Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-21 / 93. szám

1976. április 21.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

5

Asszonyok két négyzetméteren

Az építészet és az építés

Hétvége. A szolnoki vasútállomás személypénztárai előtt hosszú sorok. Ilyenkor tavasszal sok embernek kerekedik kedve rokonlátogatásra. kirándulásra. A tömött táskás bejáró diákok, a Szolnokon dolgozó, de vidéken lakó munkások többsége 's beáll a sorba bérletet váltani.

Az ablakok mögött — az alig két négyzetméteres kalitkáiban — boszorkányos gyorsasággal adják, pecsételik a jegyeket, számolják a pénzt a jegypénztárosok. Bár sokan várnak, mégis adnak felvilágosítást is egy-egy ru- tintalan utazónak, útbaigazítják a tanácstalanokat.

A személypénztár Kállai Éva Szocialista Brigádjának tagjai „lépcsőzetesen” vállalkoznak a beszélgetésre, egyszerre nem állhatnak meg. Aki a pénztárban marad, kétszeres sebességre kapcsol.

— Nem újdonság — nyugtat meg Békési Istvánná brigádvezető. — Szinte mindig helyettesítünk valakit. Most is beteg lett az egyik társunk, kórházban van. De szabadság, egyéb eltávozás esetén sincs, aki „beugorjon”. Nem olyan munka ez, amelyet egy-két hét alatt meg lehetne tanulni.

— Mit kell tudnia egy pénztárosnak?

Retkes Istvánná pénztárfőnök válaszol:

— Vasúti, földrajzi ismeretekkel kell rendelkeznie. Pénzkezelésről lévén szó, szükséges a precíz, fegyelmezett magatartás, el kell igazodni 283 fajta jegy között, könyvelői tudás is kell, hiszen zárlatoknál fillérre kell egyeznie mindennek.

— Szakma a személypénz- tárosság?

— Sajnos, nem. Habár eny- nyi ismeret megszerzése felBékési Istvánná ”... ma is szeretettel emlékszem az első vasutas élményekre ...”

ér egy könyvelői képesítéssel.

Csiki Gézáné —. nagyon fiatal nagymama — Szajolból vonatozik Szolnokra naponta. Nem mindig a megszokott, a munkaidőhöz igazodó járattal.

— A brigádtagság társadalmi munkával is jár. Mikor tehetünk ennek a vállalásnak eleget? Munkaidő előtt vagy után. Sokszor a korábbi vonattal jövünk, mire szolgálatba állunk, már elkönyvelhetünk egy-két óra közös munkát — mondja.

— Milyen lehetőségük van erre?

— Takarítóhiány van nálunk is. Nemcsak mint brigádtagok, hanem mint háziasszonyok sem nézhetjük, ha koszos a pénztárablak, ha piszkos a közvetlen munkahely.

— Van még egyéb lehetőség is — kapcsolódik a beszélgetésbe Körmendi József- né, nemzetközi helyjegypénztáros. — Szigorú elszámolási kötelezettségeink vannak. Ez a munka sok időt vesz igénybe, olyankor természetesen nem ülünk a pénztárba. Ha a zárlatkészítés idejéből sikerül „lefaragni” valamennyit, már kész nyereség a többieknek.

— Ügy tűnik, monoton, színtelen a munkájuk.

— Tévedés! — tiltakozik Csikiné. — Akadnak érdekes, sokszor vidám jelenetek is. A napokban például egy idősebb férfi jegyet kért X községbe. Miközben fizetett megkérdezte, igaz-e. hogy csak öt óra múlva indul oda vonat. Igaz, mondtam. Akkor kérek egy Andaxint is! — utasított határozottan. Jó, hagytam rá... kérem a következőt. Am a férfi rendületlenül állt és várt. Végül is elkiáltottam

Körmendi iózselné: "... perceket faragunk le, mindenki jól jár..."

magam: — Lányok, van valakinek nyugtatója? Volt. Ügyfelem ott nyomban lenyelte. és némileg megnyugodva távozott.

Békési Istvánná, a kollektíva vezetője huszonkét éve került a pénztári szolgálathoz. Lelkiismeretessége, példamutatása közismert a szolnoki pályaudvaron. Január elsejétől előléptették pénztár- átadónak. Huszonnyolc pénztár ellenőrzése, a munka jobb szervezése tartozik feladatai közé.

