Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-23 / 70. szám
4SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. március 23. A tokiói inga. Japán „válasz” a szovjet javaslatra A Komeito, ellenzéki japán párt küldöttségének március eleji pekingi látogatása ismét az évek óta vajúdó japán—kínai békeszerződésre irányította a nemzetközi közvélemény figyelmét. Az érdeklődést csak fokozza, hogy lényegében eredménytelenül végződött Szonoda japán külügyminiszter januári moszkvai látogatása és Gromikóvál folytatott tárgyalása, s japán részről elutasították a jó- szomszédság és az együttműködés elveinek rögzítését célzó legfrissebb szovjet tervezetet. Irreális magatartás Az események megértését elősegíti az előzmények ösz- szegezése. Japánnak sem a Szovjetunióval, sem Kínával nincs békeszerződése. A Szovjetunió 1956-ban, Hato- jama akkori kormányfő moszkvai látogatása alkalmával vette fel a diplomáciai kapcsolatot Tokióval, a Kínai Népköztársaság pedig 1972 őszén, Tanaka miniszterelnök pekingi tárgyalásai idején. A szovjet—japán békeszerződésről folytatandó tárgyalásokat előbb az ötvenes években, majd hosszú szünet után Gromiko 1972 januári tokiói megbeszélései alkalmával tűzték napirendre. A kínai— japán békeszerződés megkötését a kínad kormány 1972 szeptemberében indítványozta a Pekingben tartózkodó Tanakának azzal a nem titkolt szándékkal, hogy szövetségest szerezzen szovjetellenes politikai célkitűzései megvalósításához. Mint ismeretes, a tárgyalások mind a mai napig nem vezettek eredményre. A Szovjetunió esetében az ok az az ultimátumszerű és irreális japán magatartás volt, amely- lyelj Tokió a békeszeirlződés megkötésének előfeltételéül szabta, hogy a szovjet fél adja vissza az antifasiszta koalíció jaltai egyezménye értelmében a Szovjetunióhoz csatolt szigeteket. A történelmi igazsághoz tartozik, hogy amikor az ötvenes években először került napirendre a két ország közötti békeszerződés megkötése, szovjet részről hajlandók lettek volna két, Hokkaidó- hoz közel fekvő szigetet: Ha- bomait és Sikontát visszaadni Japánnak. Tokió azonban ezzel nem elégedett meg, további követelésekkel állt elő és másik két szigetet — Ku- nasir és Iturop — is visszakövetelt. A Szovjetunió a Hatojama 1956-os moszkvai tárgyalásai alkalmával aláírt nyilatkozatban fenntartotta ajánlatát azzal, hogy a két sziget átadása a békeszerződés megkötése után lesz esedékes. A japán—amerikai biztonsági szerződés azonban új helyzetet teremtett. Szovjet részről bizonyára abból indultak ki, hogy a szigetek átadása a Szovjetunió ellen felhasználható támaszpontterületet gyarapítaná, s ezért e két sziget visszaadását az új helyzetből következő logikus feltételhez, nevezetesen a Japánban állomásozó idegen csapatok kivonásához kötötték. A helyzet lényegében azóta sem változott. Azaz, hogy mégis, amennyiben a kínai vezetés hegemonisztikus törekvése és szovjetellenes politikája következtében megromlott és a mélypontra süllyedt a szovjet—kínai viszony. Ez a magyarázata annak, hogy hivatalos pekingi tényezők sorozatosan támogatták, sőt, ösztönözték a Szovjetunióval szemben támasztott japán területi követeléseket. A cél kettős volt: egyrészt a szovjet—japán viszony megbontása, másrészt a kínai részről 1972 óta állandóan szorgalmazott béke- szerződéssel összefüggő politikai nehézségek leküzdése. A hegemónia záradék A két ország közötti béke- szerződésnek ugyanis van egy mindmáig áthidalhatatlannak tűnő buktatója a japánok számára. A pekingi szövegtervezet egy szovjetel- lenesnek minősülő záradékot, az úgynevezett hegemóniaellenes formulát tartalmaz Az eddigi japán kormányok nem vállalták, hogy egy ilyen kitételt tartalmazó szerződés aláírásával felsorakozzanak a kínai külpolitikai irányvonal mellett. Ezzel összefüggésben Szonoda külügyminiszternek, januári moszkvai látogatása alkalmával határozottan értésére adták, hogy a Szovjetunió negatívan vélekedik egy, az említett záradékot tartalmazó japán—kínai szerződésről. Miután Szonoda dofgavé- gezetlenül távozott Moszkvából, másfelől mind több sajtójelentés