Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-05 / 55. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. március 5. 4Alig több mint tír éve a 11 Szűcsmesterből verbuvált kollektíva elkezdte a termelést a Pannónia Szőrmekikészítő és Szőrme- konfekció Vállalat kunszentmártoni telepén. A villa negrának becézett műhely helyén azóta közel ezer embert foglalkoztató gyár épült a nagyközségben, ahol évente mintegy 50 ezer bundát készítenek. Termékeik: az irha, a vadbőr és a panofix szőrmék rendkívül keresettek a nyugati piacon, így sok valutához jutattják a népgazdaságot. Előirt receptúra szerint zsírtalanítják, mossák, puhítják, törik a szőrmét. Két halom között jól esik pár perc pihenés A bundák bélésében ott a jelzés: Pannónia Made in Hungary Meg kell markolni a gép fogantyúit, műszak végére gyakran „megmacskásodik" a kéz Finom az ebéd a tiszta, világos étkezdében Mutatványnak is beillő művelet a szabás Nenez a kimosott, megpuhitott szőrme nyírása A mór kikészített alapanyag - a nyers bőrt Portugáliából, Görögországból s az Egyesült Államokból vásárolják Instrukciók műszak vége előtt Még egy utolsó simítás. Utazhat a bunda a londoni, a nyugatnémet, a francia áruházakba Fotó: TKL Titkok nélkül _______ ___tiszta lelkiismerettel h atalmas hű. tőházban. a A ládahegyek alatt még kisebbnek, még gyámoltalanabbnak tűntek a gyerekmunkások, köztük az a kicsi termetű, tizenhárom esztendős leányka is. aki nagy szorgalommal válogatta a szilvát. Fürgén járt a keze, csak a gondolatai kergették egymást fürgébben: „ma talán meglesz a pengős kereset, biztos örülni fog anyám,.. nagyon fáradt lesz estére, hisz ma megint a katonák ruháját mosta. Szerencsére ma apámnak is jutott napszám, lesz egy kis pénz otthon.” Közben lopva a nén- jére nézett, hisz ott dolgozott tőle nem messzire az idősebb testvér. „Ha így sikerülne egész hónapban, talán venne nekem anyám egy szoknyát. ..” Kiürült a láda, és egy teliért nyúlt, amikor meglátta az „urát”! Gyerekes hirtelenséggel odaszólt hozzá: — Benedek úr kérem, miért kell nekünk egész nap ebben a cefrés szilvában váj- kálni ? — Ha kell, tanítom a fiatalokat, ha kell beülök a szalag mellé, mindegy. Csinálom, amit rám bíznak. Sok szépet köszönhetek a vállalatnak, úgy is mondhatom, mindent! Ez örökké törlesztésre sarkall... Mindent! Sokat sejtető szó! Igaz, hogy ha egy ember a magánéletében nem találja meg, a munkájában keres menedéket, vigasztalást? Bo- rosné Nagy Ilona kereste a boldogságot a magánéletben is. Nem csak rajta múlt, hogy mindig elszökött előle. Az első házasság után még kétszer ment férjhez. Az egyiktől szöknie kellett kislányával együtt, egyszál ruhában. „Amíg vele éltem, több éjszakát töltöttünk a gyerekemmel a szabad ég alatt, mint odahaza.” A másik férfi — aki mellett végre úgy érezte, boldog lehet, — elhagyta őt egy másik asszonyért. Így hát maradt a gyereke — meg a veje, az unokái, hisz gyorsan múlnak az évek — meg az örömet adó munka. Abban soha nem csalódott? — Ügy hiszem, senki sem lányommal,' és mindig úgy feküdtem le: vajon most jönnek értem? S ha elvisznek, mi lesz a gyerekkel? — Nagy megrázkódtatás lehetett. — Nagyot csalódtam, de nem a pártban, hanem égyes emberekben. Hisz nem volt minden rossz, amit csináltunk, és hittünk benne. Helytelen lett volna, hogy munka után teherautóra