Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-18 / 15. szám
1978. január 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ■ 5 A közművelődés önkéntesei Mezőtúri körvezetők Van a televíziónak egy jellegzetes műformája: a „vendégségben”. Ezúttal három olyan műsorról — néhány tapasztalat megfogalmazásának erejéig, amelyik ebbe a kategóriába tartozik, jóllehet témájukban talán nem is esnek egymáshoz túlságosan közel. A Megkérdeztük a minisztert esetében mi nézők voltunk vendégségben Sághy Vilmos miniszternél, a Kezdőkörben viszont Kulka Gábor főborászt látta vendégül Feledy Péter és egy úgynevezett közgazdasági műsorban szakembereket hívott meg „vendégségbe” a Kockázat stábja, hogy segítségükkel néhány közkeletű fogalmat tisztázzon. Vendégségben Mindenekelőtt a forma dicséretére szóljon, ez a közlési mód, a tájékoztatásnak ez a jellegzetes formája azért rokonszenves, mert közvetlen és emberi kapcsolatokat tételez fel, erre is épül, s szerencsés esetben a képernyőről is ilyen érzéseket áraszt, a nézőből a meghittség érzetét váltja ki. Hasznos keretül szolgál a keresetlen .véleménycserének, s a teljes kötetlenség felszabadítóan hat nemcsak a vendég és a fogadó közötti eszmecserére, de hatása jótékony a tévénézői gondolkodás folyamatára is. Egyszerűen: ezekben az esetekben könnyű és kellemes az együttgondolkodás az „emberi formájú” beszélgetések résztvevőivel. A kötetlenség, a vendégség-forma azonban a képernyőn egyetlen esetben sem menthet fel senkit, a műsorok felelősei közül az alapos előkészületek, a körültekintő felkészülés alól. Ebből a szempontból igen tanulságos az említetr műsorok egybevetése. Mert lám a miniszter fogadóóráján valóban egy mindenre felkészült házigazda látta vendégül a televízió nézőit. Míg ugyanez nem mondható el az infláció tartalmát feszegető kerekasztal- beszélgetésről, a Kockázatban. De némileg ez utóbbi vonatkozik a Kezdőkörre is, amelyben Feledy Péter mintha ott, a műsorban ismerte volna meg mindazt a meghívott szakember munkakörülményeit, amit azonban már jóval előbb ismernie illett volna. Mert igaz, hogy azok a főborász életéhez szorosan fűződnek, de korántsem tartoztak az elsősorban az egyéniség felmutatását célzó vendégség tartalmához. Sajnos többet tudtunk meg általában a borkészítés nagyüzemi módjairól, mint magáról a folyamatok tehetséges irányítójáról, a megjelenésében is vonzó fiatal szakember személyiségéről. Nem Kulka Gábor, hanem a zamatairól híres Badacsonyi került — tévesen — a kör középpontjába. A Sághy Vilmosnál elköltött félóra azonban nemcsak abból a szempontból értékes, hogy feltett kérdéseinkre alapos és egyenes válaszokat kaptunk — pedig közöttük akadt kényesnek tűnő árkérdés is —, hanem azért is, mert különleges varázsa van annak, hogy a legegyesze- rűbb ember is ha úgy tartja és gondolja, csak veszi a telefont, mondjuk egy Borsod megyei eldugott falucskában, és felhívja a minisztert. Kétségtelen, közéleti demokratizmusunk örvendetesen új televíziós hajtása ez a műsor, immár második a sorozatban és jó hogy a vacsora előtti holtidőből előlépett főműsoridőbe. De legalább olyan jóleső érzést szül a nézőben, az ország legtávolabbi zugában is az a tudat, hogy lent és fent is ugyánúgy érzik hol szorít a cipő, hogy közös dolgainkban közösek a gondolataink is. A miniszteri fogadóórán mindezt jól- esően tapasztalhattuk. Sőt véleményébe Sághy Vilmos egyéni vásárlói tapasztalatait is szépen ötvözte, és adott esetben a humor derűjéből is cseppentett a válaszok „komoly poharába”, felvillantva egyéniségének színeit. Elgondolkodtató azonban, hogy néző és miniszter találkozásában szükség van-e oly mértékben, ahogyan tapasztaltuk a riporter közvetítői szerepére, és hogy nem volna-e célszerű magnószalagon rögzített kérdések helyett nagyobb teret engedni a nézői spontaneitásnak, azaz a még közvetlenebb kapcsolatnak. A vendégség általában kellemes dolog, de olyan helyen vendégnek lenni, ahol miközben társalognak, az ember nem tudja vagy nem érti, hogy igazán miről is beszélnek, hogy a dolgok hányadán is állnak — ez történt a Kockázatban — olyan érzés, mint amikor számunkra érthetetlen diskurzus kellős közepébe csöppenünk bele. Ilyen helyről az ember legszívesebben meglép. Röviden A jövő a színes televíziózásé, s a szín a képernyőn is előbb-utóbb általánosan elfogadott kifejezési eszközzé válik. A Kalaf és Turandot története a kísérletező kedvű Rajnai András legújabb munkája ilyen irányban törte az utat: a képernyőn a színes látvány pompáját teremtve meg a varázslatos keleti mese megjelenítésében. Egy tisztességes krimiben a néző már a kezdet kezdetén tudja: krimit lát. A vasárnap este bemutatott . francia— amerikai filmben ez csak az utolsó tíz percben derült ki, épp ezért a Hölgy autóval* szemüveggel és puskával tisztességtelen kriminek minősíthető. S ami ennél is fájdalmasabb, vasárnap este főműsoridőben millióknak okozhatott fejtörést és bosz- szúságot homályban tartott részleteivel s igen nehezen rekonstrulható történetével. Milyen is Amerikában a vallási és az emberi „közeg”? A felebaráti szeretet városában, Philadelphiában erre a kérdésre kereste munkatársaival Róbert László a megfelelő választ, háttérben az 1976- os Eucharisztikus Kongresz- szus eseményeivel. Az első rész láttán további érdekességet kínál az alkotócsoport filmje, amelyben nem vallási, hanem szociális szemszögből villannak fel Amerika társadalmának jellemzői. Ismét jelentkezett a Fabula, méghozzá zászlajára Szent-Györgyi Albert híressé vált gondolatát tűzte, hogy tudniillik fejünk nem arra való, hogy adatokat tároljunk benne, hanem hogy gondolkodjunk véle. Ez a lassan már közhellyé váló megállapítás szerintem kissé csalóka. különösen a tizenéveseknek címezve. Mert ugye azért iskolás korban vannak dolgok, még adatok is, amelyeket igenis épp a gondolkodás érdekében egyszerűen meg kell tanulni és fejben kell hordani, hogy szükség szerint „fejnél” legyenek. Mert mindenért azért a könyvekhez sem szaladhatunk. Ügy hiszem, egyszer ez is megérne egy Fabulát. Fejedelem a sarokban BARNA CSOMAGOLÓPAPÍR alá, egy sötét sarokba száműzték a fejedelmet. Ott porosodnak a vörös márványkőből míves gonddal kimunkált hosszú hajfürtjei. A XVIII. század nagy magyarjának emlékéhez kissé méltatlan bánásmód. Nem? Kik és miért bánnak ily mostohán a márványkőből faragott portréjával? Pont ott, abban a községben, amelynek nevét viseli. Gyanítom, sértő lenne még a feltételezés is, hogy Rákóczi emlékét tisztelő, kegyelettel őrző rákóczifalviak bűne, hogy kisebb-nagyobb megszakításokkal immáron másfél éve porosodik kedvenc fejedelmük arcának kőbe vésett mása a tanácsháza folyosójának sötét zugában. Igen, mert csak akkor került fényre néhány hete, ha egy-egy tárlatot vagy kiállítást gazdagított. S e rövid kiruccanások után újból csomagolópapír lett fejedelmi palástja. Az az érzésem, senki sem így képzelte, senki sem ezt a sorsot szánta Rákóczi mellszobrának. Sem a szobrász- művész Szabó László, ki a Rákóczi-évfordulón azzal adózott a fejedelem emlékének, hogy képét vörösmárványból formálta meg. Sem a rákóczifalvi tanács vezetői, akiket másfél éve egy nyári tárlaton oly annyira lenyűgözött a remekmű, hogy vevőnek jelentkeztek. S gondolom azok sem, kik a szobrászművész tiszteletdíjához hozzájárultak. Akkor hát hogyan siklott ki, és vezetett a sötét zughoz ennyi nemes és jó szándék? A tanács vezetői valóban méltó emléket akartak állítani, egy szépen gondozott parkba szánták, és a szoborhoz méltó posztamenst képzeltek alája. Igaz, a szépen gondozott park még csak formálódik a tanácsház előtti téren. Méltó talapzat sincs még, de a képzőművészeti lektorátus ígéretet tett arra. hogy anyagilag hozzájárul a költségeihez. (Tervét a szobrászművész el is készítette.) Szóval ez is lesz. De a jó munkához idő kell. Sok idő. S másfél év mi az emberiség történetében. Egy i-öpke pillanat. Szóval lesz park és lesz posztamens, de ez. még nem elég, engedély is kell. Mert szobrot közterületen elhelyezni a lektorátusi hivatal beleegyezése nélkül nem lehet. (így nem kerülhetnek remekművek hozzájuk méltatlan környezetbe!) DE ÜGY TŰNIK, a park és a talapzat elkészítésénél sokkal időigényesebb az engedély kiadása. Helyszíni szemle, s egyebek előzik meg. A szemlét pedig hosz- szas levelezés. Hát ezen már túlvannak. (Ez is valami.) A rákóczifalvi tanács a másfél év alatt három kérvényt címezett meg a lektorátusi hivatal illetékes osztályának. Választ is kapott. Legutóbb tavaly októberben. ígéretet, hogy még abban a hónapban meglesz a helyszíni szemle. Nemlett meg. A hónapok telnek, a ..fejedelem” pedig a helyszínelőre várva a csomagolópapír alatt gubbaszt. Azaz, gubbasztott, mert néhány napja javultak szociális körülményei. Valakinek megesett a szíve szánalmas sorsán. Levették márványfürt- jeiről a papírzsákot. És felemelték a sarokból. Most fedetlen fővel, egy vasállványon „szobrozik” az elnöki iroda ajtajánál. — k — A mezőtúrt városi művelődési központban működő ter- mészetudományos és technikai jellegű szakkörök, baráti körök szervezettségét megye- szerte jó példaként emlegetik. Joggal, hiszen az ilyen közösségeknek a létrehozása és fenntartása nehéz leckéje a közművelődési intézményeknek. A mezőtúr; művelődési központ évek óta otthona a legkülönbözőbb, speciális érdeklődésű embereket tömörítő köröknek. Ebben nagy szerepe van annak, hogy olyan vezetők irányítják ezeket a közösségeket, akikben a szakértelmen kívül megvan az a szenvedély, ami az ilyesfajta munkához elengedhetetlen. Ezernyi kaktusz között Debreceni Jánost munkahelyén keressük. A túrkevei Gelka-szerviz fölvételi pultja mögött a hölgy sajnálkozva tárja szét a kezét. — Magához vett vagy tíz címet, aztán motorra ült és elment. — Mezőtúron. a lakásán mikor tudnánk megtalálni? — A legjobb az lesz, ha lesben állnak. Van úgy, hogy este hét-nyolc óráig is dolgozik. Lesben nem kellett állni, de alaposan benne voltunk az estében, amikor találkoz— Haumann Péter lenyűgöző „Szókratész védőbeszéde” után ugorjunk át két évezrednél is többet a mába. A vádemelőből legyen Mezei András, a közönség „az athéni férfiak” egyikéből pedig az újságíró. Miután közösen „megöltük” az ártatlan szónokot, beszélgessünk a halálról, amely örök visz- szatérő téma Mezei András költészetében is. Miért? — Atomháború nélkül is reális közelségbe került a civilizáció pusztulása. Lassan szennycsatornává válnak a folyók, szennyezett a levegő. Világszerte tüdősök, közgazdászok, szociológusok igyekeznek fölrázni az emberiséget, hogy mentsük meg ezt az összezsugorodott, kis zöld bolygónkat, (amíg nem késő. Olyan történelmi pillanatban élünk, amikor az alkotóknak fel kellene ismerniük, hogy művészetük propagandistájává válhatna ennek az internacionalista küzdelemnek anélkül, hogy kompromisszumokra kényszerülnének. A természet szeretet«, az élet tunk Debreceni Jánossal. A mezőtúri ház kertjében, szép kis üvegházban, több száz kaktuszfaj ezernyi példánya ékeskedik, önkéntelen a gondolat: „kifizetődőbb” volna ebben az üvegházban primőrsalátát termelgetni a piacra. ' — Kaktuszgyűjtők nélkül alighanem jól megvolna a világ. — Ez biztos — szól a házigazda. — De ha arra gondolok, hogy a kaktuszgyűjtés, -nevelés a növények szépsége révén öröm forrása, és némi földrajzi, biológiai ismeretekre, sőt állandó önképzésre is szükség van ehhez, akkor nem öncélú hobbi. — Mióta foglalkozik kaktuszokkal? — Gyerekkorom óta. Páratlanul érdekes és szép növények, fajtánként, változatonként meg kell ismerni őket annak, aki foglalkozni akar velünk. — A mezőtúri az egyetlen kaktuszbarátkör a megyében? — Igen. Nyolc-tíz törzstagunk van. Kéthetenként találkozunk a művelődési központban. Ilyenkor előadásokat hallgatunk, természettudományos filmeket nézünk, megbeszéljük ki, milyen szakirodalmat olvasott. Kapcsolatban állunk — magcsere és levelezés révén — magyar és külföldi kaktusz- gyűjtőkkel. Kétévenként a városban kiállításon mutatjuk be legszebb növényeinket, nem túlzók, ezeknek a kiállításoknak nagy sikere van. Debreceni Jánosnak a munkája és az otthoni teendők mellett jut ideje kedves növényeire és a kör ügyeinek intézésére. Hobbi? Igen, a szó igazi értelmében az, mert tartalmazza az ismeret- szerzés vágyának kielégítését is — azaz gyönyörűség forrása. Művelődés és motor Takács László a művelődési központ motoros klubjának vezetője, üzemmérnök a Vízügyi Igazgatóságnál. A motorozás kamaszkora óta szenvedélye: a „bütykölést” annak idején édesapja motorján kezdte. Azóta bejárta motorkerékpárral Magyarorféltése, a költészet ősforrása. Napjainkban különös módon változott a költő viszonya ehhez az ősforráshoz. ?— Miben áll ez a változás? — A lényegét talán egy példán mutatnám be. Másként nézek egy szép, fiatal életet, ha tudom, hogy ép és egészséges, de megint másként nézek rá, ha kívülről úgy tűnik, hogy az, de tudom róla, hogy halálos beteg. Ma már mindenki számára evidencia, hogy a Dunában nem lehet fürödni, nincs víz szaga, az erdők egyre-másra eltűnnek, igazi tiszta levegőt a városokban már nem lehet belélegezni. S ez internacionális veszély, hiszen a folyók, a tengerek, a levegő nem