— Ma is szeretettel emlékszem az első vasutas élményekre, az első utakra. A személypénztárosi vizsga mellett vonatvezetői képesítést is szereztem. Büszke vagyok arra, hogy amikor férjemet — aki vonatvezető — behívták katonának, a helyébe léphettem.

Egy csendesebb félórában már három asszonnyal beszélhetünk a munkáról, a szabad időről, a tanulásról és a szórakozásról. Nem dicsekvő- ek, csak utalásokból tudom meg, hogy Körmendiné utolsó éves a vasúti szakközépiskolában, hogy rendszeres látogatói a vasúti csomóponti klub rendezvényeinek, aktív társadalmi munkások. A hat tagú asszonybrigád „kalitkán kívüli” élete is nyílt vágányon fut..

T. Szűcs Etelka

országos

II változás méretű, országot

formáló és nemzedékeket érintő: másfél évtized alatt — 1960 és 1975 között — csaknem ötvenezerrel több mint egymillió új lakást emeltek hazánkban, s az ötödik ötéves tervidőszak első két esztendejében további 180 ezer otthon épült városokban és falun. Ez idő alatt minden harmadik család új hajlékba költözött: korszerűbb, tágasabb, igényeinek megfelelőbbe, s megannyi avult viskó falába belevágott a bontócsákány. Változnak életkörülményeink, és változik a táj, ama szőkébb közeg is, amely napról napra körülvesz minket. S mintha a közvélemény értékítélete is változóban volna...

Nem, szó sincs arról, mintha a számszerű eredményeket bárki is alábecsülné, mintha nem lennének büszkék e nagyszerű produktumra. Ám mind gyakrabban hallik olyan vélemény is: valami nincs rendjén. A házgyári elemekből és egyéb panelekből összeszerelt házak korábban aligha remélt gyorsasággal — háromnegyed év alatt — elkészültek, városnyi városrészek születnek máról holnapra itt is, ott is..., de ezek a lakótér lepek riasztó léptékűek. Falaik egyhangúan — már- már katonás rendben —merednek a magasba, s az ott élők önmagukba fordulnak. Nem sokkal kedvezőbb a helyzet egyik-másik községben sem. Igaz, ott nem a panelfalak keltik a monotónia érzetét, hanem az ugyancsak katonás rendben sorakozó, nyeregtetős házak — kevés az építészetileg korszerű, tűnőben a tájegységre jellemző egyedi.

Egyebek mellett erről is szó esett a Magyar Építőművészek Szövetsége márciusi — sorrendben kilencedik — tisztújító közgyűlésén. A felszólalók klözül nem egy hangoztatta az építészek hatványozott felelősségét, hiszen végső soron rajtuk is múlik, milyen lesz Magyar- ország holnap, holnapután és az ezredforduló idején.

A közgyűlésen kifogásolták, hogy mintha a mennyiségi szemlélet háttérbe szorítaná a minőséget (minőségen most nem a kivitelezés súlyosabb-enyhébb fogyatékosságait, hanem a jó építészet hiányát értették). — Ama esztétikai többletet igénylik, amely meghatározhatja az új környezetben élők hangulatát, amely nélkül az ízléskultúra emelkedését sem remélhetjük. A környezetet az ember formálja — mondották —, ám ez a környezet visszahat az emberre, s jó, vagy rossz irányba fordíthatja.

Mindamellett felfigyeltek még egy érdekes jelenségre: a kisebb városok közül nem egy pezsgőbb építészetről adhat számot, mint Budapest. Talán a fővároson kívül könnyebb az erőket koncentrálni, kevesebb akadályba ütközik a beruházó, a tervező és a kivitelező közötti összhang megteremtése? — Vagy vidéken hellyel-közzel erősebb és egészségesebb a helyesen értelmezett lokálpatriotizmus? Kétségkívül ez is, az is közrejátszik. Anélkül, hogy rangsort állítanánk fel, nem maradhat említés' nélkül a jelentéktelen bányásztelepülésből Európa- hírű várossá serdült Salgótarján sikere, nemzetközi elismerést keltett Kecskemét, Szekszárd, Pécs, Szombathely, Szolnok újkori építészete, Sopron, Eger és Győr műemlékvédelme... s még folytathatnánk a sort.

