Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-06 / 262. szám

12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 6. Az emberségen múlik Belefogtam otthon, Jászalsó- szentgyörgyön a házépítésbe. Makacsul megfogadtam, hogy jobban fogok dolgozni, mint azok, akiknek két igazi ke­zük van. Már egy ideje, a falumban, a kis műhelyem­ben elektroműszerészként is munkát vállalok. Ugyanazt meg tudom csinálni, mint ré­gen, csak lasabban. Autót ve­zetek. A pénzem sem keve­sebb. Mit mondjak még, hogy elhiggye, most már épp­úgy érzem magam és épp olyannak, mint a balesetem előtt? ÚJ ÉLET, 45 ÉVESEN AMIKOR A SZEM A FONTOS BAL KÉZ ÉS KÉT FÜZET JÁSZBERÉNYBEN MEGOLDOTTÁK dasági szempontok, az éssze­rűbb munkaszervezés volt a döntő érv, hanem ők, akik ott dolgoztak elkülönítve a többitől. Amikor átlépték a műhely küszöbét, már azt érezték, hogy megkülönböz­tetettek. Kevesebbet érnek az egészségeseknél. Akik akkor a szereidében kezdtek és ma is itt vannak, már kiváló szakemberek. Például L. F.- né (de sorolhatnám a neve­ket), az egyik legjobb relé­szabályozónk lett. A legfino­mabb, legkényesebb munkát is rá lehet bízni. T izenöt ház, 250 lakás. EGYELŐRE, MERT A TELEP TOVÁBB ÉPÜL. HÉT ÉV ÓTA FOLYAMATOSAN. MEZŐTÚR HATSZAZ ÉVES VAROS, DE SOKKAL TÖBB MÉG A FÖLDSZINTES, KERTES HÁZACSKA, MINT A VAROSOK ARCÁT JELLEGZETESSÉ FORMALÓ TÖBBEMELETES TÖMBLAKAS. FALUSIAS KÖRNYEZETÉBŐL EGYSÉGES TÖMEGKÉNT EMELKEDIK KI AZ IFJÚSÁGI LAKÓTELEP. AMELY in ÚGY HAT, MINT VÁROS A VÁROSBAN A szövetkezet elnöke nem leplezte csalódását. Szűk sza­vú volt, kicsit nyers. Ügy éreztem hogy legszívesebben azt mondaná: ugyan kérem! Mit akar? Amiről engem fag­gat, nálunk már régen nem rendkívüli téma, hanem olyan természetes, mint a napfelkelte. Ehelyett Rabóczi Mihály, a Jászberényi Műszeripari Szövetkezet elnöke hangosan csak ennyit mondott: — A csökkent munkaké­pességűek érdeklik? Nem igen használjuk már ezt a jelzőt. Az adminisztráció meg mindenféle lista szerint igen, de az emberek között nem teszünk különbséget. Hiába keresi már azt a szerelőmű­helyt, ahol hajdanában csak: ők dolgoztak. Azoknak az asszonyoknak a többsége — akik 1969-ben ott kezdtek — ma nem is érzi magát be­tegnek. Rehabilitálódtak. Csúnya szó, de annál szebb, hogy így van. Ezt is akartuk. Hát akkor? Egyébként ke­resse meg Székely Bélánét az egyes telepünkön, ő nyolc év­vel ezelőtt annak a bizonyos műhelynek volt a vezetője... Hogyan is van ez? — töp­rengtem útközben. A szövet­kezet 1969-ben másfél millió forint állami támogatást ka­pott arra, hogy nyolcvan csök­kent munkaképességű em­bernek biztosítson munkát. A finommechanikai szerelvénye­ket, reléket, kapcsolókat, biz­tosítókat gyártó szövetkezet profilja ezt lehetővé is tette. A kész alkatrészek összesze­relése babramunka, de nem kell hozzá különösebb kép­zettség. Asszonyoknak való, így tartották. (A szövetkezet­be bedolgozó nők ennek a munkának nagy részét most is otthon végzik.) A munka­ügyes mutatja a listát, vég­tére a csökkent munkaképes­ségűek számára fenntartott munkakörök nem változtak. Számuk jóval több, mint ahá- nyan az orvosi igazolás sze­rint rászorulnak. — Nem a papíron múlik. Ha valaki dolgozni akar, mindegy, hogy hány száza­lékkal csökkent a munkaké­pessége, nem