ismer országhatárokat* — Szükségszerű e tragikus látásmód? — Ügy érzem, hozzátartozik a világ lényegéhez, hiszen minden szűnőben, pusz- tulóban van. A világmindenszágot, sőt járt több külföldi országban is. Amikor a motoros klub került szóba, szenvedélyesre vált a hangja. — Talán meglepő, de véleményem szerint az ifjúság művelődésének fontos formái lehetnek az olyan típusú motoros klubok, mint a miénk. A klubtagok többsége fiatal szakmunkás, legtöbbjüket elsősorban a gép és a sebesség izgatja. A közös foglalkozások, kirándulások után aztán lassan rájönnek, más a lényeg. Múzeumokat, műemlékeket, városokat, tájakat ismerhetnek meg. Emellett persze olyan sport is a motorozás, ami önfegyelemre szorítja a fiatalokat. — Hogy zajlónak le a foglalkozások? — A művelődési központ jó föltételeket biztosít a működéshez. A műszaki ismeretektől a turisztikáig a legváltozatosabb témájú előadásokat hallgathatják a tagok. Mindez jól szolgálja a gyerekek érdeklődésének, figyelmének irányítását. Egyszóval: arra biztosít lehetőséget a klub, hogy egyre elmélyültebben hódolhassanak szenvedélyüknek a klubtagok. Hogy mindez, a művelődési központ munkatársai szerint egyre jobban érvényesül, abban Takács László lelkes, pontos szervező munkájának is jelentős része van. ség örökös változása megdobogtatja az emberek szívét, hát még a költőét. A költő nem azért ír a halálról, mert pesszimista, nem ezért, mert fél tőle, hanem, mert egy új világot szeretne létrehozni, amelyben megváltódik még a szomorúság is. A költő a szépség világát igyekszik növelni, azt a világot, amely éppoly reális, valódi, mint a kézzelfogható tárgyak világa. Mióta ember az ember, szüksége van a lelkének szellemi táplálékra, ahogy Ady írta „éhe, a szépnek”, s addig él igazán, amíg kérdéseket tud feltenni magának és a világnak. — „Ne haljak úgy meg, hogy nincs több kérdés a szívemben” — írja Fehér a fehéren című versében. — Ez a sor kifejezi az élethez és a halálhoz való viszonyomat. Az embereknek eszimélésétől kezdve az okozza a legtöbb örömöt, hogy kérdez, és a kérdésre kapott válaszok újabb és újabb kérdéseket váltanak ki belőle. Ezáltal napról napra jobban megismeri a világot, s önmagát. Az örömnek ez a nem szűnő forrása ne apadjon ki soha az emberből! A legtragikusabb halál, ha már nincs több kérdés a szívünkben. T. G. V. M. Napirenden az orosz nyelv oktatása Az intenzívebb orosz nyelvi oktatás elméleti és gyakorlati kérdéseiről tanácskozik a főiskolai nyelvtanárok II. országos konferenciája. A kétnapos eszmecserét Elbert János, az Orosz Nyelv- és Irodalomtanárok Nemzetközi Szövetsége (a MAPRJAL) magyar tagozatának elnöke nyitotta meg tegnap a Szovjet Kultúra és Tudomány Házában. Hetvenhat magyar főiskola orosz nyelvet oktató pedagógusai vesznek részt a konferencián. Szabó János Fotó: J. A. MEGKÉRDEZTÜK MEZEI ANDRÁST Miért ír annyit a halálról? Megkérdezte Bertha Bulcsút, Dobai Pétert, Goda Gábort, Molnár Gézát, Nemeskürty Istvánt, Bajor Nagy Ernőt. Csak néhányon azok közül, akiket Mezei András különböző „kellemetlenkedő" kérdésekről faggatott az Élet és Irodalom hasábjain. Megkérdeztük mi is Mezei András József Atiila-díjas költőt. Az alkalmat a szolnoki vendégszereplés adta - Haumann Péter előadóestjén működött közre - a témát költészete.
