Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-05 / 31. szám

1978. február 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 TÚLZSÚFOLT KIHASZNÁLATLAN autóbuszok A szolnoki autóbuszforga- Ipm áldatlan állapotát a kö­zelmúlt években bárki ta­pasztalhatta, aki itt lakott, vagy megfordult a megye- székhelyen. A zsúfoltság megszüntetését a Volán 7. sz. Vállalat a városi tanács­csal együttműködve részben újabb autóbuszok beállításá­val, részben a lépcsőzetes munkakezdéssel igyekezett elérni. A közlekedési vállalat erő­feszítéseit azonban több min­den gátolja. Mindenekelőtt az, hogy a középtávú terv­ben szereplő 76 új autóbusz helyett a Volán Tröszt a be­ruházások mérséklése miatt csak 25 autóbusz beszerzését biztosította számára. Azok közül is csak 13 érkezett meg eddig. A lépcsőzetes munka­kezdésben ezerkétszáz dol­gozó és diák vesz részt. Ez valamennyire csökkentette a csúcsidei zsúfoltságot, de alapvetően nem változtatta meg. S ami jellemző a megye- székhelyre, jellemző a megye egész tömegközlekedésére. Ilyen körülmények között jogosan vetődik fel, hogy a közületek kezelésében lévő autóbuszokat miért nem ka­matoztatják jobban a közjó szolgálatában? Szolnok me­gyében ugyanis azok száma megközelíti a háromszázat, míg a Volán 7. sz. Vállalatá­nak csak 250 autóbusza van. Miért van ez így? A Nagyalföldi Kutató- és Féltáró Üzemnek körülbelül 80 autóbusza van. Az üzem alaprendeltetése a termelés, nem pedig a személyszállí­tás. Miért tart fenn akkor egy kisebb közlekedési vál­lalatnak is beillő autóbusz­parkot, amel/ az esetek jó részében nincs kihasználva? Sebők Csaba, az üzem szál­lítási főosztályának vezetője, azt mondja erre: — Való igaz, hogy nem profilunk a személyszállítás. Országosan kellett volna szerintem ezt egy külön vállalattal megolda­ni. De ha azt akarjuk, hogy munkásaink idejében ott le­gyenek, ahol termelniük kell, sajnos magunknak kell gon­doskodni szállításukról is. Ki kell szolgálnunk a három műszakot, s szinte járhatat­lan földutakon kell eljuttat­nunk a dolgozókat a fúrási pontokhoz. Terepjáró autó­buszokat is üzemeltetünk. Ilyenek pedig nincsenek a Volánnak. Két váltás közben más csoportokat is • szállí­tunk. Emellett meg kell ol­danunk a nagy távolsági munkásszállítást a pihenő napokon a munkahelytől a lakóhelyig — így például Szegedről Zalába és vissza, mert másképpen nem tud­juk a munkaerőt biztosítani. — S ha nincs személyszál­lítás, akkor kihasználatlanul állnak az autóbuszok? — A sofőrök vagy pihenőidőt kapnak két műszak között, mert csak így tudjuk a har­madik műszákot is kiszol­gálni, vagy ha az biztosított, akkor a buszról leszállva te­herautóra ülnek. — ön szerint volna értel­me annak, hogy a Volán Vál­lalattal együttműködve tö­rekednének az autóbuszok jobb kihasználására? — Nem sok rációt látok benne. Szervezési gondok miatt nem valósítható meg az együttműködés. Nálunk is kevés a buszvezető, a köz­lekedési vállalatnál is. A helyzet indoklása Kerekes Ferenc, a Volán 7. sz. Vállalat igazgatója sem lelkesedik a közületek autó­buszainak igénybevételéért: — Azok jó része vállala­tunk tulajdonában volt. Ami­kor nullára futottak, felújí­tották őket, de semmire sem alkalmasak. Van viszont 60— 80 olyan autóbusz, amit még a szombat-vasárnapi csúcs- forgalomban tudnánk hasz­nosítani. Azok viszont főleg a sportegyesületek tulajdo­nai, s azok is akkor használ­ják. A rendszeres közlekedés­be maximum 15—20 közületi autóbuszt lehetne bekapcsol­ni. — Az is számítana. — Nagyon keveset. Szerin­tem a közületi autóbuszok igénybevételének szorgal­mazásánál sokkal fontosabb és sürgősebb az építő- és az útépítő munkások tervszerű szállításának biztosítása. Hosszú időre nézve áldatlan állapotnak tartom, hogy na­ponta nyolcvan teherautóra feldobott bódéban, fűtés és világítás nélkül vigyük az építőket a munkahelyre és onnan haza. Ennek a helyzet­nek megváltoztatásán dol­gozunk, de bővebbet csak néhány hét múlva közölhe­tek erről. Mégsem elvetni való ötlet Somogy megyében tavaly kezdtek egy kísérletet a kö­zületi autóbuszok közérdekű hasznosítására. A' kísérlet eredményéről még korai vol­na beszélni, de annyi bizo­nyos, hogy nem elvetni va­ló ötlet. Az is biztos, hogy nemzeti vagyonúnkat minden vonatkozásban kamatoztat­nunk kell. S minden alapos vizsgálat, az érintett vállala­tok, egyesületek, vagy a szö­vetkezetek érdemi eszmecse­réje nélkül is ki lehet jelen­teni, hogy érdemes napirend­re tűzni ezt a témát Senki számára nem lehet közöm­bös például az, hogy télvíz idején teherautókon utazza­nak a munkások százai, ugyanakkor használható au­tóbuszok tucatjai álljanak ki­használatlanul, — csupán egy- egy kisebb kollektíva érdeke­it szolgálva. Simon Béla lánoshidai felújítások Mintegy 300 ezer forintot költ az idén Jánoshidán a községi tanács az iskola és a szolgálati lakások felújítá­sára. Üj tetőszerkezetet kap a Liszt Ferenc Általános Is­kola, bővítik és korszerűsí­tik a szociális helyiségeket. Közel 100 ezer forint költ­séggel felújítják a tanácsi szolgálati lakások födémjét, kicserélik a parkettát. Idei feladat Jánoshidán néhány utca és több száz méter járda felújítása, új járdák építése, a parkosítás, az oktatási intézmények kar­bantartása. Nyolc szakcsoport A mezőtúri Áfész nyolc szakcsoport munkáját segíti az idén. Egyre többen érdek­lődnek a kiskerti zöldségter­mesztés iránt is. Az áfész szerszámokat biztosít a kis­kert-tulajdonosoknak, s jó minőségű vetőmaggal támo­gatja őket. A zártkertek mű­veléséhez különböző gépeket is biztosítanak. A nyolc me­zőtúri szakcsoportnak, több mint hétszáz tagja van. Jó ideje saját maga készíti citeráit Hanuszka András, a ti­szafüredi Hámán Kató Tsz citerazenekarának vezetője. Újab­ban pedig a Kossuth iskola tanulóit is megtanítja a hang­szer készítésére A tények meggyőzőek 0 fa és az ember Magyarországot több mint másfélmillió hektáron borít­ja erdő, s örvendetes, hogy a fák ültetésével egyre töb­bet foglalkoznak a városok­ban is. A hazai erdőtudomány szép eredményekkel büszkél­kedhet, hiszen Kaán Károly — még a múlt században — elsőként figyelt fel a folyó­vizeket övező galériaerdők árvízgátló, illetve csökkentő szerepére, s munkásságának folytatója, Mikolás Kálmán erdőmérnök jutott arra a felismerésre, hogy szomorú- fűz-sávokkal kell az árvíz el­leni gátakat védeni, ennek lombja ugyanis a széllel együtt: mozogva felfogja, visszatartja az áradatot. Az utóbbi id,őben — noha tovább folytatódnak az erdő természeti katasztrófákat be­folyásoló szerepére vonatko­zó vizsgálatok — megélén­kült a fa és az ember kap­csolatának beható elemzése. A környezetvédelemmel, ur­banisztikával foglalkozó ku­tatók — számtalan tény fel­sorolásával — próbálják jobb belátásra bírni a közvéle­ményt, hogy a fák ne csu­pán megtűrt lakók, hanem díszpolgárok legyenek váro­sainkban. A tudományos ada­tok valóban meggyőzőek. Egy százéves fa élete so­rán 18 millió köbméter le­vegőben található széndioxi­dot dolgoz fel, a fotoszinté­zis útján pedig 6600 kg oxi­gént „termel”. Minthogy egy felnőtt ember évenként 330 kg oxigént fogyaszt, egy száz­éves fa 20 évi oxigénszük­ségletét fedezi. Megdöbben­tő tény, hogy egy autó egyet­len üzemórája alatt 760 fel­nőtt oxigénadagját „lélegzi el”, egy lökhajtásos repülő­gép indulása pedig 6000 autó óránkénti oxigénfogyasztá­sát igényli. Megfigyelték például, hogy a lombos fákkal övezett utak, felületek 3—5 fokkal ala­csonyabb hőmérsékletűek mint a környezetük Kimér­ték, hogy egy 50—100 méter széles, fákkal telepített zöld sáv 3,5—4 fokkal mérsékli a városok nyári forróságát, tulajdonképpen néhányszáz méterrel magasabban fekvő hűvösebb település illúzióját kelti. Az aszfalt és beton, illetve a zöld övezetek fe­letti légrétegek hőmérsék­letkülönbsége folytán fel­frissülést hozó légáramlat hatol a túlhevült utcákba és lakásokba. A fasorral szegélyezett út mellett — mérések tanúsít­ják — egyharmad-egyötöd- nyi a levegő portartalma, mint a fák nélküli utak men­tén. Egy hektár fenyőerdő évente 32—42 tonna port köt le, ugyanakkor egy hektár tölgyerdő 60 tonna port szűr ki a levegőből, egy szabad.on álló nagykoronájú fa pedig egymaga évi 25 mázsa por­tól mentesíti környezetét. A fák különös adottságú szél­fogók és zaj tompítok is. A vihar vagy forgószél erejét magasságuk huszonötszörös távolságára is tompítják, a nagy városok közlekedési és más zajait már egy 60—80 méter széles fa- és bokorsáv is lényegesen csökkenti. Kertészek boltja Hétfőn délelőtt új szak­bolttal gazdagodik a megye- székhely. Szolnokon, a Jubi­leumi téren 10 órakor nyit­ják meg a kertészek boltját. Az új szakboltot a Zöldért vállalat a kiskerttulajdono­sok és háztájiban gazdálko­dók igényei szerint látja el áruval. Már a megnyitáskor és azután is mintegy két és félmillió forintos árukészlet várja a vásárlókat. A vető­magvak, növényvédőszerek mellett mindenféle kerti szerszámot, gépet és beren­dezést is árusítanak. A korszerű, 350 négyzetmé­ter alapterületű üzlet egyéb­ként a Zöldért Vállalat ötö­dik modem boltja a megye- székhelyen. Pénzért „rangot” avarba jöttem egy berni cipőboltban. No, nem a választék bősége lepett meg, nem is a tisztaság. Az sem, hogy az elárusító hölgy ud­variasan megkérdezte, mit akarok, majd pilleléptekkel hozta a kívánt cipőt. Idáig minden rendben ment, leg­alábbis amíg lehajoltam, hogy kífűzzem az éppen raj­tam levő lábbelit, ö megelő­zött. Elém térdelt, levetette a régi cipőt és föladta az újat. A fejéből csak a kon- tyát láttam. Zavarba jöttem, feszengtem a széken. Vala­ki térdelt előttem. Valaki: nálam idősebb, családanya vagy magányos nő, köpenye zsebében a cipőkanállal. Tér­dén a bőr biztosan kemény, hiszen nem én vagyok az egyetlen vevő. Az első ki­próbált cipőt megvettem, ki­botorkáltam az üzletből, és örültem, hogy szégyellem magam, hogy ehhez nem va­gyok hozzászokva. Persze, zavarba jövök én itthon is. Hazai boltjaink­ban sem igen merek egynél több cipőt kipróbálni. Volt rá eset, amikor, az első vá­lasztott lábbeli szűknek bi­zonyult, amit rögtön közöl­tem is az eladóval. Morgott, s miközben á másikért ment, kolleganőjének odaszólt — éz még azt sem tudja, há­nyas a lába ... Kétségkívül magamra ismertem, szeren­csére a következő próba jól sikerült, a cipő kényelmes volt, kapkodva fizettem, ki­botorkáltam. Egyáltalán nem örültem, sőt, mérgesen azon törtem a fejem, hogy mit kellett volna válaszol­nom neki. Igaz, ehhez a kel­lemetlen érzéshez már majdnem hozzászoktam. Mi az oka az általános ud­variatlanságnak, türelmetlen­ségnek? Miért csak akkor lepődünk meg, ha kedvesen szólnak hozzánk? Állandó té­ma — az egyik ember be­nyúl a bukszájába. pénzt vesz elő, és a másik ember kinyújtott tenyerébe csúsz­tatja olyan szolgáltatásért, amely az illetőnek munka­köri kötelessége. Egyre-más- ra olvasom a cikkeket a jatt­ról, a kenésről. Akad, aki a borravalót a feudális beideg- zettség továbbélésének tart­ja, az úr és a szolga viszony konzerválásának. Űr vat- gyok, mikor borravalót adok, s nem is gondolok rá. hogy valakit megaláztam. Szolga vagyok, mikor borravalót elfogadok, s nem is gondo­lok rá. hogy valaki megalá­zott” — írja Nemes György. Bár ilyen egyszerű lenne ez a kérdés! László Anna újabb szem­pontokat villant fel: „A szo­cializmus hajnalán számos viselkedési formával — pél­dául az össznépi tegeződés- sel — igyekeztünk hangsú­lyozni, hogy dolgozók között nincsenek, nem lehetségesek rangbeli elválasztó falak. Vj- szolyogtunk az efféle szavak­tól is, mint a kiszolgáló, vagy akár a személyzet. Minden­kit, meg akartunk győzni ar­ról,’ hogy a régebben így je­lölt tevékenységet emberi méltósággal lehet és kell folytatni. Senki ne alázkod- jék meg senki előtt! Egye­nes derékra és talpra segí­tett kapcsolatokra vágytunk. Azóta egynémely kapcsolat ismét a feje tetejére állt.” A szolgáltatók megszokták, hogy a nem szolgáltató: ki­szolgáltatott — elcsépelt szó­játék. Szerencse, hogy nem térdel le a cipőbolt eladója a vevő előtt, de egyáltalán nem szerencse, hogy már a jatt sem egészen az, ami volt, amire megszületett. Helytelen a tisztességes hang hiányát arra fogni, hogy szo­cialista rendünk az egyen­lőséget hirdeti. Akkor ugyan­is némelyek rosszul értelme­zik az egyenlőséget. És va­lóban: rosszul értelmezik. Barátom egy tanácselnökről mesél, aki mellett lakik. Ne­vetve mondja, hogy amíg a tisztségviselő oda nem köl­tözött, az élelmiszerüzlet dél­után kettőkor már bezárt. Gyorsan módosították a nyit­vatartási időt: a bolt ezután, este hatkor húzta le a rolót. Ám amikor a tanácselnök elköltözött, rögvest visszaállt a régi rend. A környéken mindenki örült, amikor látta, hogy X. elvtárs újra lakója a háznak. Nem hiába: az üz­let ismét este hatig van nyit­va. Mondanom sem kell a tanácselnök nem kérte a nyitvatartás módosítását, ta­lán nem is tudott róla. Az ilyen esetek már súlyosab­bak, mint az egész borrava­lóügy, mivel pontosan az egyenlőséget kérdőjelezik meg. Nem az egyenlő .elbí­rálást, mint a jatt. hanem az egyenlőséget. És újabb szót hív elő a múltból: a „dukál”-t. Ilyen megközelí­tésben pedig ismét van úr és szolga, egyszersmind van­nak kiszolgálók és kiszolgál­tatottak. A szerkesztőségbe panaszos levél érkezett, amelyben egy idős nyugdíjas tsz-tag méltatlankodik, hogy a kézbesítők különböző idő­pontokban viszik ki a nyugf- díjat — a volt állatorvosnak például hamarébb. mint a „kis-nyugdíjasoknak”. Lehet, hogy a levélírónak nincs igaza, hiszen minden kézbe­sítőnek megvan a maga út­vonala, de sorai azt bizonyít­ják: érzékenyek vagyunk mindenfajta megkülönbözte­tésre. Az elmúlt évtizedek öntu­datra. önbizalomra neveltek bennünket. Ráébresztették a legegyszerűbb, legszegényebb embereket is önmaguk fon­tosságára. Nem kell értel­mező szótár ahhoz, hogy a szóból kiérezzük az emberi méltósággal össze nem férő megalázkodást; a szolgálat hallatán ne libériás inasok jussanak eszünkbe, hanem egy nagyobb közösséget, ma­gasabb elvet szolgáló önzet­len tevékenység; a szolgáltat ige pedig a hivatalos nyelv szerint a lakosság szükségle­teit kielégítő, de új terméket létre nem hozó gazdasági munka. Megtanultuk hát a fenti fogalmakat szétválasz­tani, csak a gyakorlatban még néha összegubancolód­nak. Túl egyszerű lenne a kép­let: a szolgáltatók szívességet tesznek, mi szívességükért borravalóval fizetünk. Hiába morfondírozunk azon is. hogy egyes szakmákba miért kalkulálják be a fizetésbe á hálapénzt, ezáltal miért nem hiányszakma a benzinkutasé, s miért az a vájáré, henge­részé. Azon sem érdemes spekulálni, mi lenne akkor, ha nem lennének hiánycik­kek, vagy jobbak lennének a liftek, a fürdőszobacsapok. Valljuk be: a magunk megnyugtatására adjuk a borravalót, azért terjed úgy. mint a fény. Elvonatkozta­tunk a munkától, attól is mit kapunk a különpénzérí cserébe, egyszerűen és meg­szokottan a zsebünkbe nyú­lunk, össznépi szokássá vált a számlán felüli fizetés. Hol van már a feudális beideg- zettség továbbélése. Űr— szolga viszony! Ugyanolyan kiszolgáltatottak maradunk a borravaló leszurkolása után, mint annakelőtte. Zsebből zsebbe megy a pénz, borí­tékba bújik, vagy mezítelen marad; már-már nem is a munka jobb minőségét kí­vánva érte, hanem az emberi — azaz: manapság megkü­lönböztetett — hangot, bá­násmódot. Olyat, mint, ami­lyet a külföldiek kapnak. Vagy olyat, amilyet egyes itthoniak bemutatkozás után. Tehát nem a szolgálatért fi­zetünk. Hanem a szolgálat­nak tetsző valamiért, amit udvarias kiszolgálásnak ne­vezünk. n citrompótlóhoz ha­sonlítva egy bankó­nak nevezett pirula néhány pillanatig olyan ízt kölcsönöz, mintha a kiváltságosak közé tartoz­nánk. Holott elveink szerint senki sem lehet kiváltságos helyzetben, tehát pénzünkért — ha más optikával is, mint hajdanán — olyan rangot akarunk venni, amilyen pénz nélkül is megilletne minket. Ez a beidegződés a gyökere a példánkban szereplő visz- szásságoknak — csakhogy ezekben a szolgáltató érzi néhány pillanatig szolgának magát, nem törődve a rábí­zott pénzzel, erővel. Pedig tudhatná: pénzt, erőt szol­gára nem bíznak. Tamás Ervin

Next

/
Thumbnails
Contents