De lám, az építészek mégis elégedetlenek az eredménnyel, mert számon tartják a szereplőket is: az öncélú, a szomszédénál, magasabbra méretezett torony- ház-monstrumok, és a szürke, ötlettelen utcasorokat is. Tudják, hogy a lakásépítés szervezeti formáinak új szabályozására van szükség faluhelyen, mert jobb, ha a települések rendezetten, tervszerűen — és nem áttekinthetetlen összevisszaságban — fejlődnek tovább. Hangoztatják: új módszerekre lenne szükség a típustervezésnél is, mert ami eddig történt, az — megannyi erőfeszítés ellenére — sem kielégítő.

jelen levő

II közgyűlésen Ábrahám

Kálmán

építésügyi és városfejlesztési miniszter jelentette be: az ÉVM fellép a tervezési és beruházási folyamatok élbü- rokratizálása ellen, s erről előterjesztést tár a kormány elé. Mindez együttesen a továbblépés lehetőségével kecsegtet. Azt sugallja, hogy a következő 15—20 évben — mikor is másfél-kétmillió lakás épül Magyarországon — az építészet eredményei is felzárkóznak az építés eredményei mellé, s városa- ink-településeink arculata a kor igényeinek megfelelően, az ott élőknek több örömöt szerezve változik tovább.

F. T.

Kész elem kiemelése a formából

Csiki Gézáné: ”... kérek egy nyugtatót!..."

Fotó: Kőhidi Imre

A döntés

ézzen rám. Ki vagyok én? Mi vagyok én? Paraszt- ember, mint a többi. Ezer hasonló lakik a faluban. Ki se mozdultam innen, míg ennek a döntőbizottságnak az elnökéül nem választottak. Talán jobban tettem volna, ha nem hagyom magam elbolondítani, de mindenki azt mondta: Menyus bácsi, nem nagy dolog ez, azelőtt is maga tette az igazságot köztünk, amíg a tsz nem volt. Még a neve is erre a tisztségre ítéli magát — mondták, mert Bölcs Menyhért a nevem tulajdonképpen.

Ráálltam. Nem is bántam meg az elején. Ha hajba kaptak a vezetőkkel, hogy Jóska miért a Fekete dűlőn kapott háztájit, mikor másoknak csak a bibocföldeken jutott, nem volt nehéz igazságot osztani.

Dolgoztam tovább a traktorok körül, mint ahogy már 15 éve teszem. A kéthetes tanfolyammal sem volt különösebb bajom benn, a megyeszékhelyen. Ott kezdett nem tetszeni a dolog, amikor először került az ügy tovább, a bíróságra. Ártatlan apróságnak indult, néhány száz forint keresetkiegészítésről volt szó, és tudom, hogy a legjobb lelkiismeretűnk és tudásunk szerint döntöttünk. De a sérelmező, ráadásul a

legjobb barátom, Bori Jóska, nem nyugodott bele a végzésbe. A járásbíróság azután helyben hagyta a bizottság döntését. Másnap reggel ott feküdt az ajtóm előtt kiterítve a Burkus, szegény akkor került hozzánk kölyökkutyaként, amikor a fiam iskolába indult. Együtt mentek, együtt jöttek. Tanítás alatt a kutya ott hevert az udvaron. Nagyon sajnáltam. Méreggel ölték meg.

Pedig ez még csak a kezdet volt Szaporodtak a bonyolult ügyek, munkajogi viták. Az igazság már kevés volt ehhez. Néha éjszakán át a könyveket kellett bújnom. Képzelheti. hat osztállyal hogyan boldogultam a paragrafusok között. Ilyenkor az asszony csak gubbasztott az ágyon. Nem szólt egy szót sem, csak a szemei fénylettek a sötétben.

Utóbb azonban kibökte, hogv nem tud ő már nyugodt lenni, mert most már nemcsak a Teca, a Bori Jóska felesége haragszik rá, hanem a boltban, a hentesnél is ösz- szesúgnak a háta mögött az asszonyok. Ez megállított engem is. Bántott már a Bori Jóska esete is, hiszen suttyó gyerekkorunk, pendelyes korunk óta egy volt a sorsunk, a feleségeink is szomszédlányok voltak. Én meg sosem néztem: traktoros, tehenész, elnök, főagronómus, barát

vagy ismeretlen. Egy érdekelt: a törvény.

Azután megjártam azzal is. Behívat egyszer az elnökihelyettes, aki a személyi ügyeket intézte. Elém tesz egy feljegyzést, hogy a tojótelep egyik dolgozója ebben az évben már ötödször tagadja meg a munkát, és a sorozatos fegyelmik után a vezetőség az ágazatvezető indítványára úgy döntött: kizárja véglegesen. Valószínű azonban, hogy ez ellen már fellebbezni fog az illető, jó lenne, ha a fegyelem megszilárdítása érdekében a döntőbizottság se bonyolítaná az ügyet.

