Szolnok Megyei Néplap, 1978. január (29. évfolyam, 1-26. szám)
1978-01-01 / 1. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. január 1. Nevessünk együtt Mindennapos őrület Egy nap a szerkesztőségben Az újságíró későnkelő és későnfekvő ember. Mivel kezdődik a nap? Kávés csapatok szerveződnek, és a társaság levonul a 60-as néven közismert közeli ABC-be. Feketézés közben kerülnek terítékre az aktuális témák. — Jó az anyagod a mai lapban — dicséri valaki egyik kollégáját. — De még jobb lett volna, ha meg sem írod. A bátorítás mindenkinek kijár. — Bejövök a szerkbe — mondja terjedelmes tekintélyű fotóriporterünk, — leülök az asztalhoz, kihúzom a fiókot, és mit ad Isten, kiugrik egy gyakornok. Na, ha már itt van, írjon gyorsan néhány képszöveget nekem. Egy szobával arréb a rovatvezető értékeli beosztottja írását: — Nem rossz cikk ez, csak meg kellett volna írni. — Tegnap még azt mondtad, hogy jó — így a beosztott. ^ — Nem tudhattam, hogy azóta ennyit romlik. Kezdetben csend van és nyugalom. Az első vészes üvöltés tíz óra tájban hallatszik valamelyik irodából. Csak az erre tévedt atyafi dermed meg egy pillanatra, majd iszkol el sebesen, az eltorzult hang a szerkesztőség rendjét nem zavarja. Semmi különös nem történt ugyanis, csak valaki telefonálni akart. Nem sikerült. Nincs vonal. Egyesek szerint az újságírói munkában a „könnyebb” dolgokhoz tartozik a sporttudósítás. „A T.-on rendezett Kondás A. Kupán a nőknél a házigazdák, a férfiaknál a FÖPATA győzött.” — írja a külső munkatársként bedolgozó tudósító. Mostmár csak azt kell kideríteni, hogy mikor, milyen sportágban mit rendeztek, valamint azt, hogy ki az a szép nevű Kondás A., kik a házigazdák és mi az FÖPATA. A többi teljesen világos. A szerkesztőség szíve a leírószoba. Két boszorkányos ujjú gépírónő veri a billentyűket, míg össze nem gubancolódnak ujjaik, miközben eszelős tekintetű újságírók diktálnak. Van okuk az őrületre. Csörög a telefon. A — Halló. Kőolaj? — párbeszéd vagy ötször ismétlődik, majd valahonnan messziről tudósítást adnak telefonon, amit persze alig lehet érteni, így aztán néhány dolog „elhallódik”. Később kattogni kezd a telexgép is. A nagy hangzavarban mindenki ordít, míg be nem reked. Ebéd után — már akinek volt ideje és étvágya az evésre, no meg ebédjegye — az egész kezdődik elölről. Aki nem tud diktálni, az lenyel idegességében két-három üdítőt, szódabikarbónával. Váratlanul jön a hír, felszabadult egy hely a leíróban. Rohannak öten egyszerre. — Napi anyagom van! — Nekünk is! A választ helyszűke miatt nem idézzük. Űjabb támadás a leíró ellen. Megjöttek az „eseményesek”. A helyet át kell adni. Betéved a nagyfőnök is. — Min dolgoznak, min dolgoznak? — érdeklődik barátságosan. — Az írógépen! — hangák a válasz. Főnök ki. Munkatárs be. — Ki ér rá? Kínos röhögés. Hülye kérdés. Mitől érnénk rá? Legfeljebb attól, hogy nem tudunk diktálni. Az ember addig is rágyújt és ismét kávét iszik, ki tudja miért. A kávé is sok, de főleg a cigaretta fogy mértéktelenül. Nyilván a munka hevében. Amikor már minden a feje tetején áll, jön az olvasó- szerkesztő. — Gyerekek, próbáljátok meg előbb leadni az anyagot! Ekkor a felek nehézlovassági szakkifejezéseket cserélnek, majd kölcsönösen biztosítják egymást a holnapi ismétlésről. Végül is a szerkesztők vagy megkapják előbb az anyagokat, vagy nem. Viszonylag nyugalom következik. Egészen addig, amíg ki nem rohan tajtékoz- va szobájából az az