Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)

1978-04-16 / 89. szám

1978. április 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP KENTAUROK Táth-Máthé Miklóss Meglátogatni Soósékat! égi levelek, iratok, újságkivágások selejtezése közben Boronkainak egy no­tesz akadt a kezébe. Kopott, penészes fedelű. Az évszá­mot is csak nehezen tudta kibetűzni rajta: 1952. Hátradőlt a fotelben és akár egy levéltáros, aki va­lami különösen ritka kincsre bukkant, forgatta a lapokat, nézegette a bejegyzéseket. Az egyik oldalon piros ce­ruzával kétszer is aláhúzott mondatot talált: Megláto­gatni, Soósékat! Aztán né­hány lappal odébb, csak for­dított szórendben: Soósékat meglátogatni! Kik ezek a Soósék? Miért akart elmenni hozzájuk? Odalapozott, ahol a címek, telefonszámok álltak, de az S-betűnél sem talált semmi nyomravezetőt. Nem érdekes — gondolta —, végül is mit izgat ez en­gem annyi év után? Sok minden történt azóta és mással is megeshet ilyesmi, hogy kirostál neveket, isme­rősöket, akik csak az élet egy adott szakaszában vál­nak jelentőssé, majd szépen kiperegnek az emlékezet­ből... De mégis? Miért kel­lett volna meglátogatni őket? Vacsoránál megkérdezte az asszonyt: — Nem tudod véletlenül, kik lehetnek azok a Soósék? — Soósék? — Boronkainét váratlanul érte a kérdés, né­hány percig tűnődve pipál- gatta ki az ismerőseiket, de Soós nevűt nem talált kö­zöttük. — Fogalmam sincs... De honnan jutott ez most eszedbe? — Semmi, csak egy régi bejegyzés... Nem számít... — Várj csak — élénkült fel az asszony —, most már valami dereng... Nem volt neked egy Soós Ákos vagy Arnold nevű osztálytársad? — Ármin! — kiáltott fel Boronkai, és abban a pilla­natban olyan tisztán villant föl benne a régi arc. mint egy fénykép többszörös na­gyításban. Hát persze! Soós Ármin! És pont ő rá nem gondolt? Hogy lehet valakit ennyire elfelejteni? — Ha jól emlékszem — folytatta az asszony —, az egyetemre jártatok együtt. Vagy tévednék? — Tévedsz — mondta Bo­ronkai —, még a gimnázi­umban koptattuk együtt a padot. A fenébe is, hogy fe­ledkezhettem meg róla?! Ügy néztem föl rá, akkori­ban mint egy Istenre! Nem túlzók! Volt valami a lényé­ben, ami még a legtunyáb­bakat is magával ragadta. A tanárok előtt is tekintélyt vívott ki, és nem csupán az­zal, hogy könnyen tanult, hanem a merészségével. Ti­zenhét évesen már politi­zált. Szikár, égőszemű ka­masz. Most is magam előtt látom, amikor egy magyar órán felállt, és Zrínyiről szólva kijelentette, hogy őt nem érdekli a török áfium elleni orvosság, mert most a germánkor ellen kellene va­lami hatásos ellenszert kita­lálni. Tanár úr — mondta —, meggyőződésem, hogy Zrínyinek is azok okozták a vesztét, a vadkan csak mese, ezt ha történész leszek, be fogom bizonyítani. És az a vadkan most itt liheg a nyo­munkban, ha nem vigyá­zunk, mindent föltúr az agyarával... Te, én még olyan csendet sosem hallot­tam egy osztályban! Soós- nak az volt a szerencséje, hogy a tanár is gyűlölte a németeket, és csak egy „sza­már vagy fiammal” intézte el az ügyet... De ez a ..sza­már vagy fiam” fölért egy csillagos jelessel, ezt akkor mindnyájan éreztük... Boronkai elhallgatott, gon­dolatban újra visszaült abba a régi, összefarigcsált isko­lapadba, onnan riasztotta fel az asszony újabb kérdése: — És történész lett? — Kicsoda? — Hát az a Soós...? — Ja, igen... hogyne... Méghozzá kitüntetéssel vég­zett, ott fogták tanársegéd­nek az egyetemen... De fiacskám erre már neked is kéne emlékezni, hiszen ak­kortájt járt itt néhányszor... — Ne haragudj — mond­ta kicsit sértődötten az asz- szony —. de én erre a Soós- ra egyáltalán-nem emlék­szem. Csak arra, hogy egy­szer valami csúnya botrány­ba keveredett, és lecsukták. Nőügy vagy ilyesmi. Tudod, amikor olyan feldúltan jöt­tél haza... Mikor is