az igazoláshoz, hanem az emberhez keresünk munkát — így kezdte Szé­kely Béláné. — Majd meg­látja! Jöjjön! Bemutatom Magdi nénit, aki a telep te­lefonközpontját kezeli. — Orvosok, kórházak, ope­rációk és elmúltak fölöttem az évek. Nem tanultam, nem volt szakmám. Negyvenöt éves koromig azt , hittem hogy már semmihez sem kezdhetek. Ezzel a beteg kéz­zel!? Akkor hallottam, hogy a szövetkezetben talán ne­kem is tudnának valamilyen munkát adni. Először szala­gon dolgoztam, csomagoltam. Nem ment. Egy kézzel las­sabban haladtam, mint a töb­biek. Megjegyzéseket tettek. Kínlódtam. Székelyné ötlete volt a telefon. Tanfolyam kell hozzá? Megyek. Ha hi­szi, ha nem , ha száz ép ke­zem lenne sem tudnám job­ban csinálni. — Csak magának mondom — jegyezte meg Székely Bé­láné. — Magdi néni marad­hatott volna a szalagnál, de lelki beteggé tette, hogy nem képes arra, amire a többiek. Egyre erősebbé, nyomasztób­bá vált benne ez az érzés, hogy amit csinál, ahhoz két egészséges kéz kell. A mi té­vedésünk volt... A többiek, abban a közös szereidében, egy csoportban, ők is lelki beteggé válnak, ha nem szá­moljak fel azt a műhelyt. Nem csak, és elsősorban gaz­— Mielőtt idejöttem, egy iskolában takarítottam és se­gítettem a konyhán. De ezzel a csípőficamos testemmel nem bírtam a strapát, a lép­csőzést. Állandóan orvoshoz jártam, táppénzes állomány­ban voltam. — Mióta itt va­gyok, kutya bajom. Az igaz, hogy ezeknek a miniatűr re­léknek — mutatta a parányi szerkentyűket — a szabályo­zásához jó szem kéll és 8 óra után már karikákat látok. És ez az állandó ülés! Mire letelik a munkaidő, sajog a hátam, a nyakam. De most már azt a kis időt csak ki­bírjuk, míg megérkezik a Bosch-szerelősor. Speciális aszalok lesznek. Jobban ke­zünkre esik majd a munka. Ha az állítható háttámlás és kartámlás székek valóban olyanok, amilyennek mond­ják, akkor nem lesz panaszra okunk. A lábam? Ugyan... Az önfegyelmükről, akara­tukról, az alkalmazkodásuk­ról, a sok súrlódással formá­lódó munkahelyi kollektívá­ról, a két asszony hallgatott. Pedig van rá példa — bár évről évre kevesebb — hogy a munkahelyi vezetők igye­kezete kudarcba fullad, ha nincsenek egy hullámhosszon azokkal, akiknek segíteni akarnak. De a fordítottja is igaz! Egy valaki beszélt er­ről azok közül, akiket a szö­vetkezetnél a csökkent mun­kaképességűek listáján nyil­vántartanak. Kocsis Imre, né­hány évvel ezelőtt csoport- vezető elektroműszerészként dolgozott, de egy tragikus balszerencse... — Elektromos szecskavágó­gépet javítottam otthon egy vasárnap. A gép elkapta a pulóverem, berántotta a jobb kezem és csuklóból levágta. Mint eszeveszett, úgy visel­kedtem a kórházban, amikor ránéztem a csonka kezemre. Ez a világ vége, semminek sincs értelme tovább. Egyre azt hajtogatam az orvosnak, hogy ezt magának is meg kell érteni, ha szereti a szak­máját. Huszonéves voltam, félkezű műszerész. — Míg hallgattam, úgy éreztem ma­gam, mintha én lennék az a bizonyos elefánt a porcelán boltban, sőt még annál is rosszabb. Én fájó emlékek közé rontottam. A végén, majdnem hogy ő nyugtatga­tott: — Ugyan, nézze meg mi­lyen jól sikerült kezet kap­tam, s ami a legfontosabb, nagyon gyorsan. Nem dísz­nek van, használható biovég­tag. Nagyobb tárgyakat fog­ni, vinni