Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-23 / 95. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. április 23. BIZALOM Ezen nevet„ A szerelmes skót fiú levelet ír apjának: „Drága apukám. ha szeretsz, utalj át nekem 20 shillinget. Le akarom fényképeztetni magam a lánnyal, akit szeretek, és elküldöm neked a közös képet.” Az apa ezt válaszolja: „Kedves fiacskám! Feladok neked 10 shillinget, küldd el a lány képét, rád úgyis jól emlékszem — mert én valóban szeretlek.” A koros pincértől megkérdi valaki, mi életének leghőbb vágya. — Áz, hogy a vendégek otthon egyenek-igyanak, a borravalót pedig táviratilag utalják át nekem. — Halló, itt a szülőotthon. Legyen szíves, közölje signor Tozzival, hogy hármas ikrei születtek. — Rosszkor telefonált signora — felel a szobalány. — Signor Tozzi éppen borotválkozik! © A labdarúgó-mérkőzés megsemmisítő eredménnyel végződött. A vesztes csapat kapitánya odament a bíróhoz, szívélyesen kezet szorított vele és így szólt: — Ragyogó mérkőzés volt! — ön így gondolja? — csodálkozott a bíró. — Hát persze! Kár. hogy nem látta! A tanító így szól az engedetlen lurkóhoz: — Mondd csak, Sven, legalább valamikor szoktál a lelkiismereted hangjára hallgatni? — Tessék mondani melyik csatornán közvetítik azt? Az ötéves Johnny életében először egy farmra kerül, és csodálkozva nézegeti a ráérősen rágcsáló, kérődző tehenet. — Tessék mondani, kérem szépen — fordul udvariasan a farmerhez: biztosan rengeteg pénzt tetszik költeni rágógumira ennek a nagy állatnak? • Két hivatali munkatársnő pletykál. — Tudod, drágám — mondja az egyik — biztos vagyok benne, hogy monsieur Savigny nőtlen. — Miért vagy ebben eny- nyire biztos? Azért, mert nem visel jegygyűrűt? — Nem, hanem mert minden reggel másfelől érkezik a hivatalba. Virgil, az amatőr irgil amatőr színjátszó volt. Többször fellépett a művelődési ház világot jelentő deszkáin, ám még többször lelépett róla. Ugyanis Virgil vezetője mindent elköve- díjat, de annál gyakrabban kapott gyomormosást, mivel fölöttébb szerette a szatmári szilvát. Bizony nem egyszer történt, hogy Virgilnek a színfalak mögé kelett menekülni a dühöd- ten pfujoló közönség elől. Virgil azonban kemény jellem volt. mint a kovák-' Újra és újra megjelent a pódiumon. Egyszerűen nem lehetett levakarni onnan. Pedig az amatőr színpad vezetője mindent elkövetett Virgilnek tizedrangú szerepeket adott, ő volt a kerítésdíszlet az egyik há- romfelvonásos tragédiában. Ám Virgil maradt és játszott rendületlenül és vedelt rendületlenül. Ám ekkor a rendezőnek mentőötlete támadt. Az egyik próbán, amikor a szerepeket osztotta ki, Virgilhez érve ünnepélyesen megemelte a hangját: — Virgilkém, arra gondoltam, hogy a kabaréműsorunkban főszerepet adok neked... A te kitűnő tehetséged eddig hamuban szunnyadó parázs volt! Most kibontakoztathatod isteni adottságaidat... Egy híres Kazal-számról van szó. Amiben végigkóstolja a finomabbnál finomabb borokat, közben jópofa dolgokat mond, s a tréfa végére alaposan becsiccsant... Nos, vállalod ezt a testhez álló szerepet? Virgilt azonban annyira meghatotta a szöveg, hogy könnyes szemmel csak be- leegyezőleg pislantani tudott. Elérkezett az előadás. Dugig tömve volt a kis kultúrház nagyterme. Pergett a műsor, dörgő taps kísérte a jeleneteket. Virgil magánszáma következett. Tökjózanul lépett a színpadra —■ tudta, hogy a jelenet végére úgyis kellemesen illuminált lesz. Ez a tudat szárnyakat adott neki, zsinóron jöttek be nála a poénok. A közönség harsányan hahotázott. Nem is volt baj az első három pohárig. Ugyanis remek bukéjú borokat hörpintett fel belőlük az isteni Virgil. A negyedik poharat emelte az ajkához, öntött a borból egy keveset a nyelve mellé. Abban a pillanatban elsápadt, aztán rákvörös lett, mert a bornak nem volt bukéja. nem volt íze, mert színtelen, szagtalan kútvíz volt. De most már végig kellett csinálni az egészet a borzasztó vízzel. Egymás után itta ki a poharakat, de a poénok már nem pukkantak petárdákként. De a legborzasztóbb az volt a dologban, hogy egyszerűen képtelen volt úgy tenni, mintha részeg lenne. Nem tudott düllöngélni, nem tudott csuklani. Nem figyelt már többé a szövegre, s a közönség soraiban egy-egy epés megjegyzés röppent fel: — Már megint részeg a Virgilke... — Nem is részeg, hanem egyenesen részeg disznó... Virgil nem bírta tovább, félbe hagyta a