látott napvilágot a japán—kínai békeszerződés közeli aláírásának lehetőségéről, Moszkvában egyoldalúan nyilvánosságra hozták annak a szovjet—japán szerződésnek a tervezetét, amelyet nem a békeszerződés helyett, hanem addig is, amíg az beérik, a jószomszédság és az együttműködés elveinek rögzítésére ajánlanak a japán kormánynak. A tervezet szerint mindkét fél kötelezettséget vállalna arra, hogy a vitás kérdéseket kizárólag békés eszközökkel oldják meg, tartózkodnak az erőszak alkalmazásától, az azzal való fenyegetőzéstől, továbbá egyik fél sem engedné meg, hogy területét a másik fél biztonságát sértő akcióra használhassák fel. A szerződés felsorolja azokat a gazdasági, tudományos és egyéb területeket is, amelyeken szélesítik az együttműködést. Ki utazik? Ez tehát az a szerződéstervezet, amelyre a japán fél csak elutasító hangnemben válaszolt. De elutasító volt a japán fél reagálása arra az üzenetre is, amelyet Leonyid Brezsnyev a tokiói szovjet nagykövet útján juttatott el Fukuda Takeo kormányfőhöz, s amelyben ismételten kifejezte a szovjet kormánynak azt a szándékát, hogy folytatja erőfeszítéseit a kapcsolatok további javítására. Ezt igazolta azzal is, hogy moszkvai látogatásra hívta meg a japán miniszterelnököt, aki hírék szerint erre azzal reagált, hogy: „Várjuk Leonyid Brezsnyevet Japánban és a kétoldalú problémákról azután is eszmecserét kívánunk folytatni a rendszeresített külügyminiszteri konzultációk keretében”. Ugyanakkor állítólag kijelentette: „Mindaddig, amíg nem oldják meg az északi területek problémáját (vagyis nem adják visz- sza a szigeteket — szerk.) a japán kormány nem gondol a jószomszédsági és együttműködési szerződés aláírására”. Miközben e nyilatkozat elhangzott, a Komeito ellenzéki párt képviselői már csomagoltak, hogy pekingi látogatásukkal megkönnyítsék a japán—kínai békeszerződés aláírását, amelynek egyik célja éppen az lehet, hogy nyomást gyakoroljon a Szovjetunióra. Tehát mlint már annyiszor a szovjet—japán békeszerződés kérdéséről folytatandó tárgyalások felvetése óta, a tokiói külpolitika ingája újra az ellenkező irányba lengett ki. S ennek még egyes józanabb hangvételű tokiói lapok szerint is súlyos következményei lehetnek Japánra nézve. A Japán Times múlt vasárnapi cikke például megállapította: A Kínai Népköztársaság nem csupán gazdasági együttműködésre törekszik, végső célja minden bizonnyal az, hogy befolyási övezetébe vonja Japánt. Kanyó András II Polonez szálló várja a vendégeket Az egyik legforgalmasabb lengyel város a nemzetközi vásárok színhelye, Poznan. Az ide látogató rengeteg lengyel és külföldi turista számára biztosítani kell a megfelelő szállodai bázist, ezért a városban egyre több korszerű hotel épül. Közéjük tartozik a Polonez, amelynek előnyei közé tartozik szép külseje, kényelmes szobái, s mint az első vendégek már megállapították: rendkívül előzékeny személyzete és kiváló konyhája Új erőmű épül. Dél-Vietnam egyik legnagyobb beruházása lesz az a villamos erőmű, amelyet az egykori Saigonban a mai Ho Si Minh városban létesítenek (A moszkvai Krokodil karikatúrája - KS ) Ha én király lehetnék Áltálában a felnőtték írják elő a gyerekeknek, mit tegyenek, hogyan viselkedjenek, mely célokat tartsák jónak, melyeket ne. Mi történne azonban, ha megfordulna a dolog? Egy kölni iskoláiban kísérletet tettek erre: a harmadik osztályban tehát kilencéves gyerekektől megkérdezték, mit tennének, ha egy szép napon a miniszterelnöki székbe ültetnék őket. A gyerekek lelkiismeretesen fogalmazták meg válaszaikat. Voltak, akik fölhasználták az alkalmat, hogy saját kis vágyaikat elégítsék ki: ha hatalomra kerülnének, megkétszereznék a nyári szünidőt. A legtöbb válasz azonban társadalmi felelősségről tett tanúságot. Segítenék a szegényeken és az öregembereken — írta az egyik gyerek. Másik óvodákat, játszótereket és iskolákat építene. Igyekeznék — hangzott továbbá —, hogy mindenkinek igazságot szolgáltassak. Mindenkinek legyen munkája, az emberek éljenek szép lakásokban. S végül hadd idézzünk még egy céltudatos kis véleményt: „Azt a pénzt, amely a gazdagoknál fölöslegesen hever, szétosztanám a többiek között”. Ha végigtekintünk a kölni gyerekek válaszain, kiderül, hogy dolgozataikban minden alapkérdést érintettek. S ekkor megállunk egy pillanatra: számítottak-e ilyen világos és határozott véleményekre a pedagógusok? Miközben a füzetekben lapozgattak, nem jutott-e eszükbe, egy — talán primitív de kézenfekvő — kérdés: ha már minden gyerek tudja, hogy ,mit kellene tenni, miért nem teszik azt a felnőttek? Tatár Imre Ki tudja a jövőt? Középkor komputerrel francia magazinokban, képeslapokban megjelenő hirdetések szerint ebben az országban sokan látnak a jövőbe. S mindenki jóelő- re tisztában lehet saját sorsával is, ha valamelyik jóshoz, szellemidézőhöz, asztrológushoz fordul. A középkori babona korszerű eszközökkel dolgozik; a hirdetők egyre nagyobb része azzal csábítja az embereket, hogy elektronikus adatfeldolgozó gép segítségévéi kérdezi meg a csillagokat... Kik fordulnak a csillagjó- sokhoz? Hát általában — elnézést a kifejezésért —, akik legalul vannak és akik légiéiül. Azok, akiknek csak néhány osztály jutott az iskolából, s azok, akik egy egész népet oktatnak. Vagyis a politikusok, akik valóságos vagyont fizetnek egy-egy horoszkópért. Igaz, hogy a kedvükért a jövőbelátó csodatevők a késő éjszakai órákig virrasztanak minden pompával felszerelt rendelőikben: ezek az előkelő látogatók rendszerint az éj leple alatt érkeznek, mert szégyenük azért, amj valóban szégyelni való .. . Éjszaka kereste fel Leon- tine Esnault asszonyt az a jelentéktelen falusi politikus is, aki az ördögűző-varázslónőtől a helyi választásokhoz kért és kapott segítséget. A kuruzsló segített is. Viaszbabát formált, az ellenjelölt jelképéül, s a községi választásokon máris győzött, aki nem bízta az evilági választókra a dolgokat: gombostűvel jól megszurkálták a viaszbabát, s az ellenjelöltnek máris elszállt a vonzereje. Mindez egy normandiai faluban, Couterne-ben történt. S a községi képviselőtestület babonás tagját tanúként hallgatták ki abban a perben, ami Madame Esnault asszony ellen folyt. Vádpontok: csalás és elmulasztott segítségnyújtás. A boszorkányos tulajdonságok hírében álló asszony ugyanis szenteltvízből és sóból álló diétával addig gyógyította az egyik hozzáforduló szerencsétlen falubeli nőt. míg a súlyos gyomorbeteg meghalt. Ezek után avatkoztak csak be a hatóságok, került sor a bírósági tárgyalásra, az ítélet: két év börtön, ebből csak három hónapot nem függesztettek fel. A becslések szerint 20 ezer „Esnault asszony”, vagy éppen „Esnault úr” működik Franciaországban. Itt van például a 26 éves Marie- Noelle, aki Loigne faluban minden héten egyszer fogad. Nyolcvanan, százan gyűlnek egy-egy alkalommal össze, hogy élvezzék a csodatevő erejét. Marie-Noelle kézráve- téssel gyógyít mindenfajta nyavalyát. Természetfeletti erejét senki mástól, mint magától Szűz Máriától származtatja. Neki nincs szüksége komputerre, mint a párizsi kollégáknak, hogy a látogatóknak megjósolja a jövendőt. S ahhoz sem, hogy meggazdagodjék. Nem fogad el pénzt, de a látogatók letehetik a költségtérítést egy Szűz Mária kép elé. A hatóságok tehetetlenkednek, s a lány valószínűleg csak akkor kerül majd bíróság elé, ha balszerencséjére meghalt valamelyik páciense. A könyvkiadók sem maradnak ki a nagy üzletből. Virágzik az okkultista irodalom, van olyan könyv, amely százezres példányszámmal igazítja útba az olvasókat a csillagok állása és sorsuk összefüggéseiben. Az utolsó három évben a példányszámok megkétszereződtek. felvilágosodás országában újra teret nyernek hát a sötétség vámszedői. Tagadhatatlan, hogy sokan vannak, akik szembeszállna’- ezzel a veszélyes divattal. S keresik az okokat, amelyek a középkori babonák új módi újraéledéséhez vezettek, S rámutatnak; a munkanélküliség, a paraszti gazdaságok bizonytalan sorsa, a nyugtalan, biztonság nélküli élet az ok. Az emberek nem tudják, mit hoz a jövő. Félnek a jövőtől. S keresnek valamit, ami megnyugtathatja őket. S azt sem bánják, ha csalók áldozatává válnak, csak legyen valaki, aki derűlátó. (—r—n)