ültünk és mentünk a falvakba, a tanyákba magyarázni, hogy fogjanak össze a parasztemberek is, mert úgy könnyebb lesz az életük? — Visszavezetett az útja a kommunisták közé. — Ez természetes. Az ember mindig legyen hű az elveihez, legyen hű önmagához. Én szinte gyerekfejjel választottam meg az utat, amelyet igyekszem becsülettel végigjárni. Tisztség? A bizalmiságig vittem, illetve 1970 óta a városi pártbizottság tagja vagyok. Inkább a szakszervezetben töltöttem be funkciókat. Legutóbb három cikluson át a szakszervezeti bizottság elnöke voltam. Az úr, talán mert jó kedve volt, talán mert mutatni akarta, hogy jó ember, válaszolt : — Azért, te kis fityfiritty, mert a cefre árából kifizetjük az egész szilva vételárát, meg a ti napszámotokat, a többi meg a haszon. így tanulta meg Nagy Ilona 13 éves gyerekmunkás a kecskeméti Benedek József és fia cégnél — amely egyúttal volt baromfifeldolgozó és gyümölcsértékesítő is — hogy mi a profit. Közgazdasági „ismeretei” után néhány évvel „társadalompolitikai ismeretekre” is szert tett. Akkor már 1940-et mutatott a naptár, s ő 18 évesen örök hűséget fogadott egy derék embernek, öt hónapig tartott a boldogság, akkor kivitték párját a frontra. Elbúcsúztatta, lobogtatta a zsebkendőjét az állomáson, s úgy hitte, minden könnyét elsírta..kislányuk fényképét talán még megkapta az ura — ki tudja pontosan? — de ő 5 hónapi házasság után 19 évesen egy gyerekkel özvegyen maradt. Ilyen „életiskola után” kpvetkezett a „vizsgája”. A pincék sötétjéből felóvakodtak az emberek a fényre, és ön- maguktól is kétkedve kérdezték: ennyi szenvedés után hogyan lehet tovább élni ? A kakukkos óra barátságoson figyelmeztet: dél van, jó lesz a beszélgetést befejezni, hisz a háziasszonynak még sok dolga van, például ebédet kell készíteni Ildikének meg Misikének, a két unokának, mert rövidesen hazajönnek az iskolából. Ám a háziasszony barátságosan marasztal : — Egy- nyugdíjasnak rengeteg ideje van, maradjon még. .. — Szoktatgatja magát a gondolathoz, hogy nyugdíjas? Jól érzi így magát? — Nem vagyok valami jól. Január 17-én volt a búcsúztatásom egy szép ünnepségen. Tele volt az ebédlő, a szalagok mellől is eljöttek a munkások, akikkel együtt dolgoztam. Rengeteg ajándékot kaptam... igen, azt a szép kristályvázát, a hajszárítót, a szamovárt, ezt a kakukkos órát... ötvenkilenc szál szegfűt, a vállalattól négyezer forintot. . . És látja, mégsem vagyok boldog. Mindig mennék. Április 21-ig a felmondási időmet töltöm, de nyáron már bemegyek egy kicsit dolgozni. Most is mindig az jár a fejemben, hogy mi van odabent? Ha a fejem meg a lábam vitt volna, nem megyek nyugdíjba, hiába vagyok 55 éves. . . — Művezető volt. most milyen munkát vállalna? mondhatja életében, hogy nem értek csalódások, még akkor sem, ha úgymond’ rendben mentek a dolgai. Én meós voltam már Kecskeméten, amikor, hogy szabaduljak egy rossz házasságtól, a kislányommal együtt, szinte egyszál ruhában ideszöktem Törökszentmiklósra. Milyen munkát tudtak akkor nekem adni ebben a gyárban? Koppasztottam a baromfit. De nem bántam. Később üzemvezető lettem, majd a termelési osztály vezetője. — Mint művezető ment nyugdíjba, ez visszalépés. z elvem mindig az volt, hogy az ember azt csinálja, amihez ért. Én 1961. március 1-ig voltam a BARNE- VÁL-nál a termelési osztály vezetője, akkor