Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-16 / 89. szám
1978. április 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP KENTAUROK Táth-Máthé Miklóss Meglátogatni Soósékat! égi levelek, iratok, újságkivágások selejtezése közben Boronkainak egy notesz akadt a kezébe. Kopott, penészes fedelű. Az évszámot is csak nehezen tudta kibetűzni rajta: 1952. Hátradőlt a fotelben és akár egy levéltáros, aki valami különösen ritka kincsre bukkant, forgatta a lapokat, nézegette a bejegyzéseket. Az egyik oldalon piros ceruzával kétszer is aláhúzott mondatot talált: Meglátogatni, Soósékat! Aztán néhány lappal odébb, csak fordított szórendben: Soósékat meglátogatni! Kik ezek a Soósék? Miért akart elmenni hozzájuk? Odalapozott, ahol a címek, telefonszámok álltak, de az S-betűnél sem talált semmi nyomravezetőt. Nem érdekes — gondolta —, végül is mit izgat ez engem annyi év után? Sok minden történt azóta és mással is megeshet ilyesmi, hogy kirostál neveket, ismerősöket, akik csak az élet egy adott szakaszában válnak jelentőssé, majd szépen kiperegnek az emlékezetből... De mégis? Miért kellett volna meglátogatni őket? Vacsoránál megkérdezte az asszonyt: — Nem tudod véletlenül, kik lehetnek azok a Soósék? — Soósék? — Boronkainét váratlanul érte a kérdés, néhány percig tűnődve pipál- gatta ki az ismerőseiket, de Soós nevűt nem talált közöttük. — Fogalmam sincs... De honnan jutott ez most eszedbe? — Semmi, csak egy régi bejegyzés... Nem számít... — Várj csak — élénkült fel az asszony —, most már valami dereng... Nem volt neked egy Soós Ákos vagy Arnold nevű osztálytársad? — Ármin! — kiáltott fel Boronkai, és abban a pillanatban olyan tisztán villant föl benne a régi arc. mint egy fénykép többszörös nagyításban. Hát persze! Soós Ármin! És pont ő rá nem gondolt? Hogy lehet valakit ennyire elfelejteni? — Ha jól emlékszem — folytatta az asszony —, az egyetemre jártatok együtt. Vagy tévednék? — Tévedsz — mondta Boronkai —, még a gimnáziumban koptattuk együtt a padot. A fenébe is, hogy feledkezhettem meg róla?! Ügy néztem föl rá, akkoriban mint egy Istenre! Nem túlzók! Volt valami a lényében, ami még a legtunyábbakat is magával ragadta. A tanárok előtt is tekintélyt vívott ki, és nem csupán azzal, hogy könnyen tanult, hanem a merészségével. Tizenhét évesen már politizált. Szikár, égőszemű kamasz. Most is magam előtt látom, amikor egy magyar órán felállt, és Zrínyiről szólva kijelentette, hogy őt nem érdekli a török áfium elleni orvosság, mert most a germánkor ellen kellene valami hatásos ellenszert kitalálni. Tanár úr — mondta —, meggyőződésem, hogy Zrínyinek is azok okozták a vesztét, a vadkan csak mese, ezt ha történész leszek, be fogom bizonyítani. És az a vadkan most itt liheg a nyomunkban, ha nem vigyázunk, mindent föltúr az agyarával... Te, én még olyan csendet sosem hallottam egy osztályban! Soós- nak az volt a szerencséje, hogy a tanár is gyűlölte a németeket, és csak egy „szamár vagy fiammal” intézte el az ügyet... De ez a ..szamár vagy fiam” fölért egy csillagos jelessel, ezt akkor mindnyájan éreztük... Boronkai elhallgatott, gondolatban újra visszaült abba a régi, összefarigcsált iskolapadba, onnan riasztotta fel az asszony újabb kérdése: — És történész lett? — Kicsoda? — Hát az a Soós...? — Ja, igen... hogyne... Méghozzá kitüntetéssel végzett, ott fogták tanársegédnek az egyetemen... De fiacskám erre már neked is kéne emlékezni, hiszen akkortájt járt itt néhányszor... — Ne haragudj — mondta kicsit sértődötten az asz- szony —. de én erre a Soós- ra egyáltalán-nem emlékszem. Csak arra, hogy egyszer valami csúnya botrányba keveredett, és lecsukták. Nőügy vagy ilyesmi. Tudod, amikor olyan feldúltan jöttél haza... Mikor is