következő mondatot és kiszédült a színfalak mögé. A tragikomikus az volt a dologban, hogy soha olyan színjózan nem volt, mint azon az estén. Virgil nagyot bukott, de szatmárit soha többé nem vett a szájába. Donkó László Strandon A műtőben A hegymászó Minden rendben? M ár az első állomáson belopták magukat a csoport szívébe. Az olcsó szállodában különálló, de közös fürdőszobás két szobában helyezték volna el őket egy másik házaspárral együtt. Imi és Emmi viszont kijelentették, hogy tekintettel az országban dúló bubópestisjárványra, nem hajlandók közös kilincset használni szomszédaikkal, ugyanis látták, amint a helyi piacon banánt vettek, amely köztudottan a bubópestis-baktériumok melegágya. Ekkor még úgy tűnt persze, hogy csupán elővigyázatos magyar állampolgárokról van szó. Am Imi és Emmi mindig képes volt tiltakozás-repertoárjának, ultimátumkínálatának megújítására, kibővítésére. Ugyanakkor olyan természetesen viselkedtek, mintha az egész külföldet a kedvükért rendezték volna be szép díszletházakkal, érdekes növényekkel, élőlényekkel, amelyek közül a kétlá- bon járók csupán ezért beszélnek más nyelven, hogy ne zavarják őket: a magyar párost. A katedrális áhítatos csendjében, ahol az idegenvezető suttogása is úgy hatott, mint a századok szelleme, felharsant Imi diadalüvöltése: — Emmi, gyere, ilyet még nem láttál! — és már vonszolta is hitvesét a templom ellenkező oldalához. Ugyanis Imi mindig talált olyat, amit más halandó a gyarló eszével és rövidlátó tekintetével sosem vett volna észre. Imi született felfedező volt. Ha a csoport kellemes fürdőzésen vett részt — amelyet ők „fürödni otthon is lehet” jeligével mindig kihagytak — Imi és Emmi bizonyos fennsőbbrendűséggel arról meséltek a vacsoránál, hogy titkos kazamatarendszeren keresztül egészen az illető ország belügyminisztériumáig jutottak, de nem akarták felzavarni az alvó őröket, s visszafordultak. Ha az esti programban hastánc szerepelt (leszállított áron!) valamelyik mulatóban, Imi biztos, hogy ott lejtett elmaradhatatlan filmfelvevőjével a telt idomú táncosnő körül, bár az adott fényviszonyok mellett nemhogy filmezni volt lehetetlen, de egy fiatal baA magyar páros goly is csak zseblámpával kereshette volna meg az éjszakai leshelyét. Imi viszont „Kifizettük, tehát benne van az árban” jelszóval ott duruzsolt, kattogott a masinájával. Imi az egyik híres mecset előtt tette fel a koronát addigi tevékeny kedésére. Ezekre a helyekre — arab szokás szerint — csak mezítláb vagy papucsban szabad belépni a turistáknak. Az udvari bejáratnál féltucat arab ücsörgött a fal tövében, mellettük papucshalmok. Imi itt is első kívánt lenni (hátha a többiek „lenézik” előle a falról a freskókat, magukba szívják a filmezéshez szükséges napfényt, egyéb hátrányokról nem is beszélve), tehát rögtön egy doboz magyar cigarettával rohanta le az első bennszülöttet, hogy két pár kölcsönpapucshoz jusson, A belső bejáratnál — mint kiderült — nemhogy ingyen állt a papucshegy, de kötelező is volt a felvétele, ha valaki megfeledkezett volna róla. Arról nem is beszélve, hogy bármelyik arab nem egy dobozért, de egy szál cigarettáért a fele készletét örökbe odaadta volna. Nos, Imi a dús ajándékozás után ott állt, kezében a papuccsal, ám Emmi nem volt sehol. És már harsant is a hívó kiáltás: — Emmiii! De válasz nem érkezett a világnyelvektől zajos térről. — Már megint elcsavargott ez a ...! És Imi ajkát az a sommás minősítés hagyta el, amelyet alpáribb lények a „rossz lányokra” szoktak használni. A magyar csoport tagjai akaratlan tanúként rögzítették emlékezetükbe ezt a megállapítást. Bár egyesek gondolkodóba estek, ugyanis előző este, gyengéd pillanatában Imi bevallotta, hogy egy évtizede él boldog házasságban hitvesével. És ekkor a fal tövében ülő arabok léptek működésbe, látván, hogy a cigarettaosztogató magyar krőzus szorul segítségre. Bár számukra ismeretlen nyelvről volt szó, de egyetlen szó megtanulása nem jelenthetett akadályt, így rögtönzött kórusuk ajkán fölzengett: .,Emi-i-i!” furcsán nyújtották az i-t, mint a müezzin a minaret csúcsán. S ahogy egyre több arab csatlakozott hozzájuk, úgy hasított a közel-keleti késődélután csendjébe az „Emi-i-i-i!” Imi, kezében a papuccsal (hátha visz- szaveszi az arab) ott állt, mint Adám a paradicsom kapujában, kiűzetés után. Imi, a magyar páros árván maradt tagja. Marafkó László