történt? ötvenben? — ötvenkettőben — ta­golta fojtott indulattal Bo­ronkai —, és nem nőügybe keveredett.. Semmibe se keveredett... Igazságtalanul vitték el! — Csakugyan? Pedig mint­ha úgy emlékeztem volna, hogy ott az egyetemen vala­mi kis titkárnő... Kérsz még felvágottat? — Nem kérek! elállt, átment a másik szobába és előkereste újra a penészes fedelű kis noteszt. Most már mindenre ponto­san emlékezett. Az a két be­jegyzés akkor került be, amikor Soós Ármint néhány hét után kiengedték. Közös osztálytársuktól tudta meg a hírt, attól, aki az elhurco­lás tényét is közölte. Hogy is hívták? Ott ült valahol a második padsor közepén. És most a noteszlapra piros ceruzával kétszer aláhúzott bejegyzést bámulva, ott lát­ja kettőjüket suttogni a presszóasztalnál, s egyszerre visszhangzik benne minden, amit akkor mondott annak a másiknak: — Soós rendes ember, nem hiszem, hogy valami­ben is vétkes lenne. Ez csak valami végzetes félre­értés lehet, különben nem engedték volna ki ilyen ha­mar. Azt sem értem, miért nem vették vissza az egye­temre. Egy ilyen koponyát! Emlékszel, hogy néztünk fel rá? Mint egy Istenre! Ha egy ilyen embert, mint ez a Soós igazságtalanul... Meg fogom őket látogatni! Visz- szaadni a hitét, bátorítani, elfeledtetni vele ezt a pokol­járást. Még holnap elme­gyek hozzájuk! Boronkai szeme előtt ösz- szefutottak a betűk. A két piros csík mintha a testén húzódna keresztül. Miért nem ment el? Mi lehetett- ami visszatartotta? Hiszen már akkor is tudta, hogy Soós ártatlan! — Nem emlékszel rá. hol laktak? — kérdezte másnap a feleségét. — Kik? — Ugyan... hát Soós Ár- mi nék. — Haggy már békén ezek­kel a Soósékkal! Miért izgat ez téged mostanában? Nem tudom hol laktak, sosem voltunk náluk. — Pedig valahová fel van írva... — dühöngött Boron­kai, és átkutatta a régi no­teszokat, határidőnaplókat, míg végre az egyikben rá­akadt a címre. Maga is meg­lepődött, hogy csak egy buszmegállónyira laknak tő­lük. tehát majdnem a szom­szédban. Még aznap elment oda. Idegen nő nyitott ajtót. — Soósék? Ó, azok már régen nem laknak itt. Hát nem tudja? Még ötvenhat­ban kimentek, most valahol Clevelandban élnek... — Clevelandban? — Ott. Ha érdekli, talán a házmesterné meg tudja adni a címüket. Azzal régen leveleztek. Még csomagot is küldtek neki. A házmesterné bizalmat­lanul méregette. — Minek kell az elvtárs­nak a cím? — Írni szeretnék neki. Ba­rátok voltunk. — Barátok? — Igen. — Boronkai hal­kan, bizonytalanul mondta, mintha maga sem lenne egészen biztos ebben. — Tudja, még a gimnázium­ból .. — Az lehetséges kérem, de én akkor sem adhatom meg a címüket. Nincs felha­talmazásom rá. — Mégis, ha lehetne... Ugyanis nagyon fontos, hogy írjak neki, bizonyos dol­gok. .. — Boronkai elakadt, hirtelen kívülről szemlélte önmagát és nevetségesnek látta, hogy egy idegennek bármit is megmagyarázzon. M; az, hogy „bizonyos dol­gok”? És egyáltalán, ennek a zsemleképű satrafának mi köze ehhez? Gyorsan elővet­te a tárcáját, és mintegy mellékesen becsúsztatott egy százast az - asszony köténye zsebébe. Okosabb lett volna mindjárt ezzel kezdeni. Bi­zonyos ddlgok? Nevetséges! — Hát jó — mozdult el a házmesterné az ajtónyílás­ból —. de csak egészen ki­vételesen. .. Ugye, nem ad­hatom meg mindenkinek, de ha uraságod azt állítja, hogy barátok voltak, akkor biz­tosan fontos lehet... De azt is megmondom, nekem már nagyon régen írtak, lehet, hogy már azóta változott is a címük... Mindenesetre tessék megpróbálni... Néhány nap múlva írt Soóséknak és aztán izgatot­tan leste a postást. Élnek még egyáltalán? Megkap­ták? És jön-e rá válasz? Ahogy megérkezett Cleve- landból a levél, megköny- nyebbült. Soós a régi barátsággal írt és küldött néhány színes fo­tót is a házról, a berende­zésről, a kocsiról. Az egyik képen születésnapot