Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-13 / 267. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 13. Borotvaélen A szakállamnak van egy megbocsáthatatlan szokása. Hajdanában tisztes időközön­ként, jelenleg pedig a nap­felkeltével együtt serken. Nincs szakirodalmi tájé­kozottságom a törzs hossza, és az írott anyag minősége között, de engem a rövid sza­káll folyton idegesít. Ráadá­sul ez a őszi nap se tartalé­kon üzemel. Vidéki kiszállásaim egyi­kén róttam a falu utcáit, s röpke kérdezősködés után a kerek cégtábla előttem bille­gett. A figaró átmeneti mun- kanélkülisége miatt az utcai forgalmat mustrálta, amelyet az adott pillanatban én kép­viseltem. — Tiszteletem! Tessék pa­rancsolni ... — invitált szé­les kézmozdulata kíséreté­ben. Mit ajánlhatok? Borot- Vahajvágás, hajfestés, hul­lám ... Hangja udvariasan csen­gett, gúnynak szemernyi nyo­mát se észleltem. Ajánlata üzleti fogásnak tűnt, bár egy esetleges igennel fejtetőm rö­vid tüskéi alaposan próbára tették volna hullámkészítési és mesterségbeli jártasságát. — Sima borotválást kérek. — Igenisss. >. Tessék helyet foglalni — porolta az ülőke kerek pumáját. A terjedelmes pamacsolás közben folyt a csevely. — Ha szabad érdeklődnöm, nem idevalósi, ugye? — Kiszálláson vagyok — morogtam a dagadó habpár­na alól. Csissz-csossz, csissz-csossz. Az éles zerzám derékban metszette ketté egv túltáplált hajszál derékkörnyékét. — Ez is sport kérem. Test­mozgás. Ugye tisztelettel, ön is szereti a sportot? Mivel a borotva minden pengét meghazudtoló gyorsa­sággal közledett felém, csak a szememmel helyeseltem. — Én is nagv sportrajongó és kérem tisztelettel Fradi drukker vagyok, amit bizo­nyára észre tetszett venni — bökött a köpenyén zöldellő jelvényre. Bólintottam. — Ha szabad érdeklődnöm, ön kinek drukkol? Borotváját leemelve várta a választ. Kutyameleg szo­rult a kis üzletbe, de az in­gem alatt hűvös bizsergés fu­tott végig. Eszembe jutott a kettészelt hajszál, Honvéd drukkerségem még a legín- ségesebb esztendőkben is vállaltam. Igaz, megfent bo­rotva egyetlen meccsen se serkentett. A várakozás csendjét men- tőjellegű válaszom oszlatta el. — Nem drukkolok különös­képpen senkinek. Érdekel a foci, de elkötelezetlenül. Sercegett a szakállam, fo­gyott a tarló; s a mester da­rált, darált. Hogy ez már régi, meg olthatatlan szere­lem, a meccsekre is feljár, pártolótag, a sógora is, az egész család, persze nyomják a csapatot, ezt ő biztos hely­ről hallotta, így igaz, jövő­re... Közben a keze is járt, így arcom simasága ideiglenesen visszatért. Az ajtóig kísért, kedélye­sen búcsúztunk. Már a túl­oldalon poroszkáltam, de még mindig kinn állt. Felébredt bennem a kisördög, mindjárt odakiálltom neki piros-fehér elkötelezettségem... Elhesegettem a gondolatot. Pár hét múlva újra megfor­dulok a községben, lehet ná­la is. Elvégre, mint mondot­tam a szakállamnak van egy megbocsáthatatlan bűne ... D. Szabó Miklós- Úgy látszik, már megint nagy köd van. Agresszív vezető Egy karrier kkor már több mint A egy hónapja a Köz­ponti Kocsikenőcs és Kencefice Műveknél dolgoztam technikusként, amikor a főművezetőm meg­kérdezte tőlem: — Mondja csak, Kemencze szaktárs, nem rokona magá­nak véletlenül Kemencze Je­nő miniszterhelyettes, ágaza­tunk főnöke? — De igen, a nagybátyám — vágtam rá viccből, és ez­zel a beszélgetés véget is ért, mert a főművezetőmnek fel­akadt a szeme és elhallgatott. — Adok maga mellé egy segédmunkást — mondta né­hány nap eltelte után —, ne egyedül emelgesse ezeket a ménkű nagy kenceficéket. Nem tudtam eltalálni, miért ilyen jóindulatú hoz­zám a főművezető, mivel a kenceficék mindössze tíz- meg húszdekásak, nem nehéz azokat emelgetni. Aztán ahogy telt-múlt az idő, min­den világos lett. Futótűzként terjedt el a hír: miniszter- helyettes a