történt? ötvenben? — ötvenkettőben — tagolta fojtott indulattal Boronkai —, és nem nőügybe keveredett.. Semmibe se keveredett... Igazságtalanul vitték el! — Csakugyan? Pedig mintha úgy emlékeztem volna, hogy ott az egyetemen valami kis titkárnő... Kérsz még felvágottat? — Nem kérek! elállt, átment a másik szobába és előkereste újra a penészes fedelű kis noteszt. Most már mindenre pontosan emlékezett. Az a két bejegyzés akkor került be, amikor Soós Ármint néhány hét után kiengedték. Közös osztálytársuktól tudta meg a hírt, attól, aki az elhurcolás tényét is közölte. Hogy is hívták? Ott ült valahol a második padsor közepén. És most a noteszlapra piros ceruzával kétszer aláhúzott bejegyzést bámulva, ott látja kettőjüket suttogni a presszóasztalnál, s egyszerre visszhangzik benne minden, amit akkor mondott annak a másiknak: — Soós rendes ember, nem hiszem, hogy valamiben is vétkes lenne. Ez csak valami végzetes félreértés lehet, különben nem engedték volna ki ilyen hamar. Azt sem értem, miért nem vették vissza az egyetemre. Egy ilyen koponyát! Emlékszel, hogy néztünk fel rá? Mint egy Istenre! Ha egy ilyen embert, mint ez a Soós igazságtalanul... Meg fogom őket látogatni! Visz- szaadni a hitét, bátorítani, elfeledtetni vele ezt a pokoljárást. Még holnap elmegyek hozzájuk! Boronkai szeme előtt ösz- szefutottak a betűk. A két piros csík mintha a testén húzódna keresztül. Miért nem ment el? Mi lehetett- ami visszatartotta? Hiszen már akkor is tudta, hogy Soós ártatlan! — Nem emlékszel rá. hol laktak? — kérdezte másnap a feleségét. — Kik? — Ugyan... hát Soós Ár- mi nék. — Haggy már békén ezekkel a Soósékkal! Miért izgat ez téged mostanában? Nem tudom hol laktak, sosem voltunk náluk. — Pedig valahová fel van írva... — dühöngött Boronkai, és átkutatta a régi noteszokat, határidőnaplókat, míg végre az egyikben ráakadt a címre. Maga is meglepődött, hogy csak egy buszmegállónyira laknak tőlük. tehát majdnem a szomszédban. Még aznap elment oda. Idegen nő nyitott ajtót. — Soósék? Ó, azok már régen nem laknak itt. Hát nem tudja? Még ötvenhatban kimentek, most valahol Clevelandban élnek... — Clevelandban? — Ott. Ha érdekli, talán a házmesterné meg tudja adni a címüket. Azzal régen leveleztek. Még csomagot is küldtek neki. A házmesterné bizalmatlanul méregette. — Minek kell az elvtársnak a cím? — Írni szeretnék neki. Barátok voltunk. — Barátok? — Igen. — Boronkai halkan, bizonytalanul mondta, mintha maga sem lenne egészen biztos ebben. — Tudja, még a gimnáziumból .. — Az lehetséges kérem, de én akkor sem adhatom meg a címüket. Nincs felhatalmazásom rá. — Mégis, ha lehetne... Ugyanis nagyon fontos, hogy írjak neki, bizonyos dolgok. .. — Boronkai elakadt, hirtelen kívülről szemlélte önmagát és nevetségesnek látta, hogy egy idegennek bármit is megmagyarázzon. M; az, hogy „bizonyos dolgok”? És egyáltalán, ennek a zsemleképű satrafának mi köze ehhez? Gyorsan elővette a tárcáját, és mintegy mellékesen becsúsztatott egy százast az - asszony köténye zsebébe. Okosabb lett volna mindjárt ezzel kezdeni. Bizonyos ddlgok? Nevetséges! — Hát jó — mozdult el a házmesterné az ajtónyílásból —. de csak egészen kivételesen. .. Ugye, nem adhatom meg mindenkinek, de ha uraságod azt állítja, hogy barátok voltak, akkor biztosan fontos lehet... De azt is megmondom, nekem már nagyon régen írtak, lehet, hogy már azóta változott is a címük... Mindenesetre tessék megpróbálni... Néhány nap múlva írt Soóséknak és aztán izgatottan leste a postást. Élnek még egyáltalán? Megkapták? És jön-e rá válasz? Ahogy megérkezett Cleve- landból a levél, megköny- nyebbült. Soós a régi barátsággal írt és küldött néhány színes fotót is a házról, a berendezésről, a kocsiról. Az egyik képen születésnapot