Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
1978. január 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP T Színház és közönség ..." ! hogy a színház és a kö- i n6 higgyük, zönség egymásratalálása I _____________lényegében azonos az i rodalom és az olvasóközönség egymásra- találásával. AZ élő színház ugyanis nem pusztán a drámaíróé, hanem legalább any- nyira a rendezőé, a színészeké és a közönségé is, teljesen más hatásmechanizmussal hozza létre a semmi egyébhez nem hasonlítható atmoszférát, a szemünk láttára, fülünk hallatára élővé váló mű és a közönség együttes szándékából megszülető esztétikai élményt. Az írott dráma jellemei a színpadon szerepekké válnak, a szereplők életet lehelnek beléjük, méghozzá tettekkel és tett-értékű szavakkal, s e szavakat és tetteket a közönség reakciói sokkal nagyobb mértékben módosítják, semmint gondolná az ember. Egy jó színházi este valamennyiünk közös alkotása. 'No igen, ha van értő közönség. S ha egyáltalában van közönség. Mindenütt akadnak üres székek, széksorok egy-egy bérleti előadáson. A fővárosban és a vidéki városok színházaiban, azokban a városokban is, ahol nincsen kőszínház, csak „tájolás”. Magától értetődik, hogy a „közönség” általában nem létezik. Gyakran előfordulhat, hogy ugyanazt a produkciót egyik este lelkesedéssel, a másikon tartózkodó hűvösséggel fogadják. A színész nagyon jól tudja, hogy minden egyes előadáson meg kell küzdenie a közönségért, és ez hol sikerül, hol nem. A baj ott kezdődik, ha nincsen közönség, illetve ha a kétszáz, háromszáz, négyszáz férőhelyes színházterem (kultúrterem, csűr, pajta — teljesen mindegy ebből a szempontból) húsz, harminc, negyven nézővel pironkodik a színpad előtt. És, hogy ez, ha nem is általános, de nagyon gyakori jelenésg, azt az ország minden színháza, városi és községi művelődési házainak igazgatói bizonyíthatják. Vajon miért van ez így? Világos, hogy ez az első kérdés: kell-e egyáltalában a színház. Ha az ember az üresen tátongó széksorokat nézi, akkor hajlamos nem-et mondani, s mindjárt hozzátenni: „Hát ennyire gazdagok azért nem vagyunk; mert igaz ugyan, hogy szocialista társadalmunkban a kultúra nem áru, s ha csak százan nézik meg az előadást, már az is hasznos, node .. . Az- állam minden színházjegy eladási árához hozzáteszi a kétszeresét, hogy egyáltalában legyen, lehessen színház. Megér-e húsz—harminc ember tudatgyarapodása, élményszerzése ennyi pénzt? Nem lenne okosabb a kultúra más területein, hasznosabban felhasználni ezeket az anyagi lehetőségeket? Hát ha nem kell a színház, akkor..Mire azonban idáig jutunk a gondolattal, halljuk a művelődési ház vezetőjének megnyugtató szavát: „Minden jegyet eladtunk, anyagi szempontból teljesen rendben van a dolog”, ám azután csendes kétségbeeséssel hozzáteszi: „Csakhogy azért ez nagyon-nagyon elkeserítő. És nem értem .. .” El kell fogadnunk azt a tényt, ha anyagi értékek birtokába akarok jutni, azért meg kell dolgozni. De a szellemi kincsek birtoklását sem adják ingyen — a színházjegy árán túl tehát szellemi energiát kell befektetni egy-egy színházi előadás végig- nézéséhez. Nos, az emberek manapság már nem sajnálják azt a húsz—harminc forintot, ha a közönségszervezőt, a brigádvezetőt, a szakszervezeti kulturost a szó szoros értelmében „le akarják rázni magukról”; megveszik a jegyet, és ámen. Hogy még el is menjenek? Túl sokat kívánnak tőlük! Ok megtették a magukét, pénzt áldoztak a kultúra oltárán. Még inkább így van ez ott, ahol kampányszerűen indítanak „telt- ház-ákciót”, s egy egész üzem vagy üzemrész megvásárol száz, százötven, kétszáz jegyet, jutalomként kiosztja a dolgozók között, s az előadáson ott vannak tízen— húszán. A pénztár ablakán meg ott függ a tábla: „Minden jegy elkelt”, s nem kap jegyet az, aki csakugyan, és magától, szervezés és agitálás nélkül meg akarta nézni a darabot (mert ilyen is van, nem is kevés, de ki törődik