ünnepel a család. Soós Ármin éppen a marcipánmalaccal díszített hatalmas tortát vágja fel. A kés a malacnak szegezve, Soós kicsit üdvözült mosoly- lyal kíséri a műveletet. Meg­kopaszodott. meghízott és az a régi tekintet...?! Már csak a marcipánmalacra koncent­rált. Levelezés kezdődött közöt­tük és egy napon Boronkai ezt mondta a feleségének: — Mi lenne, ha megláto­gatnánk Soósékat? Azt írta nemrég, hogy szívesen kül- denének meghívó levelet. — Amerika? Cleveland? — Az asszony arca kiszíne­sedett. — Istenem, ez nem is lehet igaz! a akarod, miért ne? Néhány órás repülőút az egész. Ma már nincsenek távolságok. Megnéznénk, hogy élnek, mit csinálnak? Hiszen már olyan régen ké­szülök meglátogatni, az em­ber ne szakadjon el végleg a barátjától... Annyi közös emlék, jó hecc, egyszer az egyik tanárnak rothadt kör­tét tettünk a zsebébe... Te, hogy akkor mit összeröhög­tünk!. .. Tudod mit, a jövő augusztusban már el is me­hetnénk!. .. Akkor venném ki a szabadságom, meg né­hány hét fizetésnélkülit is... És az új noteszbe beírta augusztusra: Meglátogatni, Soósékat! Cleveland! U.S.A.! Aztán aláhúzta kétszer piros ceruzával. összeállította: Rékasy Ildikó A Kentaurok a chilei népi kormány utolsó napjait, a Moneda-palota ostromát ele­veníti meg pergő képsorok­ban, szinte a dokumentum­film hitelességével. Az ostrom nem akkor kez­dődött, amikor „Pin tábor­nok”, a junta feje kiadta a parancsot a műemléképület löVetésére, melynek falai közt az elnök és végsőkig elszánt maroknyi csapata felkészült az ellenállásra. Hanem tu­lajdonképpen már azon az ígéretes, boldog napon, ami­kor a Népi Egység jelöltje, dr.'Salvador Allende diadal­maskodott. A reakció nem nyugodott bele vereségébe, külső segédlettel nyomban szervezkedni kezdett, s végső támadását „Kentaur-terv” néven készítette elő. Chilében nem volt prole­tárdiktatúra egy percig sem. A polgári demokrácia politi­kai, társadalmi és gazdasági játékszabályainak betartásá­val kezdődött el a nagy kí­sérlet: a latin-amerikai kon­tinensen megteremteni a né­pi hatalmat. A hazai és a külföldi re­akció nagy összeesküvése megbuktatta ezt a kísérletet, és nyílt fasizmust vezetett be. Olyan áron lehetett vissza­állítani a kizsákmányolok uralmát, hogy Chile nap­jainkban a fékezhetetlen infláció, a gazdasági csőd és a társadalmi káosz országa. iPálfy József Részletek Orlando és Nilson az Estado és az Augustinas sarkán állt. Innen a felvo­nulók mindkét áramát láthatták. — Nagy nap ez az elnök számára — mondta Nilson. — Két vállra fektette az ellenséget. Min­denkit. A parlamentet is. — Nép — sza — va — zást! — skandálta a tömeg. A járdán a megszokott élet zajlott. Két fiatalember lépett Orlandóhoz, és egy üzleti könyvet nyomtak a markába. — Senores, aláírásokat gyűjtünk, hogy az elnök mondjon le — mondta az egyik szín­telen . hangon. — Mondjon le, vagy menjen a fenébe! — kiáltotta ingerülten a másik. — Mondjon le — javította ki méltósággal a másik. — Ha egyetértenek vele, írják alá. — Takarodjon!... A vonuló tömeg lábdobogásától alig lehe­tett hallani, mit mond. , — Nem fél épp a mai napon agitálni az elnök ellen? — kérdezte Nilson. A fiúk megértették és felnevettek. — Én külföldi vagyok, nem írhatok alá ilyesmit, ez a maguk dolga — mondta Nilson. — Külföldi vagy? És te? — nézett a fiú Orlandóra. — Látod, az ilyeneknek fogjuk mindjárt az első napon elvágni a torkát. Az összes külföldiét és kubaiét! Már ordított. Magas fejhangon visított, és mellette vonult a tömeg, tüntetők ezrei meg ezrei. Mi tagadás, bátor fiú volt. Elvágjuk a torkukat! Kik? A diákok a „Che Guevara a vezérünk”-et énekelték. Az erkélyekről és az ablakokból röpcédulák hullottak. A tüntetők röptűkben kapkodták el őket, olvasatlanul széttépték és elszórták. — Szo-ci-a-liz-must!... Szo-ci-a-liz-must!... Az