Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-27 / 98. szám

1978. április 27. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Liszt, Wagner, Mahler-rellkvlák Riportervetél kedö Emma Calvé, a párizsi Opera primadonnája, aki 1904. december 3-án llépett fel Budapesten a Carmen címsze­repében. Az operaház múzeumában Valójában „Ereklyetár” a neve. A Magyar Állami Ope­raház emlékgyűjteményének számos szép darabját min­den este megnézheti a kö­zönség az előadások szüne­tében a Székely Bertalan-te- rem előtti rész gazdag fara­gást!, tölgyfadíszítéses he­lyiségében. Szobrok, kották, festmények, rajzok, levelek, szerződések, kellékek, zse­niális művészek dedikált fényképei láthatók a tárlók­ban és a falakon elhelyezett keretekben. Egy év óta „A magyar operajátszás a kez­detétől 1944-ig” elnevezésű kiállításban gyönyörködhet­nek azok, akik a dohányzó helyett a színháznak ezt a részét látogatják. De az iga­zi gyűjteménynek csak egy kicsiny részét tudják meg­mutatni. (Olykor az Erkel Színházban is rendeznek tár­latot az anyagból.) „Töme­gével” a felbecsülhetetlen színháztörténeti értékű anyag tároló helye: az Erek­lyetár. 1930-ban határozta el az akkori igazgató, dr. Rad- nai Miklós az Ereklyetár létesítését. Vörösmartyra hi­vatkozott: „A múltat tisz­teld a jelenben, és tartsd a jövőnek.” Az első katalógus előszavában kifejtette Rad,- nai, hogy szebben aligha le­hetne kifejezni célját és ér­telmét a szeretetnek, mely- lyel mindazt, ami e falak között a látogató szeme elé tárul, összegyűjtötték. „Le­gyen bizonyítása ez az erek­lyegyűjtemény annak, hogy a tiszta cél és nemes művé­szi eszmény még a zene és a hang múlandó birodalmá­ban is maradandó emléket állít magának”. Eredetileg a színház ve­zetői már a nyitástól (1884) kezdődően gondoltak arra, hogy a tárgyi és méginkább a személyi emlékeket ösz- szegyűjtsék. Az ereklye­gyűjtemény Emst Lajos mű­gyűjtő bőkezűsége folytán 125 darabbal szaporodott. Sajnos a papírra írt emlé­kek egy részét 1944-ben az ostrom alatt tüzelésre hasz­nálták fel, s rengeteg érték veszett kárba. Az ereklye­tárban hangszerek is van­nak, így Erkel Ferenc zon­gorája. Hatalmas ládákban, roskadásig telt polcokon raj­zok, metszetek, kéziratok. A legféltettebb kincsek Liszt Ferenc levele Kertbenyheza cigányzenéről; vagy egy má­sik írása 1851-ből arról, hogy meg akarja zenésíteni a Já­nos vitézt. Ott van Liszt Ferenc szobra Dunaiszky Lászlótól. A Kölcsey—Erkel­himnusz a zeneszerző ere­deti kéziratában. Díszletváz­latok a Teli Villmosból, Pró­fétából, Aidából és más szín­padi művekből az Operaház működésének első évtizede emlékeként. Akkoriban a kulisszák Spannraft Ágos­ton irányításával készültek. Becses emlék a színház épí­tési tervének homlokzati ké­pe. Ybl Miklós készítette. És ott az építést jóváhagyó ha­tósági záradék is. Dalnoki Béni tiszteleti taggá történt kinevezési okmányát, Puc­cini kéziratait is megcsodál­hatjuk. Ott díszeleg a híres tenorista. Anthes György ezüstkardja Siegmund szere­péből, Siegfried kürtjével együtt. Továbbá ritkaság is: Goldmárk Károly levelei. Ady Endre távirati üdvözle­te Szoyer Ilonkához, Mahler Gusztáv régi arcképe. (A