nagybácsikéin. Egy hét múlva, éppen a se­gédmunkásokkal sakkoztam, amikor a gyáregységvezető a vállamra tette a kezét: — Dolgozgatunk, dolgozga­tunk? Felugrottam, de mosolyog­va leintett: — Fejezzék be csak nyu­godtan! Látom, remekül sak­kozik — mondta. Aztán a se­gédmunkást átküldte a köz­ponti raktárba, ő meg leült, és új partiba kezdtünk. — Maga kis titkolódzó! — szólt hirtelen, amikor a bás­tyámmal leütöttem a futóját. — Másoktól kell megtudnom, hogy a nagybócsikája a mi­niszterhelyettes? Nem szép dolog ilyesmit eltitkolni elő­lem! Most jut eszembe, nem magának való hely ez a ken­cefice műhely. Holnaptól a laboratóriumban dolgozik. Fehér köpeny, kutatás, ötszáz forinttal több fizetés. A laboratóriumban jó dol­gom volt. Reggel föltettük a kenceficét a keverőasztalra, egész nap nem volt rá gon­dunk, okos masinák kevertél^, fortyogtatták a masszát. Napközben, hogy kellemesen teljes az idő, a fehér köpe­nyes kollégák megtanítottak története snóblizni, félkezes ultit ját­szani, pókerezni* túlórát csúsztatni. — Piros ász oszt, nem oszt — szólt a főnök, amikor le­tette a telefonkagylót. — Ke­mencze, hívat a főmérnök. Félóra múlva jelentkezz nála. — Kávét főzessek, vagy konyakot iszik? — fordult fe­lém a főmérnök, amikor táncház nagyságú irodájában leültem az egyik székre. — Amíg főzik a kávét, ké­rek egy kis konyakot! — Hogy van a bácsikája? Reumás még a kisöreg? Ijedtemben mély lélegzetet vettem, már-már szólni akar­tam, amikor így folytatta: — Figyeljen ide, illetve bo­csáss meg, én vagyok az öre­gebb ... Szervusz ... Essünk túl ezen a kis formaságon !... Különben a bácsikáddal is te­gezzük egymást. Egyszer együtt vadásztunk és megit­tuk' a pertut... Kérlek szé­pen, én a jövő héten külföld­re utazom. Ügy gondoltam, magammal viszek egy tehet­séges fiatal szakembert, hadd ismerje meg külföldi partne­reinket, szokj a meg a tárgya­lások légkörét. Rád gondol­tam. Te jössz velem. A külföldi útról hazatérve én lettem a laboratórium fő­nöke. Egy szép napon meg­szólalt a telefon: — Kemencze szaktárs? Kapcsolom a vezérigazgató elvtársat. A vezér közölte, három nap múlva a gyárba látogat Ke­mencze Jenő miniszterhelyet­tes, és én is tagja vagyok a fogadóbizottságnak. Másnap kikértem a mun­kakönyvemet. Nem akartam a nagybácsi­kéval találkozni! Kiss György Mihály Rajz: constantin Végre egy szakértő agronómus — Maga bácsikám nagyon rosszul ülteti a gyümölcsfáit. — Ugyan miért? — Nézze azt a fát, annyiba fogadok, amennyibe akarja, hogy az egy kiló almát sem terem magának. — Abban én is biztos va­gyok, mert az nem almafa, hanem körtefa! A medika és a görögök Egy medika, aki már az első időkben megtanulta a szakkifejezéseket, így ir szüleinek.- Sajnos, nem tudok ha­zamenni, mert a gastritis és a nefritis nem enged ki az ágyból I Az apja táviratban vála­szol:- Azonnal dobd ki eze­ket a görögöket az ágyad­ból, és siess haza! Az optimista lány férjhez megy — Drágám, mondj igent, és apám mindenről gondos­kodni fog — így a fiú. — Mi az apád? — Anyakönyv­vezető. — Azután pedig az én apám gon­doskodik majd mindenről, drá­gám. — ő mit csinál? — Válóperes ügy­véd. HUMORSZOLGÁLAT — Mit szólt a feleséged, mikor éjjel későn értél haza? — Semmit. Egyébként is ki akartam húzatni a két első fogamat! * * * Törzsvendég: Ma sokkal jobb volt az ebéd, mint más­kor. Pincér: Tudja, a főszaká­csunk ma beteget jelentett. * * * — Mikor, nevezte önt a vádlott orrszarvúnak? — Három évvel ezelőtt. — És miért csak most je­lentette fel? — Mert mostanában jártam életemben először állatkert­ben. * * * — Miért szedsz orvosságot, ha nem is vagy beteg? — Nem akarom kidobni, olyan sokba kerültek. Az asszony egy halom üres borosüveget talál férje szek­rényében. — Honnan van ez a sok üres üveg? — Fogalmam sincs róla. Még életemben nem vettem