatosan bólogatott. — Nagyon szép — mondta. — Megmondom őszintén, mind kellene. Erre nekem szükségem van mindre. Ha meg tudunk egyezni. Megegyeztek. Gyula öt pengőt engedett a szekrényből, a többit harminc— negyven pengős átlaggal illette. — A lépcső ráadás — mondta. — Ha mind el tetszik vinni. — Köszönöm — mondta a vevő. —■ Nagyon örülök. Igazán, nagyon örülök. Holnap jövök a pénzzel és a szállítókkal. Melegen búcsúztak. az előszobában beszélgettek is. családról, erről-arról. — A fiam mérnök — mondta a hölgy. — Azoknak sincs könnyű dolguk, a rajzoknál én is segítek. Megérdemlik ezek a gyerekek, hogy az ember az egész életét feláldozza értük? Hát, szóval akkor holnap. Várták. Várták, de késett. — Biztos délután — .vélte Gyula. — Közbejöhetett valami. Vagy holnap. De nem jött másnap sem. Nem jött harmadnap sem. Lehullottak a lombok, és nem jött. Múltak az évek és nem jött. Elváltak Gyula kisebb lakásba költözött. Fia megházasodott, vidékre helyezték. Fogaj kihullottak. (Főként Gyulának.) Az elsőt úgy lepte el a fájás, mint öregedő nő szerelme, az utolsó már alig volt érezhető, az orvos kiemelte. A néni azonban nem jött. A háború is kitört. Gyula ekkor már sűrűbben járta a temetőket. Innen remélt valami nyomot. Talán kikel egy sírból a vevő. Vagy égj szózatot hallat? Nem és nem. yula meghalt. Bútorait G elárverezték, mert némi adósságokkal terhesen enyészett a túlvilág párájába, fia nem segíthette, megvolt a maga baja, három gyerekkel, mind a három fiú, a mindenségit neki! A vevő nem jött. Összeállította: Rékasy Ildikó. 450 éve — 1528. április 6-án — halt meg Albrecht Dürer festő és grafikus, a német festészet legnagyobb mestere