Mahler-korszak hároméves volt. Ismeretlen kezek csak­nem minden írásos emlékét eltüntették a gyűjtemény­ből.) Láthatjuk Désirée Ar- tot de Padilla (Csajkovszkij felesége volt rövid ideig), Gárdonyi Géza Blaha Lujza, Zichy Mihály, Paulay Ede kéziratait, csoportképeket Puccini Nyugat lánya című operájának bemutatójáról. Üjházy Eide, Hubay Jenő le­veleit, operabáli meghívó­kat. A kották között különö­sen becses Ékkel Bánk bán­ja táncrészletének eredeti vezérkönyve, valamint Wag­ner Richard Siegfriedjénék kovács-dala. (Ez eredeti kéz­irat, melyet 1875-ben írt le budapesti tartózkodása al­kalmából Gassi Ferenc szá­mára, aki egy itteni hang­versenyen elénekelte.) őr­zik Bartók Béla kéziratait, így A fából faragott király­fi zongorakivonatát. Űjabban az igazgatóság el­rendelte, hogy a színházi le­velezésből, kellékekből, jel­mezekből egyetlen egy dara­bot sem szabad kiselejtezni, átszabni anélkül, hogy erre engedélyt ne kémének. A gyűjtemény, ha lassan is, de minden nap szaporodik. Mos­tanában Puccini, Leoncavallo és mások olajportréja jutott az ereklyetár birtokába. „A múlt, amit a magyar énekművészet hite, akarata és munkája szentelt meg — írta 1930-ban Radnai igaz­gató —, a letűnt évtizedek, melyek mögött lobogó ma­gyar művészéletek sorsa, si­kere, küzdelme vonul meg, legyen üdítő forrása a meg­alkuvást nem ismerő erő­nek, és élő kapocs a jövő­vel.” Kristóf Károly Három emlékezetes nap Beszámolnak a győztesek-Szolnok megyei sikerekkel zárult az úttörők riportvetél­kedőjének közelmúltban megrendezett országos dön­tője. Az előzetes csatározások után tizenhárom együttes ju­tott a vetélkedősorozat utol­só, kétnapos fordulójába, amelyet a fővárosban rendez­tek meg. A tíz fővárosi és három vidéki iskola riporter­végre elérkezett a sorsolás időpontja. Izgatottan vártuk, vajon melyik helyszínen mu­tatkozunk be először ripor­terként? A kihúzott cédulán ez állt: HUNGAROVIN. Űjabb talány: mit jelent a név? Rovarirtószer vagy egy újabb desodor? A kellemes csalódás azonban ezután kö­vetkezett: ez a vállalat ugyanis borexportálással fog­lalkozik. Hatalmas pincerendszeré­ben több száz hordó sorako­zott, de nem a felénk meg­szokott 1—2 hektósok, ha­nem akkorák, hogy egy szo­ba minden berendezési tár­gyával elférne bennük. Az italt kedvelő egyének, gondolom, szívesen úszkál­nának bennük, amit mi nem tehetünk, hiszen ottlétünk riportkészítésre szorítkozott. Elkészült a magnófelvétel, az Még decembert írtunk fü­zeteink margójára, amikor levél érkezett a jászberényi gyakorló általános iskolába a Budapest XXII. kerületben működő 3013. számú Petőfi Sándor úttörőcsapattól: „Pajtások! Kapcsolódva az országos elnökség által meg­hirdetett „Barátunk a rá­dió” akcióhoz, vetélkedőre hívunk benneteket. A vetélkedő célja: a csapa­toknál működő rádióműsor és újságszerkesztő úttörőri­porterek felkészültségüket, ötleteiket bemutassák, és tu­dásukat összemérve gyara­pítsák ismereteiket. Ismer­kedjenek meg az ország kü­lönböző területein dolgozó társaikkal, kicseréljék ta­pasztalataikat, és barátságot kössenek egymással.” A döntőig azonban még hosszú volt az út. Először a selejtezőn kellett túljutnunk. Itt