üres üveget. * * * — Hogy van, kedvesem, használt a gyógyszer? — Nem vagyok a legjob­ban, doktor úr. Egyre nehe­zebben és nehezebben veszem a lélegzetet! ^ — Ne féljen, mindent meg­teszünk, hogy az is abbama­radjon. * * * — Drágám, mindent meg­tennék érted, amit lehet. Még a csillagokat is lehoz­nám az égről. — Kedvesem, minek nekem csillag, inkább vegyél egy mosógépet. — Hm ... Mindig lehetet­lent kérsz tőlem. Az oroszlán és az ember Egyszer az oroszlán meg­hallotta, hogy az emberek azt gondolják magukról, hogy ők a legerősebbek a földön, erő­sebbek a legöregebb vadál­latoknál is. Erre az oroszlán elhatározta, hogy összeméri erejét az emberekkel. Ment, mendegélt, mígnem találko­zott egy emberrel. Üdvözölte és megkérdezte: — Barátom, nem akarsz megverekedni velem? — Szívesen — felelte az ember. De először mondd el az önéletrajzodat. — Miféle önéletrajzot? — csodálkozott az oroszlán. — Hogy hogy mifélét? A szokásosat: családi név, ke­resztnév, hol születtél, és ami a fő, kik a rokonaid. — De hiszen én veled aka­rok megverekedni, mi szük­ség van a rokonokra? — mo­solyodon el az oroszlán. — Akkor menj utadra, ne rabold az időmet, nemcsak veled kell foglalkoznom. Az oroszlán elment, de másnap reggel ismét talál­kozott az emberrel. Átnyúj­totta neki önéletrajzát és megkérdezte: — De most már megvere­kedhetünk, ugye? — Igen, de hol az enge­délyed? — Miféle engedély? — Hogy összemérhetjük az erőnket. — Hol adnak ilyen enge­délyt? — A megfelelő intézmény­ben. Az oroszlán elindult az in­tézménybe, megkapta a szük­séges engedélyt és visszatért az emberhez: — Íme itt az engedély! — És hol a pecsét? És hol vannak az okmány bélyegek? Erre a papírra két levás ok­mánybélyeget, a másikra pe­dig egy ötösét kell felragasz­tani. — Igen, de a posta már zárva van — bosszankodott az oroszlán. — Ha zárva van. menj visz- sza, amikor kinyit. Az oroszlán elment és csak másnap tért vissza. Átnyúj­totta az engedélyt a lebé­lyegzett okmánybélyegekkei. — Hát akkor most készülj, megverekszünk — mondta az oroszlán és nekigyürkőzött. — Ó nem! Kérem az útle­veledet! — Még útlevelet is? — cso­dálkozott az oroszlán. — Hi­szen láthatod, hogv oroszlán vagyok. — Te csak ne mesélj ne­kem! Mindenki, aki hozzám jön, oroszlánnak képzeli ma­gát. Hozd csak az útleveled és akkor majd meglátjuk, miféle vadállat vagy. Az oroszlán útlevelet állí­tott ki magának és elhozta az embernek, aki azt kér­dezte: — És hol az orvosi bizo­nyítvány? — Milyen bizonyítvány!? Egészséges vagyok, mint a makk — felelte és majdnem elsírta magát. — Ezt te csak gondolod. Már sok hozzád hasonlót lát­tam. Ide jönnek, azt mond­ják, hogy egészségesek és az­tán egy-kettő készek. Nem, szerezd meg az egészségügyi bizonyítványodat! Az oroszlán elment a kór­házba, megvizsgáltatta ma­gát és ismét jelentkezett az embernél. De az újabb iga­zolásokat kért arról, hogy az oroszlán nem iszik, nem do­hányzik, példás családapa, az oroszlánnak igazolnia kellett ingó és ingatlan vagyonait, meg kellett mutatnia iskolai bizonyítványát, bizonyítani kellett, hogy pontosan fizeti a szakszervezeti bélyeget. Amikor az oroszlán megpró­bálta megszerezni az igazolá­sokat az illetékes helyeken, ott újabb dokumentumokat követeltek tőle. amelyek nél­kül nem adták ki azokat, amelyeket kért. Az oroszlán tíz évig sza­ladgált jobbra-balra. Akkor ismét megjelent az ember előtt, de mintha már csak árnyéka lett volna önmagá­nak. — És most megmérkőzünk? — kérdezte, remélve, hogy az ember azt feleli: nem. — Én már elfáradtam eb­ben a harcban — felelte az ember és felemelkedett a zöld posztóval borított óri­ási íróasztala mellől, megra­gadta az oroszlán vállát és egyetlen mozdulattal kihají­totta dolgozószobája ablakán. Irta: Hrisztö Pelitev Ford.: Budavári Judit

Next

/
Thumbnails
Contents