— Megvan erre is a törvény — mondtam akkor az elnökhelyettesnek elég nyersen, mert nem nagyon tetszett a hang, amit megütött. Furcsán nézett rám, azután csak annyit jegyzett meg:

— Egy hónap múlva vezetőségválasztás lesz. Gondolja csak meg: nem jött az olyan rosszul magának eddig sem, hogy ilyen-olyan ürüggyel napokig feléje sem nézett a műhelynek.

Ez már sok volt. Az irodából egyenesen Ruca Pannihoz mentem. Ügy támadtam rá mérgemben az öt fegyelmi miatt, hogy ijedtében sírva fakadt, és zokogva mondta el, amit még ebben a kis faluban sem tudott senki: miért osztotta be olyan sűrűn az ágazatvezető az elnökhelyettessel egyetértésben éjszakai ügyeletre a tojótélepen.

Megindult velem a föld. Panni jóformán gyereklány volt még, az udvarlók is csak most kezdték kerülgetni. A véle megesett csúfságot is leplezni igyekezett, meg kereste azt is, hogyan tudna véget vetni a dolognak. Ezért tagadta meg hát utóbb az éjszakai ügyeleteket. Csakhogy tanú nincs. Illetve mindkettő bűnös is abban, amiben tanú. A törvény betűje meg Panni ellen szól. De hogy igazat mondott, abban biztos voltam.

Nem tudtam aludni ezen az éjjelen, és nem is jutott semmi az eszembe. Csak azt tudtam, hogy időt kell nyernem. A vezetőségválasztás előkészületeire hivatkozva, sikerült egy hónappal elhalaszta- nom a tárgyalást. A vezetőségválasztás napján pedig a beszámolóba beleszőttem, mint folyó ügyet, a Ruca Panni esetét. Sokat kockáztattam tudom. Tanúbizonyság nélkül súlyos vádakkal illettem két vezetőnket. Kibukott belőlem. Nagy volt a morgás. Akkor felpattant Bori Jóska ... Na,. még ez hiányzott! — gondoltam magamban. Jó hangosan mondta, hogy mindenki hallja:

— Tudják jól a tagtársak, hogy én szófogó haragban vagyok évek óta Bölcs Menyhérttel. Mégis azt kell mondanom: igazat szólt. Most értem csak, miért nincs megállásom az elnökhelyettes előtt, mióta szóltam, hogy mit sejtek a tojótelepen. Csak azt hittem, Menyus is egy követ fúj velük.

Jóska ugyanis a telep melletti takarmánykeverőnek volt az éjjeliőre, mióta részegen lebukott a traktorról. Ezután kérte a keresetkiegé- szítést.

Akadt azután tanú, nem is egy. A levezető elnök ügyességén múlott csupán, hogy nem fulladt botrányba a közgyűlés.- Mindenesetre a választásokat másnap délelőttre kellett halasztani. Én meg ott, a mikrofonnál bejelentettem, hogy keressenek másik bizottsági elnököt, mert tovább nem vállalom. Nem szenvedhetem, ha ferdén néznék rám.

Ültem otthon az asztalnál, nem hittem már magamban sem. Olyan szépen mentek itt a dolgok a két tsz egyesülése után. Kiváló szakemberek irányították a termelést. Jöttek a fiatalok is. Ügy véltük, hogy a másik tsz elnöke, akiből a helyettes lett, megtalálja a helyét ezen a poszton is.

Szóval ültem ott az asztalnál. Azt mondtam az én Ilonkámnak:

— Elmegyünk inne. Kell a segédmunkás az építőiparban. Nem ijedtem meg én soha a dologtól.

csak állt szótlanul a kis szoba ajtajában. Az arcán csurogtak a könnyek. Éppen a pálinkás üveg után nyúltam, amikor megzörgették a kertkaput. Kimentem. Az esti sötétben is megismertem élettelenül himbálózó kabátujjáról, hogy a Bori Jóska. Valami vinnyogó jószágot szorongatott az ép kezében. Beengedtem. Nem is köszöntöttük egymást. Az asztalhoz ült, az üveg mögé. Töltöttem neki. A kiskutyát, mert az volt, letette a földre.

— Burkusnak hívják — mondta. Sokáig szótlanul ültünk. Aztán Bori Jóska felállt.

— Döntöttél? — kérdezte.

Bólintottam. Hát így választottak meg másodszor is a döntőbizottság elnökének.

Kőváry E. Péter