különböző feladatok vár­tak ránk: el kellett külde­nünk a rendezőknek a „Su­lirádió” szalagra vett egyik műsorát, ötperces riportban kellett bemutatni iskolán­kat, két gépelt oldal terjede­trióinak döntőjét a jászberé­nyi gyakorló általános iskola úttörői nyerték, a második helyen pedig a tiszafüredi Kiss Pál általános iskola ta­nulói (Koska Gábor, Czeglédi Tünde, Hajdú Éva) végez­tek. A tehetséges, ifjú újság­író- és riporterjelöltek az alábbi írásokban számolnak be a döntő legérdekesebb pil­lanatairól. írott tudósítás is. És követ­kezett az a fránya telefon! Hívjuk a zsűrit, kezdeném a beszámolót, amikor egy női hang csicsereg: — Te vagy az Feri? További sikertelen tárcsázás után eszünkbe ju­tott a Sír a telefon című slá­ger. Végül is magnóra vet­tük az elmondottakat, s köz­ben cipeltük a zsűri elé. Az agyköszörülés után ki- kapcsolódásnak egy budapes­ti séta szolgált. Szálláshe­lyünkre térve erről az útról kellett tudósítást készíte­nünk, amelybe apait-anyait beleadtunk. Este jött a nap fénypontja: az eredményhirdetés. A má­sodik helynek mindannyian nagyon örültünk, hiszen ezen a versenyen még teljesen újoncnak számítottunk. Koska Gábor Tiszafüred lemben pedig az iskolánkat patronáló Vályi Péter Szo­cialista Brigádot, valamint egy képes albumot az iskola és a brigád kapcsolatáról. Ezenkívül meg kellett ter­veznünk egy emblémát, mely kifejezte csapatújságunk, a Lurkó és a „Sulirádió” kap­csolatát. Mindezeket a téli szünet után készítettük el, és izgatottan vártuk, hogy mi lesz a zsűri válasza. Nagy volt az öröm, amikor március első napjaiban meg­érkezett a zsűri válasza, a meghívó. Tehát bejutottunk! öten készültünk a döntőre, s hárman utazhattunk április 5-én Budapestre. A vendéglátó pajtások már a Keletiben vártak bennün­ket, és kísértek budafoki szállásunkra. Másnap a ti­zenhat helyszín közül a sze­rencsét hozó bal kézzel húz­tuk ki helyszínünket, a Női Fehérneműgyárat. Azonnal útnak is indultunk. A fel­adat: „ötperces riport, egy­perces telefontudósítás elké­szítése a gyár területén, és egyoldalas írott beszámoló. A riporttal és a beszámoló­val fél egykor kellett az isko­lában jelentkeznünk. Deb- reczeni Gabi, aki a riporter szerepét vállalta, alaposan kifutott az öt percből, nem volt más hátra, mint „meg­vágni” az anyagot. Az olló „jót tett” a riportnak, a zsű­ri nagyon elégedett volt. Ebéd után már közösen a többi csapattal a Gyümölcs és Dísznövény Kutató Inté­zetet látogattuk meg. ötper­ces tudósítást kellett összeál­lítanunk a látottakról. El­pártolt tőlünk a szerencse! A magnónk többször fel­mondta a szolgálatot, elta­posták a mikrofon zsinórját, az idegességben sorozatos nyelvbotlások. Versenyt fut­va az idővel, az utolsó pil­lanatban sikerült leadnunk a riportot tartalmazó kazettát. Jó lett volna mindjárt tud­nunk a zsűri véleményét, de erre még várnunk kellett, „ hisz még hátra volt egy tel­jes nap. A délelőtt kisebb la­zítással telt el. Szellmei ve­télkedő volt a műsoron. Elő­ször totót töltöttünk ki, mely a XXII. kerület történetével foglalkozott, majd a rádió és a tévé ifjúsági és gyermek- műsorainak szignáljait igye­keztünk hallás után felis­merni. Ezt