velük!). Azt hiszem, nem tévedek: az ilyen tömeges szervezés, az' ilyen kampányszerű agitáció helyett ezerszer többet érne az egyedi jegyeladás, két—négy—hat jegy eladásának megszervezése és a közvetett ági- táció, vagy beszéljünk magyarul: az emberek gyengéjének felhasználása. Ha a gazdasági, közigazgatási, politikai vezető ott van egy értekezleten, egy fórumon, egy gyűlésen, akkor mindenki kötelességének érzi. hogy ott legyen. Biztos vagyok benne, hogy ha egy ’ városban vagy községben a tanácselnök, a gyárigazgató, a téeszelnök, a párttitkár, az orvos, az állatorvos, az ag- ronómus elmegy — s előre megmondja, hogy elmegy! — az előadásra, ráckor minden egyéb szervezés nélkül telt ház lesz. Inem az igazi? Tény, hogy Hogy ez í nem. De ezek közül az em_______I berek közül nagyon sokat m egfog majd a színház varázsa, és azok, akik első- másodízben csak haszonlesésből, erkölcsi tőke gyűjtése céljából, vagy szno- bériából mentek el a színházba, később már magáért a színházért fognak odajárni. A vezetők példamutatásának fontossága vitathatatlan ezen a területen is, tudomásul kell venniük tehát, hogy a színház fontos politikai eszköz is, mert hihetetlen mértékben tágítja az emberek tudatát, látókörét. Ahogyan Gábor Miklós írta Tollai című könyvében: „A dráma hősét... az teszi érdekessé, hogy én, a néző, rajta keresztül a világot látom”. (kemény) r A decemberi számban Észt irodalom és művészet K ettős várakozással veheti kézbe az olvasó a Jászkunság decemberi számát, amely a napokban kerül az előfizetőkhöz és az utcai árusokhoz, hiszen egy távoli, de testvéri nép költészetével, művészetével lehet találkozása. És mint általában ilyenkor, egyaránt lehet kíváncsi arra, hogy vajon mi található benne, ami a mi irodalmunk hangjával rokon, másrészt mi az a merőben új és sajátos, amiben elüt tőlünk. A megye folyóirata ugyanis az 1977-es 4. számát teljes egészében a szovjet—észt irodalom és művészet ismertetésének szenteli, lehetőségeihez mérten változatosan és színesen bemutatva egy- egy vonulatát, mélységét és magasságát a velünk rokon eszméket valló testvéri nép művészetének. A Jászkunság épp ezért az egymás kölcsönös és jobb megértésének újabb lehetőségét kínálja, újabb eszközeként Szolnok megye és az észt főváros között több mint tíz éve tartó, egyre jobban kibontakozó ■testvéri barátság szélesítésének. De része ez a magyarul először olvasható észt verseket, novellákat közreadó folyóiratszám annak a hazai folyamatnak is, amelynek tanúi vagyunk: újabb és újabb észt antológiák látnak napvilágot magyarul, drámák hangzanak fel a rádióban, tévéjátékok láthatók a képernyőn. Nem ismeretlenek tehát bizonyára azok a szerzők sem, akik a folyóirat lapjain ezúttal is megszólalnak: például az intellektuális látásmódú, filozofikus hajlamú Jaan Krost, kinek a Ijang.ja a mi Illyés Gyulánkéval rokon leginkább, két verse is szerepel a Jászkunságban — a Szovjet Irodalom hasábjairól űs ismerhetik az olvasók. Kevésbé közismert talán a jóval fiatalabb Viivi Luik — három költeményét közli a folyóirat, méghozzá „házi” fordítók. Keresztes Ágnes és Körmendi Lajos tolmácsolásában —, aki főként üdesé- gével, modern természetszem_ léletével vívott magának ki előkelő helyet a mai észt költészetben. A széppróza képviselői közül Arvo Válton említhető elsőként — Számonkérés tárcáját Fehérvári Győző fordította —, aki sajátos hangot üt meg írásaiban, lírát és iróniát ötvözve. Ugyanúgy Mati Unt; A színházban történt írása Dobos Gyula fordításában olvasható; Annak a prózaíró nemzedéknek a tagjai, amelyről az észt irodalom útját áttekintő írásában — Egy kis visszatekintés — Czine Mihály is joggal állapítja meg: új hangnemet alakítottak ki, az ironikusba, szatirikusba játszó racionális hangnemet. A folyóirat Hagyományok rovatában elemző írás szerepel az észt irodalom és egyben a világirodalom kiemelkedő nagyságáról, Anton Hansen és Tammsaareról, aki épp száz éve született, és aki regényeiben mélyen és átfogóan tárja fel népe sorsát, lelkületét. A szovjet—észt művészet egyik igen jellemző tulajdonsága a hagyományokhoz való kötődés, mélyen gyökerezik a nép művészetében. Erről beszél a Tallinn melletti falumúzeumot ismertető írás is a folyóiratban, és még inkább a képzőművészeti rovat két publikációja a sokszorosított grafikáról és az igen fejlett ex librisről. Olyan műfajok ezek, amelyek az észt képzőművészet első helyén állnak. A Jászkunság oldalain bőven található belőlük, sőt J. Arrak, az észt grafika mai egyik errősége Testvéri barátság címmel kifejezetten a folyóiratnak küldte el egyik rajzát, mottónak a rendhagyó de sem-- miképp nem rendkívüli vállalkozáshoz. S amiről a művészet a maga nyelvén beszél. azt egészíti ki mintegy hátteret rajzolva hozzájuk a mai szovjet—észt valóságról készült Raab Nóra-riport a folyóirat Való világ című rovatában, amely bizonyára sokakban ébreszti majd fel a közvetlen tapasztalatszerzés vágyát. Az elmúlt évben minden ötödik felnőtt átlépte szű-> kebb hazánkból — egyszer vagy többször — az országhatárt. Mindnyájan kaptunk valamit: élményt, szellemi izgalmat, pihentető nyugalmat. Bizonyára így van, különben az útlevélhatóságoknak- nem volna annyi dolguk. Nos, ha gondolatban igent mondunk a kérdésre, akkor próbáljunk arra is válaszolni, hogy mi mit adunk — itt és most, Szolnokon! — hozzánk látogató barátainknak. Öt óra után néhány perccel a szovjet rendszámú piros autóbusz megérkezett a Pelikán Szálló elé. Az utasok újra megnézték a porta parányi vitrinjének népművészeti tárgyait, a matyó és álmatyó babákat. Hét órakor feltálalták a vacsorát. A jónevű cigányprímás zenekara orosz népdalokat játszott. (Ügy, ahogy a moszkvai zenekarok húzzák a magyar csárdást). Nyolc órakor üres volt az étterem. Néhány vendég a szálloda előtt ücsörög, többen újra a vitrint nézik. Megkerestük az idegen- vezetőt. — Mi volt a ' mai program? — Délelőtt városnézés, délután gyárlátogatás. — S ezzel vége a napnak? — Igen ... Sajnos .. . Ne haragudjék, maga biztos idevaló, nem akarom megsérteni, de Szolnokon nem sokat tudunk adni a csoportjainknak. Különösen az esték üresek. De pihenni, aludni lehet, a szálloda remek. A beton mellvéd mögül néhány vendég lesi a ködöt, majd bemennek a hallba. Megpróbálunk „tájékozódni”. Ahol most élményekre vágyó vendégeink unatkoznak — a pénzükért! — egy emberöltővel ezelőtt ócskapiac volt — így hívta a szolnoki köznyelv, ahol kenyérre éhes proliasszonyok árulták a „tés” asszonytól bizományba kapott ruhákat, a nagytakarítás ára göncöket, — vagy a néhai férj utolsó tárgyi emlékeit. A hall is üres. A gépkocsi- vezető mégegyszer — lefekvés előtt — körbejárja az Ikaruszt. — Honnan jött ez a csoport? — Áh, messziről, nagyon messziről. Úgy tudom, Al- ma-Atából. ű látszat csal Nyaranta ezerezerhétszáz fiatal tölti vakációjának egy részét a Tisza partján. az Expressz-táborban. Annakidején vitába bonyolódtunk az illetékesekkel a táborozó fiatalok programja, pontosabban programtalansága miatt. Végső érvként valaki keserűen megjegyezte: „elhibázott koncepció Szolnokra idegenforgalmat telepíteni. Nincs mire... .” A gondolat összecseng az Alma-Ata-i csoport vezetőjének megjegyzésével. A „népek országútján” fekvő város tényleg nem tud emélkezetessé válni a turista. a vendég számára? Nincs íze, zamata 'ennek a tájnak? Az Alföld, a Tisza Petőfi is rüegénekeLte szépsége már kevés? Ügy látszik, igen. A látszat azonban most is csal. Az igazsággal kell szembenéznünk: a megyébe látogató turisták kulturális igényeinek kielégítéséért mindezidáig még keveset tettünk! Mindenütt élmény Közismert a magyar művészegyüttesek külföldi sikere. Láttuk már a Tisza táncegyüttest harmincezer néző előtt is táncolni, hallottuk a Jászsági Nép; Együttes görögországi sikerét. A magyar népzenét, a folklórt egyaránt becsülik és rajongják