olvasó- szerkesztő. aki a fél országot tanította. — Ez nem igaz! Ki írta ezt a hülyeséget?! Megáll az eszem! És tényleg megáll. A hírek között tudniillik a következőket olvassa: „Baleset. Tegnap K-ban Kispista József a tehenét vezette az országúton, és egy szembejövő autó reflektorától megbokrosodott.” Constantin Lajos xl \/, w í ■ li SZÁZÉVES SZERKESZTŐI ÜZENETEK Az 1861-es kiegyezés a sajtószabadság terén is jelentős változásokat hozott a magyar társadalomnak. A Jászkun kerületek törvényhatósága is. élve az alkotmányos jogokkal, már 1868-ban kiadta a kerületek helyi hetilapját a Jászkunságot, amely akkor a megye régi székvárosában, Jászberényben jelent meg. A mintegy hét évig rendszereset! megjelenő hetilap szellemi részének jelentős részét helyi munkatársak, levelezők írták a szerkesztők nem kevés buzdítására. „Hol, s merre jársz?”, „Hol késel az éji homályban?” — ilyen és hasonló klasszikus idézetekkel fordult az irodalmi hajlandóságú szerkesztő e lusta tudósítókhoz, név szerint dorgálva őket a hetilap szerkesztői üzeneteiben. Amilyen ritkán érkeztek azonban az érdekes vidéki beszámolók, olyan gyakran fordultak a laphoz az írásra elhi- vatást érzők szépirodalmi próbálkozásaikkal, költői zsengéikkel. A csalódott szerkesztő ilyenkor nem habozott a szerkesztői üzenetek között e beküldött versek, tréfás elemzésére, kritikájára. Ezzel a rovat az újság szinte legszellemesebb részévé vált. tanúságot téve nemcsak a szerkesztő eredeti humor iránt való érzékenységéről, hanem a költői pálya nehézségeiről is. E tanulságos szerkesztői üzenetekből idézünk néhányat a költészet rögös, de talán ma is gyakori mellékösvényeinek illusztrálására. Halomvölgyinek: „Szivárványos kút a lelkem, Melyből fakad a nektár.” Irigylendő kútja van önnek! * Ági M-nek: ön díjat is kér verseiért — először olvassa el, mit írt! Zöld ágon ül énekes pacsirta (eddig is ott szokott) Sírja rózsám könnyeit, hogy sírja, Sírtam én is, most pedig nevetek, Kocsmáros úr jöjjön, hogy fizetek.” Teringettét, mennyi pénze van, és mégis tőlünk kér! * — F. I-nek: „Miért büntetsz leány, látod, hogy szeretlek?” Alkalmasint azért, mert verseket ír hozzá. A többire nézve: „Ti vagytok mindenek, Én nem vagyok semmi.” önbírálatát osztjuk. — T. „Esik eső, permetez a réten, Gyere rózsám, mennyországi szépem, Ülj ölembe, szálljunk föl az égbe, S ha fölszálltunk, áldjuk Istent érte!” Csak siessenek, hogy ne írhasson e földön több ilyen verset. — Z. G-nek „Csépelik a szalmát. Nem hull mag belőle; Talán a verebek Kiverték kelőre.” Ügy látszik, ön is szalmát csépel. * — Z. J.-nek: „Mint lángol az Etna Nápoly háta megett, Annyira kedvellem Én a költészetet.” Barátom! Látom, hogy sokat utazott; járt-e a többi közt geográfiában ? — E. K.-nak Gyöngyösön, ön azért mérgelődik, hogy versét nem adjuk ki. Ha megígéri, hogy nem fog tovább mérgelődni, kiadjuk ezennel, mégpedig a gyengébbek kedvéért minden versszakát egy sorral megszaporítva. „Te Márta felől eljöttél, mint csillag az égen, S felvirul általad nagy távra minden a vidéken. Ezt olvasva alig maradék meg ülve a széken. Végtelen elbájolt két szemed, igazi csillag, Nincs nyugalma szívemnek azóta, hogy tégedet látlak. Mennyire nyugodt az, aki mindkét szemeivel vak!” Ilyen és hasonló biztatások után nem csodálkozhatunk, hogy a szerkesztő rövidesen a következő üzenetet volt kénytelen megjelentetni: „A T. olvasó közönségnek. Üzenni soha szándékunk nem volt, de