követően buda­pesti városnézésre vittek bennünket a házigazdák. A kirándulás után jól esett az ebéd, de nem pihenhettünk sokáig, mert újabb, egyben az utolsó feladatra készül­tünk. Kerületi sétára indul­tunk, melyről visszaérkezve rövid élménybeszámoló írása várt ránk. Kissé kedvetlenül kezdtünk hozzá, de mentsé­günkre szolgáljon, hogy az elmúlt napon már nagyon sokat írtunk. Este azután következett az eredményhirdetés. Először neves újságírók és riporterek értékelték a versenyt, majd Füleki János, a Pajtás fő­szerkesztő-helyettese kihir­dette az eredményt: a tisza­füredi és a csornai pajtások előtt megszereztük az első helyet. Jutalmunk kéthetes zánkai táborozás a nemzet­közi turnusban, ahol mi szer­keszthetjük az úttörőváros rádiójának műsorát és a vá­ros újságját. Ezen kívül a csapat minden tagjának egy- egy fényképezőgép, könyv. Üttörőcsapatunknak pedig egy szép plakett és oklevél, mely a vitrinben hirdeti majd e három emlékezetes nap eredményét. Boross Mária Jászberény A borgyár Szerencsés bal kéz Trencsényi Imre: Monológ — délután S zeretve tisztelt főnö­köm! Ezennel ünnepé­lyes fogaltjaimat teszek, hogy az első infarktusomat rólad fogom elnevezni. Kö­zeleg ... Azután, ha a neve­det hallod, nem biztos, hogy neked szóltak. Lehet, hogy az én infarktusomról 'be­szélnek ... Mert arról be­szélni fognak... Vén csont vagyok, azt mond.od? ... Mondd a sze­membe!. 'Jj Káplárra szig­nálod a dolgaimat. Mintha én nem is léteznék!... Kö­szönöm a kíméletet, de egye­lőre nem kérek belőle. Húsz évem van még a nyugdí­jig- •. Less egy kiosit Káplárod­ra! Kapkodja a gyógyszert... No, persze, ő halálra dol­gozza magát. Az ő vállán van minden, hadd tanuljon bele... Node könyörgöm, miért olyan sürgős? Ismét­lem, nekem még -húsz évem van a nyugdíjig!... Pardon. Én öregszem és csontosodom. És te? ... Par­don ... Valami ördögi szabálysze­rűséget kezdek sejteni. Fé­lelmetes! ... Jut eszembe a kubikos brigád. Ott nem gáncsoltuk, kamaszok és öregek, a jó munkabíró csa­ládapákat ... Ma meg itt csak cica-macázunk a ke­nyérrel? Az öregek meg a fiatalok egymásnak dobálják hogy mi meg ne kaparint­suk? Netán, ha dolgoznánk, nem több jutna mindegyi­künknek? ... No persze, Káplár dolgozik, majd belfe- szakad. Meg természetesen te is, nagyfőnök... Azám, az infarktus! Ha fiatalko­romra gondolok, mindig megfeledkezem róla. Pedig nemcsak kubikoltam. Tanul­tam is. Sőt! De valahogy min­den munkáról úgy képzel­tem, hogy hosszúságszor szé­lességszer magasságszor fo­rint ... Most meg az infark­tus ólálkodik körülöttem... Szívemhez kapok .., Tor­komhoz ... Nyakkendő... Magam is csodálkozom, d,e amióta Káplár itt lejt előt­tem farmerban, valahogy nem érzem jól magam nyak­kendő nélkül... Lehet, hogy ezután a könyökvédő követ­kezik, majd rövidesen az agyérelmeszesedés? ... Va­lóban lehet valami a fejem­mel is, mert azelőtt félévig sem nyúltam a hajamhoz, most meg — igaz, hogy kú­szik lassan hátrafelé a hom­lokom —, de jobb szeretem, ami tollazatom még maradt, rövidre nyírni... Ahogy így elnézem magam, csakugyan öregszem... Előbb-utóbb mindenkép­pen igazatok lesz. A vak is látni fogja, mit ér a mun­kám ... Mert a semmit a vak és a mesterlövész egy­formán látja... De láttál-e te. Káplár, babát a kubik- gödörben?... Nem, öcskös, nem halva született csecse­mőről van szó. Ez már a ti krimiken nőtt fantáziá­tok. A baba, kispajtás, meg­hagyott földoszlop a gödör közepén — a főnök talán még tudja, ha. az ő rokon­ságában is volt kubikos ... Tudod, azon mérték a tel­jesítményt, ha a talajszint nem volt egyenletes ... Mint ahogy most ti is rajtam mé­ritek a saját erőlködéseite­ket ... * * * De megint elkalandoztunk az infarktusunktól... Vi­zet!... Dörzsölni!... Utat!... — Kit vittek el? — Az Altert. — Mit csinált? — Hogyhogy mit csinált? A szíve! ^ — Ilyen fiatalon? — Hogyhogy fiatalon? Negyven is elmúlt! — Hát bizony, elege volt szegénynek... Kórház. — A pszichikai terhelés, asszonyom. A kedves férje, ugye, az élete derekán, ab­ban a karban, amikor a leg­többet vállaljuk, a második fiatalságunk, a gyerekeink kiröppentek, a fejünk lágya már benőtt, de még nem kezdünk ... hát... hogy úgy mondjam, hanyatlani... így az ötödik X táján... — De főorvos úr! ö ép­pen ma lenne negyvenesz- tendős!... — Pardon ... Nos, asszo­nyom, mi mind.en lehetsé­gest megkísérelünk... ■Szép temetés. No nem, azért nem a fő­nök beszél. Érzi, hogy le­szakadna a mennybolt... a mennyezet... ami csak van ... Vagy meghajigál- nák a sárga göröngyökkel... A nyelve is kitörne. Mert ilyenkor csak jót szabad mondani, de mit tudhat ő a megboldogultról? ... Pedig alakja nőttön-nő! Lassan fel­tárulnak e páratlanul köz­hasznú élet rejtett értékei. — Gazdag tapasztalatai­nak tárháza mindannyiunk előtt örökké nyitva állt — zeng a tátongó gödör felett, vagy inkább bicsaklik a hang. Vajon ki ez? ... Nem mindegy? Bárki elmondhat-, ja, amit immár mindenki tud,.. . Megrendültén áll­nak. Káplár is a sötétebbik farmerját vette föl. Senki se ügyel rá. Hiába kapja be, víz nélkül, a gyógyszerét... A főnök? Egyszerűen lát­hatatlan ... Talán ki se jött?... Rávall... így pusztulunk el egymás szeme láttára — kiált fel valaki, amikor a hantok zu­hognak. Persze, hogy nincs itt a főnök... De akár itt is lehet! A lakatok egymás után pattannak le az ajkakról. — Én tegnap akartam épp úgy istenigazában ... — Ma jöttek volna hoz­zánk! Régi barátok va­gyunk ... azaz, hogy... — Mindannyiunkra sor kerül... — Piszlicsáré látszatmun­kákban őröljük fel magun­kat! Tegye szívére a kezét...! — Ügy bizony! Ennyi erő­vel... Ha dolgoznánk .. A — A főnök! — Jókor... — Szervusz. Engem vársz? — Én? Én a temetésemen vagyok... De ha már ép­pen így alakult... — Megbocsáss, nekem most rengeteg a dolgom... És nem is érzem egészen jól magam. Ügy látszik, megint valami... Keress meg majd a jövő héten ... * * * Fájront. Az a nyomorult infarktus meg nem jön. Át­kozott mócsing természe­tem! ..'. Hazamenni... Ko­moran ücsörögni... A csa­lád lábujjhegyen kerülget... De talán így kell lennie. Ve­gyük csak sorra higgadt fej­jel. Ha megúszom: semmi temetés. Ha elvisz: nem hal­lom meg, mit beszélnék ... Az a cseppnyi figyelmesség meg, ami az első és a má­sodik között van — ha van —: kevés ... Meg nem is az igazi...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents