Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-19 / 43. szám
1978. február 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 ■ ■■ A szovjet írók középnemzedé||f|| kéhez tartozik, akiknek életéJII III ben sorsdöntő, meghatározó » élmény volt a háború. Omszkban született 1924-ben. Az iskolapadból szinte egyenesen a löwészárokba került, s miután Sztálingrádtól a Kárpátokig végigharcolta a frontokat, kétszer sebesült s négy rendjellel tüntették ki, ütegparancsnokként szerelt le. Bondarev Felfigyeltek háborús jegyzeteire: így került a Gorkij Irodalmi Főiskolára, ahol Pausztovszkij tanítványaként végzett. Írásai 1949-től kezdve jelentek meg. Első kötete 1953-ban látott napvilágot. A magyar olvasók „Az utolsó ágyúlövé- sek" című regényéből ismerték meg Bondarevet. (A fiatal parancsnok alakjában magára az íróra ismerhetünk.) A katonai tárgyú írások után a háborút követő évek légkörét ábrázolta a Csend és Ketten című regényeiben. (Az előbbiből film és készült.) Bondarev több forgatókönyvet is írt. Közülük a Felszabadítás című ötrészes filmeposzáért társszerzőjével és a film rendezőjével együtt 1972-ben Le- nin-díjjal tüntették ki. A part című regényén négy esztendeig dolgozott. A regényt egyszerre közölte részletekben a Nás Szovremennyik című irodalmi folyóirat és a nagy példányszámú képes hetilap, az Ogonyok. (A magyar fordítással a Szovjet Irodalom című folyóiratban találkozhattunk először.) A megjelenést széleskörű érdeklődés és vita követte Szovjetunió-szerte. Ez a regény mintegy szintézise az író egész eddigi pályájának. ,,A part a jelenben továbbélő tegnapról szól. Ha tetszik, háborús regény ez is, de én szívesebben jelölném úgy: a háborút megélt emberek szocialista erkölcse, a .hogyan élni?' nagy kérdésére választ keresők belső drámája ez a regény, összegezi mindazt, amit Bondarev a háborúról tud. A lövészárkokról éppen úgy, mint a történelemkönyvek nagy összefüggéseiről. A legélesebb problémát exponálja Bondarev: a tegnapi ellenség, a mai más világnézetű világ hogyan élhet velünk együtt? S még inkább: három évtizeddel a háború után miként vizsgáljuk majd végig tegnapi konfliktusainkat, hogy ma közösen építhessünk egy másik együttélési rendet. Nem szabad felejteni. Ez amúgy sem sikerülne. Nézzünk szembe a tegnappal, hogy biztosan tervezhessük meg jövőnket. Ezt a feladatot vállalja Bondarev." A part című regény a Kell a jó könyv olvasópályázat választható műve. R. I. (részlet) i az? Mi van véled?... — A lány a töltés alján ült, kigombolta mellén a gimnasztyorká- ját, és vattával a vállát nyomkodta, törülget- te, és a fiú meglátta a lány szemérmetlenül és ijesztően mezítelen, csurom vér mellét — az éjjel a szénapadláson őt csókolgatta, az ő selymes bőrét fogdosta, simogatta, ügyetlenül életében először; látta a vattát, a tisztaszeszes üvegcsét, amelyről a vattadarabra töltött, ugyanazt az üvegcsét, amelyet a padláson is elővett a táskájából, hogy lemossa magáról az ütközet puskaporszagát, mielőbb mindketten megismerték volna az első ölelés, az ügyetlen, szerelemre éhesen egymásra tapadó ajkak kéjes fájdalmát, a végső megkönnyebbülést a szúrós szénakupacokon, a németektől bekerített falu holdfényes, őszi hidegében. — Mikor sebesültél meg? Hol? Hogyan? — ismételgette, véres melle látványától döbbenten — lágyságára, rugalmas finomságára és illatára még most is emlékezett —, és a váratlan bajtól megzavarodva, megpróbált segíteni, a szanitéctáskából kötszert rántott elő, hebegve mondogatta: — Bekötözlek. Nekem könnyebb. Segítek... — Jó, segíts, — suttogta a lány halálosan elkékült ajkával, nem szégyellte magát előtte, s a fiú látta, milyen nehezen nyílik a szája, milyen élettelen, s elképzelte, milyen hideg lehet, mennyire nincs szüksége most semmi másra, csakis az ő segítségére. És a történtek után tehetetlenül, nem tudván, hogyan könnyítsen a lány szenvedésén, fájdalmán, görcsbe rándult a sajnálattól, saját bűnétől és önmaga gyűlöletétől: miért hajszolta a lányt, miért kényszerítette, hogy előrefusson, miért parancsolgatott neki, miért lökte meg olyan gorombán a vállát — csak nem volt sebesült már a hídon is?!... — Bocsáss meg... Semmit sem vettem észre, nem láttam, mikor sebesültél meg! A hídon sebesültél meg? — faggatta "zavartan, elkeseredetten, sajnálkozva és ma- gyarázkodóan, és egyre igazgatta és tekergette a mellén, vállán a le-lecsúszó kötést, elszörnyedten a sötét nedvességtől dagadozó kötés lát- tás s azon, hogy a lány minden bizonnyal sokáig nem tud majd vele menni. Mennünk kell... amíg sötét van — győzködött. — Tudsz járni? Csak háromszáz méter az erdő és ott minden rendben lesz!... Majd rám támaszkodsz ... Lassan megyünk! Állj fel, állj fel, végy erőt magadon, állj fel, és menjünk!... — Nem akarok fogságba esni, hadnagy — nyögött fel a lány. . — De nem bírok. Mindjárt, várjál. Segíts, légy szíves... A fiú segített neki felállni, és kis ideig átölelve tartotta, zavartan, érezve átnedvesedett teste remegését, izzadt homlokát, amelyet az áliához szorított; a lány az ő derékszíjába kapaszkodott. Aztán elindultak a mezőn, mint az elválaszthatatlan szerelmesek, egymásba kapaszkodva, egyenletes, ösz- szehangolt léptekkel haladtak, a lány a derekát ölelve valósággal rajta csüngött. A fiú pedig nem érezte sem az oldalához simuló derék nőies ruganyosságát, sem kedves testmelegét, jobbról, a háta mögül, hallotta a tankok távolodó robaját, a sötétséget szétrobbantó rakéták fényében egyre az utat kémlelte a folyón túl, ahol az oszlop robogott, és félt, hogy a lány léptei egyre jobban elnehezülnek, félt, hogy elesik, rekedten suttogva ismételgette, hogy a legfontosabb elérni az erdőt, a legfontosabb átjutni ezen a mezőn, azután majd pihenünk, és áttörünk a mieinkhez ... Az erdőben összecsuklot- tak a fáradtságtól, az avarhalomra zuhantak, és eltompult agyukra tüstént a lázas önkívület homálya telepedett, de talán egy perccel később a fiú éber lett a nyugtalanságtól, izgató hangokat hallott — a susogó fák felett, a rebbenő ágak meg a szél szaggatta, kergetőző sárga levelek közt átsütött a hideg novem; béri nap. A lány összegörnyedve ült mellette, a pisztolyt a térdére tette, hosszan, üres tekintettel nézte újját, erőtlenül megérintette a ravaszt, arcán végigfolyt a könny, és furcsa, sírós hangon szólítgatta a fiút, olyan ember hangján, aki képtelen elszánni magát: — Hadnagy-, hadnagy.,. — Mit csinálsz? — kiáltotta a fiú, és felült, kitépte a kezéből a pisztolyt, és sebesen a táskájába dugta, dühösen és értetlenül hadarta: — Minek? Minek neked ez a fegyver? Minek? A lány a csupasz ágak közt pislákoló, nap felé emelte a fejét, könnyeit nyeldes'te, fuldoklóit a visz- szafojtotf sírástól. — Sajnálsz, hadnagy? — kédezte szipogva. — Szörnyű álmot láttam ... Mintha a fűben feküdnék... és az arcomon hangyák mászkálnának. Rettentően megijedtem, és felébredtem. Hadnagy ... kedves, sajnálni fogsz? — Hagyd abba! — szakította félbe, megijesztette, amit a lány a hangyákról mondott; nemegyszer látta őket az elesettek arcán, amint a lány is minden bizonnyal látta, és nem tudta őt halottnak elképzelni, amint a fűben fekszik, nem akarta elképzelni azt sem, hogy hangyák mászkálnának a homlokán, a szemöldökén, mozdulatlan, élettelen ajkán, amelyet már nem melegít a lélegzete. — Gyerünk! ösz- szel nincs is hangya! Gyerünk! — mondta komoran, hogy véget vessen ennek a beszélgetésnek, és követelőzve kérte: — És erről többé egy szót se! Valahogy majd csak átjutunk. Egészen közel vagyunk. Odatartotta a vállát, felsegítette a lányt, aki felnyögött, de engedelmeskedett neki, s rettentően hideg ki- cserepesedett ajkával hirtelen, esetlenül és odaadóan csókolgatni kezdte a fiú borostás álMt, a teljesen átizzadt gimnasztyorkája vásznát a váll-lap mellett, és elhaló hangja újra égető szánalmat ébresztett benne: — Te vagy a mindenem, az egyetlenem ... Én előtted senki mással... Ugye szeretsz, hadnagy? Nem csak úgy voltál velem? — Gyerünk, segítek, . gyerünk! — Szeretlek! — mondta tompán, de nem nézett a tekintetét kutató szempárba; hazudott neki; szükésük a németek elfoglalta faluból, a tankoszlop az utcán, a lövöldözés a mezőn meg a hídon, a kilátástalan békerítet- ség tudata, a lány sebesülése, egyetlen vágya, hogy az erdőn át az övéikhez jussanak: mindez kiégette, kitörölte belőle azt, ami köztük az éjszaka a padláson történt. — Gyere, mennünk kell! Támaszkodj rám! Mennünk kell, át kell jutnunk, nincs messze, az erdőn túl a mieink vannak!... Engedelmesen ment mellette, derekát átölelve, egyenetlenül lépdelt, elgyengült nyakán hátracsuklott a feje, időnként pedig azt suttogta: — Köszönöm neked, köszönöm. Másnap vért köpött. Reggel történt, az éjszakai menetelés után, a véghetetlen erdei tévelygés után, azután, hogy teljesen erejüket vesztve kimerültén elnyúltak a horhosban egy patakocska mellett, egy halom avaron, és csak lihegtek. Aztán a fiú nyögést, köhögést, jajgatást hallott, és amikor meglátta a lány szenvedéstől eltorzult arcát, amelyen a csodálkozás meg a fájdalom még küzdött a halálfélelemmel, amikor meglátta görcsbe rándult szemöldökét, üres tekintetét, á szája sarkán előtörő vörös vércsíkot, mint az elátkozott, sorsüldözött, sürögni kezdett körülötte, közelről érezve a pusztulás jeges leheletét. És a reá zúduló szerencsétlenségtől teljesen megbabonázva kérdezgette a lányt, mit tegyen, mit kíván, mit kell ilyenkor csinálni, hogy segíthetne, szeretne-e inni, mit szeretne. De a lány tehetetlenül markolászva a földet, bénultan a fuldoklástól, nem értette, nem hallotta az élő emberi hangot, tovább hadakozott azzal a láthatatlan, kérelhetetlen valamivel, ami a mellére nehezedett, ami fojtogatta. Ekkor a fiú kiáltott valamit, amit maga sem értett, valami vadat, a patakhoz futott, sapkájába vizet merített, és rohant visz- sza a lányhoz ezzel az ólmos nedűvel megtöltött csészével, az egészet az arcára löttyin- tette, amely már elemyedt, szenvedőén az avarba nyomódott, a semmibe nézett. És a fiú beleélte magát a lány iménti szenvedésének borzalmaiba, abban a pillanatban szinte eszét vesztve elképzelte, amint holnap vagy tavasszal mocorogni, futkároz- ni kezdenek a hangyák ezen a szemöldökön, ezen a koromfekete szempillán. érdéit, és érzéketlenül gyűrö- gette izzadtság- szagú, nedves gombóccá gyűrt sapkáját, a foga vacogott, torka ■ görcsbe rándult a helyrehozhatatlan bűntől és elkeseredéstől. A horhosban temette el a lányt, földkupacokat és avart szórt rá. Ez volt Nyikityin első szerelme a háborúban, ha egyáltalán szerelemnek lehet nevezni. Összeállította: Rékasy Ildikó Mai moldován költők George Meniuk: Reggel Reggel ragyog ágakon és füveken s a vízen. Reggel: — A nap köszönő sugarával üzen. Az ösvény végén ég harmatja remeg. Megcsókolom. Sebesült az út odáig. Emlékek. . . Vágyom a kék, a tiszta eget. Fájdalmak. .. És odalenn szikrázik a pázsit. Reggel. Rozsdáink a kert, nincs hangja [madárnak. Reggel: Akárcsak a szív, a gyümölcs piros. Reggel: A fény dagad, árad. Reggel: Öröm, jöjj! Ide, most! Lothár László fordítása Emílián Bukov: A tűz erejét... A tűz erejét én érzem. Nem hamujában, de magában a lángban... Töltsék meg ezért kezemben a dalnok-poharat a vérvörös sugarak! Ó, mennyi színe is van a lángnak! Benne a dal arany tüze lázad! Moll-hangzatok, messze kerüljetek el!... A dúr igaz szava kell... Lothár László fordítása Andrej Lupán: Jövendölés A holnap űrhajósai — úgy mondják — megérhetik azt, hogy fent repülnek évekig, s ifjabban térnek vissza majd. Fantasztikus jövendölés, beszórják ablakokon át. Csillagpor-hó lepi merész testük s az égbúvár-ruhát. Kozmikus áron át süvít meteorbombák zápora, és izzó esők is verik, így száll a fiatal csoda. Odébb, a világ küszöbén, ^ az idő határán pedig irányt, értelmet szab kemény kézzel egy vakmerő zseni. Minden őt hívja, rákiált, hogy a zenitkört tépje le, kutassa a■ látóhatárt, a megőszült tájat át, vele, honnan a balsors messze száll. Felelj! Nekünk is lesz-e hát a messzi csillagzaton át ifjúságunk, mely visszatér? Leszünk! Az eszme szárnyal, él. Emelkedj föl, hogy megtaláld! S földi szárnyad fáradt testtel gyöngy csillagporba öltöztesd fél. Jobbágy Károly fordítása A kék hó balladája c. antológiából. 1976., Európa. E. NYEIZVESZTNIJ: PROMÉTHEUSZ