ünnepel a család. Soós Ármin éppen a marcipánmalaccal díszített hatalmas tortát vágja fel. A kés a malacnak szegezve, Soós kicsit üdvözült mosoly- lyal kíséri a műveletet. Megkopaszodott. meghízott és az a régi tekintet...?! Már csak a marcipánmalacra koncentrált. Levelezés kezdődött közöttük és egy napon Boronkai ezt mondta a feleségének: — Mi lenne, ha meglátogatnánk Soósékat? Azt írta nemrég, hogy szívesen kül- denének meghívó levelet. — Amerika? Cleveland? — Az asszony arca kiszínesedett. — Istenem, ez nem is lehet igaz! a akarod, miért ne? Néhány órás repülőút az egész. Ma már nincsenek távolságok. Megnéznénk, hogy élnek, mit csinálnak? Hiszen már olyan régen készülök meglátogatni, az ember ne szakadjon el végleg a barátjától... Annyi közös emlék, jó hecc, egyszer az egyik tanárnak rothadt körtét tettünk a zsebébe... Te, hogy akkor mit összeröhögtünk!. .. Tudod mit, a jövő augusztusban már el is mehetnénk!. .. Akkor venném ki a szabadságom, meg néhány hét fizetésnélkülit is... És az új noteszbe beírta augusztusra: Meglátogatni, Soósékat! Cleveland! U.S.A.! Aztán aláhúzta kétszer piros ceruzával. összeállította: Rékasy Ildikó A Kentaurok a chilei népi kormány utolsó napjait, a Moneda-palota ostromát eleveníti meg pergő képsorokban, szinte a dokumentumfilm hitelességével. Az ostrom nem akkor kezdődött, amikor „Pin tábornok”, a junta feje kiadta a parancsot a műemléképület löVetésére, melynek falai közt az elnök és végsőkig elszánt maroknyi csapata felkészült az ellenállásra. Hanem tulajdonképpen már azon az ígéretes, boldog napon, amikor a Népi Egység jelöltje, dr.'Salvador Allende diadalmaskodott. A reakció nem nyugodott bele vereségébe, külső segédlettel nyomban szervezkedni kezdett, s végső támadását „Kentaur-terv” néven készítette elő. Chilében nem volt proletárdiktatúra egy percig sem. A polgári demokrácia politikai, társadalmi és gazdasági játékszabályainak betartásával kezdődött el a nagy kísérlet: a latin-amerikai kontinensen megteremteni a népi hatalmat. A hazai és a külföldi reakció nagy összeesküvése megbuktatta ezt a kísérletet, és nyílt fasizmust vezetett be. Olyan áron lehetett visszaállítani a kizsákmányolok uralmát, hogy Chile napjainkban a fékezhetetlen infláció, a gazdasági csőd és a társadalmi káosz országa. iPálfy József Részletek Orlando és Nilson az Estado és az Augustinas sarkán állt. Innen a felvonulók mindkét áramát láthatták. — Nagy nap ez az elnök számára — mondta Nilson. — Két vállra fektette az ellenséget. Mindenkit. A parlamentet is. — Nép — sza — va — zást! — skandálta a tömeg. A járdán a megszokott élet zajlott. Két fiatalember lépett Orlandóhoz, és egy üzleti könyvet nyomtak a markába. — Senores, aláírásokat gyűjtünk, hogy az elnök mondjon le — mondta az egyik színtelen . hangon. — Mondjon le, vagy menjen a fenébe! — kiáltotta ingerülten a másik. — Mondjon le — javította ki méltósággal a másik. — Ha egyetértenek vele, írják alá. — Takarodjon!... A vonuló tömeg lábdobogásától alig lehetett hallani, mit mond. , — Nem fél épp a mai napon agitálni az elnök ellen? — kérdezte Nilson. A fiúk megértették és felnevettek. — Én külföldi vagyok, nem írhatok alá ilyesmit, ez a maguk dolga — mondta Nilson. — Külföldi vagy? És te? — nézett a fiú Orlandóra. — Látod, az ilyeneknek fogjuk mindjárt az első napon elvágni a torkát. Az összes külföldiét és kubaiét! Már ordított. Magas fejhangon visított, és mellette vonult a tömeg, tüntetők ezrei meg ezrei. Mi tagadás, bátor fiú volt. Elvágjuk a torkukat! Kik? A diákok a „Che Guevara a vezérünk”-et énekelték. Az erkélyekről és az ablakokból röpcédulák hullottak. A tüntetők röptűkben kapkodták el őket, olvasatlanul széttépték és elszórták. — Szo-ci-a-liz-must!... Szo-ci-a-liz-must!... Az elnök felállt és ünnepélyes mozdulattal az erkélyre mutatott, amely alatt a még •láthatatlan tömeg zúgott. — Felhívom a Minisztertanács tagjait és a tábornokokat, jöjjenek ki velem az erkélyre! Augusto a'vezérlőasztalnál maradt, és egyszerre látta elnöke hátát az erkélyen és arcát a képernyőn. A téren tízezrek emelték integetésre a kezüket. Mindenütt virág, transzparensek, fényképek. — Ve-led va-gyunk!... Az elnök jó egy percig állt némán, élvezve a diadal, az ünneplés és a harc izgalmas gyönyörűségét. Toribio tengernagy a számára ismeretlen, civil ruhás emberek háta mögött kényszeredett mosolyra húzta a száját — mintha citromba harapott volna. A légierők parancsnokához fordult: — Olyan érzésem van, mintha pellengérre állították volna. Szavait elnyelte a tapsorkán, inkább csak a hanghordozásából lehetett kitalálni, mit mond, a légierők parancsnoka mégis megijedt és elfordult tőle. — Elmegyek innen — mondta most már hangosabban a tengernagy, de Pin tábornok szemrehányó és egyben könyörgő pillantást vetett rá. Az elnök felemelte a kezét, és a mikrofonhoz hajolt. A jelenlévők állva nézték végig az eskütétel szertartását. — Én, Claudio Pin ... — Én, Claudio Pin ... Esküszöm, hogy az Alkotmány betűjéhez és szelleméhez hű leszek... — ... hű leszek... — Igaz szívvel és hittel szolgálom a Köztársaságot és annak törvényes elnökét... — ... törvényes elnökét... Az utcán még tartott az ünneplés, és tüzes, bús dalok zengtek. Pin, tábornok az elnöke arcához érintette az arcát. — Én, Jósé Toribio ... — Én, Jósé Toribio ... — Esküszöm, hogy hű leszek... — ... hogy hű leszek... A munkáskerületekben cariokát táncoltak a hegyekből jött bányászok. A táncolók spirálszerű, ritmikus mozgása olyan benyomást keltett, mintha piramist emelnének. A rendőrség tábornoka az elnök arcához érintette az arcát, és mindketten megtörölték az ajkukat. — Én, César Mendoza... — Én, César Mendoza-... — Esküszöm, hogy hű- leszek... — Én, César Mendoza — mondta még egyszer, és maga is elcsodálkozott a beállt csenden —, esküszöm... — ... hogy hű leszek az Alkotmány betűjéhez és szelleméhez ... César Mendoza megölelte az elnököt. Ez nyilvánvalóan áthágta a férfias és hivatalos érintkezés normáját, de a jelenlévők nem ítélték el őket ezért, hanem megtapsolták. Amikor a másodpilóta bejött a szalonba, az első osztály utasai aludtak. — Fél óra múlva leszállunk Buenos Airesben. Elsőnek Catalón ébredt fel, és feltette fekete szemüvegét. — Senores — mondta a másodpilóta —, ha valakit érdekel... Ismeretlen rádióadó épp most közölte, hogy a haditengerészeti flotta fellázadt, és az elnök lemondását követeli. Közölték, hogy a flottát más fegyvernemek is támogatják. — Ana-María kinyitotta a szemét. — Mi van? — kérdezte Catalón. — A flotta fellázadt — ismételte meg a pilóta. A hátsó sarokban valaki tapsolni kezdett. César Navarro. Magasra tartott kézzel tapsolt, mintha táncolt volna. Catalón Ana-Maríára meredt, aki először gondolt arra, hogy a tábornok is szökevény. Kigyulladt a felirat: kérjük, kapcsolják be öveiket. Dohányozni tilos. Catalón tábornok felállt, és a mosdó felé indult. A repülőgép megingott, s Ana-Maríá- nak görcsbe ráhdult a gyomra. Aztán lövés hallatszott. A pilótafülkéből kijött a fedélzeti gépész, és kérdőn nézett körül. A mosdó ajtaja kicsapódott a test súlya alatt, és _ Catalón tábornok zuhant ki bentről, szétzúzott fejjel. — Agyonlőtte magát! — kiáltott senora Novarro. — Szent isten, lezuhanunk! Keresztüllőtte a gépet. A fedélzeti gépész kidugta a fejét a mosdóból. — Nincs veszély, senores. Semmi ok az izgalomra. A holttestet azonnal elvisszük. Ana-María az élőkre gondolt, keresztet vetett és felzokogott. Vasas Károly: Forradalom (kisplasztika}