Keleten, Nyugaton. De ne menjünk sehová! A Jászsági Népi Együttes nyárvégi jászberényi szabadtéri gálaműsorát több ezer ember tapsolta. A fergeteges sikerű est szünetében megkérdeztük Papp Imrét, az együttes művészeti vezetőjét, hogy fel- tudnának-e lépni időnként Szolnokon? Miért ne, ha hívnak, hangzott a válasz, ötven kilométer nem távolság. Az óév utolsó napjaiban kerestük a jászságiakat, hogy ígéretükre emlékeztessük őket. Már nem tudtunk velük beszélni. Csomagoltak. Most éppen a Szovjetunióban lépnek fel. Igen nagy adósság Beszélgetés az IBUSZ megyei igazgatója, Tóth László irodájában. kába varrnánk”. Ez a probléma elválaszthatatlan része a város nyári, kulturális sivárságának. B „Tisza” jó úton jár — A Tisza táncegyüttes — az IBUSZ felkérésére és költségére — számos alkalommal fellépett már a Szolnokon vendégeskedő szovjet turisták előtt. Ügy érzem, szép sikerrel — mondja F. Bede Berenc, az együttes szervező titkára. — És ezeket a fellépéseket nem lehetne rendszeressé tenni. Az IBUSZ ehhez nem tudna folyamatosan segítséget adni — ez utóbbi kérdést Tóth Lászlóhoz intéztük. — Ha a megfelelő szervezeti kereteket megtalálnánk, az utazási irodák — nemcsak az IBUSZ-ra gondolok — bizonyára örömmel támogatnák a nívós folklór műsorokat. Különösen nagy szükség volna ezekre olyankor, amikor a különböző barátságvonatokkal érkeznek a vendégek. Szolnok ad otthont áz országos néptáncfesztiválnak. Talán nem szerénytelenség, ha leírjuk: a szolnoki fesztivál már évek óta a magyar néptánc legrangosabb színpada. A Tisza táncegyüttes az ország legjobb csoportjai között van. A szövetkezetek Jászsági Népi Együttesének Ki mit tud sikere jól ismert, Csider Pista nevétől visszhangzott az ország. És Gyalog Magda citerája. az árokszállási muzsikusok, az „aranypávások” sora... ? — Szolnok és általában a megye idegenforgalmi szerepe hogyan alakul a jövőben? — Tovább növekszik az idegenforgalom, 1978-ban csupán a Szovjetunióból, tizennyolcezer turista — szervezetten, tehát csoportokban — érkezik Szolnokra. Rajtuk kívül persze más országokból is jönnek csoportok, szén számmal. Telefon az Expressz megyei kirendeltségére: — Hány külföldi csoportot várnak 1978-ban a megyébe? —■ Még nem tudjuk pontosan. 1977-ben húsz vendégcsoportunk volt. Minden bizonnyal több lesz.... Kurucz Tibor, az Idegenforgalmi Hivatal megyei vezetője a következőket mondja: — Szolnokon száz szállodai, kétszáz kemping —, száz motelágyunk van és négyszáz bérelt szállásunk. — És általában foglaltak? — Szezonban százszázalékosan. Sőt...-Ha a Pelikán és a Tisza Szálló ágyait is számba vesz- szük, s „telt házat” tételezünk fel. megállapíthatjuk, hogy ezer-ezerkétszáz Szolnokon tartózkodó külföldi vendég kulturált szórakoztatásával maradunk — a turistaszezonban — naponta adósok. S igaztalanok lennénk, ha ezt a gondot csak csupán az idegenforgalmi szervek „nyaHáriy kitűnő kórusunk van? Felsorolni is hosszú lenne. Hangverseny-kórusunkat külföldi fesztiválokon ünnepük, ■ felsztiválkórusunk hanglemezét a pult alól se lehet megvenni. Az aranydiplomás énekkarjaink egymásután nyerik az országos díjakat. Egy ellentmondás A Jászság, a Kunság a magyar folklór kincsestára. Nem a szegénység köreinek kellene kötni, hanem a bőség zavarával küszködhetnénk. Csak a látszat és a valóság közötti ellentmondást kellene feloldani. Az építők megígérték, hogy augusztus 20-án felavatják az új megyei művelődési központot. A művelődési és idegenforgalmi szervek együttműködésével a környék idegenforgalmi kul- túrközpontja is lehet ez a ház, ahol rendszeresen fellépnek majd ismert, jónevű amatőr együtteseink — tán- "cosok,' énekesek, muzsikusok — ahonnan elviszik a baráti országokból érkezett vendégeink a Jászság, a Kunság ízét, zamatét —. dalainkat. táncainkat. Alapja és kezdete lehetne mindez egy majdani folklór színháznak is, amelyet ezernyi éltető gyökérrel táplálna a Tiszatáj. Tiszai Lajos