elnök felállt és ünnepélyes mozdulat­tal az erkélyre mutatott, amely alatt a még •láthatatlan tömeg zúgott. — Felhívom a Minisztertanács tagjait és a tábornokokat, jöjjenek ki velem az erkélyre! Augusto a'vezérlőasztalnál maradt, és egy­szerre látta elnöke hátát az erkélyen és ar­cát a képernyőn. A téren tízezrek emelték integetésre a kezüket. Mindenütt virág, transzparensek, fényképek. — Ve-led va-gyunk!... Az elnök jó egy percig állt némán, élvez­ve a diadal, az ünneplés és a harc izgalmas gyönyörűségét. Toribio tengernagy a számára ismeretlen, civil ruhás emberek háta mögött kényszere­dett mosolyra húzta a száját — mintha cit­romba harapott volna. A légierők parancs­nokához fordult: — Olyan érzésem van, mintha pellengérre állították volna. Szavait elnyelte a tapsorkán, inkább csak a hanghordozásából lehetett kitalálni, mit mond, a légierők parancsnoka mégis meg­ijedt és elfordult tőle. — Elmegyek innen — mondta most már hangosabban a tengernagy, de Pin tábornok szemrehányó és egyben könyörgő pillantást vetett rá. Az elnök felemelte a kezét, és a mikrofon­hoz hajolt. A jelenlévők állva nézték végig az esküté­tel szertartását. — Én, Claudio Pin ... — Én, Claudio Pin ... Esküszöm, hogy az Alkotmány betűjéhez és szelleméhez hű leszek... — ... hű leszek... — Igaz szívvel és hittel szolgálom a Köz­társaságot és annak törvényes elnökét... — ... törvényes elnökét... Az utcán még tartott az ünneplés, és tü­zes, bús dalok zengtek. Pin, tábornok az elnöke arcához érintette az arcát. — Én, Jósé Toribio ... — Én, Jósé Toribio ... — Esküszöm, hogy hű leszek... — ... hogy hű leszek... A munkáskerületekben cariokát táncoltak a hegyekből jött bányászok. A táncolók spi­rálszerű, ritmikus mozgása olyan benyomást keltett, mintha piramist emelnének. A rendőrség tábornoka az elnök arcához érintette az arcát, és mindketten megtörölték az ajkukat. — Én, César Mendoza... — Én, César Mendoza-... — Esküszöm, hogy hű- leszek... — Én, César Mendoza — mondta még egyszer, és maga is elcsodálkozott a beállt csenden —, esküszöm... — ... hogy hű leszek az Alkotmány betű­jéhez és szelleméhez ... César Mendoza megölelte az elnököt. Ez nyilvánvalóan áthágta a férfias és hivatalos érintkezés normáját, de a jelenlévők nem ítélték el őket ezért, hanem megtapsolták. Amikor a másodpilóta bejött a szalonba, az első osztály utasai aludtak. — Fél óra múlva leszállunk Buenos Aires­ben. Elsőnek Catalón ébredt fel, és feltette fe­kete szemüvegét. — Senores — mondta a másodpilóta —, ha valakit érdekel... Ismeretlen rádióadó épp most közölte, hogy a haditengerészeti flotta fellázadt, és az elnök lemondását követeli. Közölték, hogy a flottát más fegyvernemek is támogatják. — Ana-María kinyitotta a szemét. — Mi van? — kérdezte Catalón. — A flotta fellázadt — ismételte meg a pilóta. A hátsó sarokban valaki tapsolni kezdett. César Navarro. Magasra tartott kézzel tap­solt, mintha táncolt volna. Catalón Ana-Maríára meredt, aki először gondolt arra, hogy a tábornok is szökevény. Kigyulladt a felirat: kérjük, kapcsolják be öveiket. Dohányozni tilos. Catalón tábornok felállt, és a mosdó felé indult. A repülőgép megingott, s Ana-Maríá- nak görcsbe ráhdult a gyomra. Aztán lövés hallatszott. A pilótafülkéből kijött a fedél­zeti gépész, és kérdőn nézett körül. A mosdó ajtaja kicsapódott a test súlya alatt, és _ Ca­talón tábornok zuhant ki bentről, szétzúzott fejjel. — Agyonlőtte magát! — kiáltott senora Novarro. — Szent isten, lezuhanunk! Ke­resztüllőtte a gépet. A fedélzeti gépész kidugta a fejét a mos­dóból. — Nincs veszély, senores. Semmi ok az iz­galomra. A holttestet azonnal elvisszük. Ana-María az élőkre gondolt, keresztet ve­tett és felzokogott. Vasas Károly: Forradalom (kisplasztika}

Next

/
Thumbnails
Contents