most kénytelenek vagyunk azt üzenni, hogy rossz versek hiányában szenvedünk; mivel ugyan azt nem akarjuk mondani, hogy amit adunk, az tán mind remek volna, csak annyit. hogy mint látszik, a fűzfapoéták fogynak, és hogy emiatt a szerkesztői üzenetek érdekesebb része aszkórban szenved.” Láthatjuk, e sajátos irodalomkritika elérte célját, bár a fűzfapoéták a szerkesztőt is megtréfálják, mivel nem adtak gyakori lehetőséget e rovat érdekessé tételére. Gyűjtötte: Arató Antal Hibás a szemüveg A közelmúltban apró csavarhiány miatt —13 dioptri- ás szemüvegem rövid ideig nélkülöztem. A javítás két napjára régen hordott fele erős ókulárém kotortam elő. Az irodába még csak elbotorkáltam, de vészesen közeledett egy szocialista brigádról szóló rövid, karcagi információ leadási ideje. Felültem a „fagyvicinálisra”, s annak rendje és módja.—- szerint megérkeztem a kun városba. Egy méterre ragyogóan elláttam, s mivel a Népművészeti és Háziipari Szövetkezet vezetőjével. Szabó Sándornéval telefonon előző nap megbeszéltük a dolgot, vidáman ballagtam a tetthely felé. Azt tudtam, hogy ügyködésem színhelye egy hosszú, sárga ház a Ma- darasi úton, az udvarról nyíló lépcsőfeljárattal, belső folyosókkal. Be is jutottam az első irodába. — Jó napot kívánok, a vezető elvtársnőt keresem! Néhány pillanat múlva zömök férfi áll előttem, s bemutatkozik: — Én vagyok a vezető, Csányi Sándornak hívnak. Kidsé meghökkentem, hiszen hölgyre számítottam, de aztán megnyugtattam magam. Telefonbeszélgetésünk óta valószínű átszervezés lehetett, vagy esetleg én nem tudtam erről a cseréről. Bevezetett az irodájába leültetett, ahol előadtam, hogy a három szocialista brigádjukról szeretnék információt kérni. — Nálunk csak kettő van... — Én háromról tudtam, összevontak egyet? — Nem kérem, nálunk mindig kettő volt. Tetszik tudni, kevesen vagyunk. Üjabb döbbenet, de még ekkor sem eszméltem. Ha kettő, akkor kettő. Tovább kérdezősködtem. — Hogy teljesítették a külföldi vállalásaikat? Elsősorban a szovjet és a nyugati exportjuk érdekel. — Micsoda kérem? — A szovjet és a nyugati export, azaz a bébiruhák és a hímzett népművészeti blúzok varrása, szállítása. — Kérem, mi nem varrunk. Mi a karóra mászunk, ha hiba adódik! Hm, hm! A mondat szöget ütött a fejembe. A karóra, node ott varrnak? Hű, de furcsa profilváltoztatás! Hirtelen szörnyű felismerés nyilait belém. — Ne haragudjon, de önök tulajdonképpen mit csinálnak? — Kérem, mi a T1TÁSZ karcagi kirendeltsége vagyunk. Hatalmas nevetés közepette pillanatók alatt tisztáztuk a félreértést, azt, hogy a két szomszédos épület tényleg hasonlít egymáshoz. Majd Csányi elvtárs ismertette a két szocialista brigád tevékenységét, beszélgettünk a feladatokról, a gondokról. De ez már egy másik téma. Megígértem, újra felkeresem őket januárban. Természetesen csak akkor, ha elkészül a szemüvegem. ■— d. szabó — Humor-morzsák — Mit szoktál csinálni hosszú téli estéken, mielőtt ágyba feküdnél? — A széken ülve alszom. * * * — Drága Helén, az ön szíve .olyan, mint egy jéghegy! — De könnyen el is olvad! — És milyen hőmérsékletre van szükség hozzá? — Huszonnégy karátosra! * * * Az anya lányát dicséri, hogy milyen jó háziasszony, mikor az belép a szobába. Az anya megkérdi: — Megmostad a salátát? — Nem. Elveszett a szappan! * * * A vonatban egy ifjú rágógumit rág. Egy idősebb ember nézi, nézi, majd megszólal: — Bocsásson meg, fiatalember, nem hallom mit mond, süket vagyok.