kértem, hogy mentsenek fel. Miért? Mert rájöttem, hogy a tudásom már kevés. Jöttek az újabb gépek, technológiák, és én nem értettem hozzájuk. Jobbnak láttam, ha visszamegyek munkásnak. — Nem lehetett könnyű megtenni ezt a lépést. — Valóban nem volt köny- nyű beismerni, hogy túlhaladta a tudásomat az idő! De így volt jobb! Becsületesebb! Nagy bűnöm, hogy nem tanultam, de már későn jöttem rá. Ezért mondom a fiataloknak: tanuljatok, mindig többet akarjatok tudni, tenni. Én sokat jártam a gyárban a KISZ-esek közé, szeretem őket, és úgy éreztem, ők is ragaszkodnak hozzám. Vannak, akik azt mondják, ezek a mai fiatalok nem tisztelik eléggé az idősebbeket, de az üres szólamok nem hatják meg őket. Tudnak dolgozni, többet vállalni, de ahhoz feladatot, értelmes célt kell meghatározni számukra. Vannak az életben helyzetek, amikor többet kell vállalni. Ilyen, embert próbáló idő voit az a vérzivataros október. Borosné, mint a termelési osztály vezetője több társával libát tömött a telepen, az állatoknak enni kellett, nem pusztulhattak éhen. Mert a munkások többsége gyűlésekre járt inkább — de milyenekre! Sok ember veszítette el akkor a fejét. — Tudja, mi fájt a legjobban? Hogy azok közül is kiabáltak ellenünk, kommunisták ellen, akikkel korábban agitálni jártam. Albérletben laktam a 13 éves kisS úgy mondják, mint szak- szervezeti vezető, Borosné rengeteget dolgozott a cigány munkásokért. Tanította őket, ha kellett, veszekedett is velük. de igazságtalanul bántani nem engedte őket. — Nem igaz, hogy a cigányok nem dolgoznak, csak meg kell találni a nekik megfelelő helyet. Én szeretem őket, soha nem felejtem el, hogy éppen ők voltak azok, akik egy válságos időben mellém álltak, és velem együtt bizonyítottak. összevitatkozott az utódjával, a termelési osztály vezetőjével, aki — talán, hogy móresre tanítsa ezt a maga igaza mellett kitartó asszonyt — olyan feladattal bízta meg, amit évek során nem tudtak végrehajtani a gyárban: .exportminőségűre koppasztani a libát. — Lementem a koppasztó- ba, és azt mondtam: segítsetek, hogy bizonyíthassak. Járt oda mindenki: hogy oldottuk meg ezt a feladatot? Mondtuk: úgy. hogy dolgozunk! Nem kellett hozzá más, csak emberi szó, meg közös munka. — És most hogyan tovább? — A pártmunkámat nem hagyom el. Elvállaltam, hogy a nyugdíjas párttagok bizalmija leszek. Ha hívnak dolgozni, megyek. Ha egyedül érzem magam, szaladok az üzembe egy kis „otthoni levegőt” szívni. Beiratkoztam a természetjárók klubjába. Kirándulni nagyon szeretek, összejövetelekre járni már nem. Ül ott az ember egyedül, mint aki nem tartozik senkihez... Nyugdíjas klubot alakítani? Lehetne, hisz a gyárnak már több mint száz nyugdíjasa van. Én nem akarok egyedül maradni, nem akarok itthon a négy fal között ülni. Közösségben éltem eddig, azt akarom, hogy úgy teljen el a hátralévő időm is. zép őszhajú asszony, mosolygó barna szemekkel. Vallattam: mi a titka az elégedettségének? A sok kitüntetés, amit kapott? Az anyagi biztonság, amiben él? A család szeretete? Ezek is! De tiltakozik: titok nincs! Csak any- nyi megbecsülést kell adni mindenkinek, amennyit magunknak kívánunk. Aztán az otthoni gondot nem szabad bevinni a munkahelyre, a gyárba, ahol az embernek mindenkor el kell végeznie amit rábíznak. Csak így élhet az ember tiszta lelkiismerettel. Varga Viktória