tudok vele. De sza­lagon, elektroműszerészként dolgozni, soha többé nem le­szek képes. Voltak, akik rá akartak beszélni, hogy száza- lékoltassam le magam. A já­radékból és egy kis masze­kolásból megélhetek. Nem is a megélhetésemet féltettem. Örülök, hogy a munkatár­saimra hallgattam. Hívtak a főnökeim: gyere vissza, ta­lálunk neked való munkát. A baleset után két és fél hó­nappal saját felelősségemre dolgozni kezdtem. Üzemrak­tárvezető lettem, több millió forint értékű alkatrészért va­gyok felelős. Közben csökken­tették a raktár adminisztrá­ciós létszámát. Megbirkózom én vele, mondtam. Nagy le­gény voltam, mert akkor már bal kézzel is boldogultam. Az igaz, hogy sokszor földhöz vágtam azt a két negyven la­pos füzetet, amit bal kézzel teleírtam. Nem engedtem, hogy a reggelimet falatokra vágják a munkatársaim, hogy kíméletesen bánjanak velem, Hitetlenkedésem nem pusz­tán a kétkedő alapállásából fakadt. Az évekkel ezelőtt látottak, hallottak kísértet­tek: a munkaügyi bíróságon zajló perek (betegség, bal­eset, munkahelyi ártalom, idegi megterhelés nyomát és következményét viselő dolgo­zó és a munkaadó vitája). A csökkent munkaképesség el­bírálásának, igazolásának, hosszadalmas, idegőrlő labi­rintusa. Mindez a múlté? Vagy a szövetkezet mikrovi­lága más, mint a nagy egész? — Jászberényben biztosan nem: Amit a szövetkezetben látott nem ritka kivétel. — Jakus Vendel, a városi ta­nács pénz-, terv- és munka­ügyi osztályának főelőadója, aki 13 esztendeje felelőse 'ennek az ügynek, idejétmúlt­nak tartotta aggályomat. — Az igaz, egy évtized kel­lett ahhoz, hogy Jászberény­ben és a környékbeli közsé­gekben ne megoldásra váró gondként emlegessük a csök­kent munkaképességűek fog­lalkoztatását. S ez nem csu­pán az emberségen múlott. Tíz éve, hogy két munkahely (a szerszámipari szövetkezet és a vegyesipari szolgáltató vállalat) milliókat kapott csökkent munkaképességűek­nek alkalmas munkakörök kialakítására. De a többi vál­lalat, szövetkezet vezetőjé­nek is törvény előírta köte­lessége lett kapukon belül megoldani a beteg dolgozóik rehabilitálását. Kezdetben való igaz, nem egyszer bíró­sági, vagy más hatósági úton kellett a rendeleteknek ér­vényt szerezni. Nincs már szükség ilyen kényszerítő eszközre. Ma Jászberényben húsz szövetkezetben, illetve vállalatnál működik rehabi­litációs bizottság és több mint hatszáz csökkent mun­kaképességűeknek alkalmas munkahelyet tartanak nyil­ván. A városban és a kör­nyékben élő „csökiseknek” van - választási lehetőségük, hiszen számuk a 350-et sem éri el. Ez a jól kialakult ob­jektív háttér azonban ön­magában kevés lenne, ha nem párosulna humánus szemlélettel és mindennapi emberséggel. Téblábolunk az ébredő la­kótelep lassan-lassan bené­pesülő utcácskáin. Itt autót túráztatnak, amott a köhögő Simsont szidja egy fiatalem­ber. Reggeli műszakba in­duló kismama cipeli álmo­san kókadozó csemetéjét a bölcsőde felé. Nyolc óra kö­rül iskolások rajzanak ki, nagy táskákkal, tomazsákok- kal, s rohannak, mint akik mindig, mindenhonnan lekés­nek, s felszívódnak a váro­si jövés-menésben. Kit szólítsunk meg? Min­denki szalad. Csöngessünk be egy reggeli készülődés kellős közepén, és kérdezzük meg, hogy ... Várunk. Tanyáról a városba Elült a reggeli „harci zaj”. Ha valaki ilyenkor lakásról lakásra járva, ide-oda becsen­get, gyanús. Legalábbis ez az érzésünk támad, mikor az egyik ajtó kémlelőablakán kikukkantó néni végigmér. (Méghogy újságíró, micsoda trükk!) — Majd mosolyt erőltetve eltanácsol, mint af­féle házalót. Furucz Andrással több sze­rencsénk volt. A főiskola tanműhelyének hegesztője, bár nem „KISZ-korú”, KISZ- lakásban lakik. — öt éve költöztünk be, akkor még KISZ-tag voltam. A törökszentmiklósi úton ta­nyán laktunk. — A tanya után nem ide­gen az emeletes ház? — Ismeri a fölső szomszé­dot? — Könnyű megszokni a jót. — Ismeri a fölső szomszé­dot? — Ismerem én az egész házat. Itt nincs lakótelepkór­ság. A házzal kapcsolatos szervezés, a garázsok építé­se és a beköltözés körüli gon­dok úgy összehoztak itt min­ket, hogy lehetetlen volt ide­gennek maradni. — Most már igazi városi ember. — Az, de azért az állatok hiányoznak. Tartok is az apó- soméknál. Van huszonegy malacom. Házalunk (azért van, aki Szóba áll velünk), hallgatunk. Halljuk a dicséretet: jó la­kás, szép lakás, öröm itt lak­ni. Majdhogynem központ­ban van. Pár perc a főtér, közel az orvos, áruház, étte­rem. Nincs zsúfoltság, házi viszály, jók a szomszédok. Halljuk a zsörtölődéSt: szép lakások, szép házak, az igaz. De a környékünkön derékig érő gaz is van. Meg por, sár ha lelépünk a betonjárdáról. Pedig csak egy kis salak ké­ne, néhány tő virág, pázsit és néhány fa, de nincs, mert várunk, hogy kész legyen a lakótelep. Hét éve épül — ami persze nem baj, épüljön is. De hogy az elkészült épü­letek között ne lehetne ren­det tenni, azt kötve hiszem. Bizonyára rajtunk is múlik, de nemcsak rajtunk. Három éve szóltak, hogy ne ültes­sünk fát, mert parkosítási terv készül... A gyerekek nem zsörtö­lődnek, csak játszanak: po­rolóra akasztott hintán, fal tövébe gurított autógumin. Merthogy játszótér sincs — épül a lakótelep ... Játszótér azonban lesz. Az alapja már készen áll. Ta­gadhatatlanul áll. A vízben. Talajvízben. Az ember így messziről ugyan egy tizenhat lakásos épület alapjának gondolná, ám a látszat ez­úttal csal: itt játszótér lesz, bármit hirdetnek a beton­alapok. Természetesen a gyermekek nagy örömére. S tizenhat lakásigénylő nagy- nagy bánatára. A „játszótér alapjáról” így beszél a szem­tanú, egy munkás: — Itt lakások lettek volna, de rájöttek, hogy rossz a be­ton. Sár is került bele jó sok, a kubikosok gumicsiz­mával taposták a talajvízbe, sárba a szárazon beöntött cementet és sódert. Az alap mérete sem megfelelő, alul vékonyabb, mint felül. De a játszóteret elbírja. Megkérdeztük a városi ta­nács műszaki osztályán, igaz- e mindez? — Igen — válaszolt Ha- nyec Miklós építésügyi fő­előadó. — Félmillióba került a hibás alap. Egyértelműen kivitelezői hiba, végtelen ha­nyagság, felelőtlenség követ­kezménye. — Kivitelező? — Az akkori mezőtúri Építőipari Szövetkezet. A XI. épület Borsi Lajosné nyit ajtót, a beszédes fiatalasszony körül­vezet a lakásban. Az előszo­ba érdekesen kifestve (a fér­je szobafestő), a konyha fa­lán virágok, kalocsai min­ták, az asszony műve, csak­úgy, mint a falon díszelgő cseréptányérok. Ebből kide­rül, hogy Borsi Lajosné az Agyagipari Szövetkezetben dolgozik, díszítő, de ápolónő volt, csak eljött a három mű­szak miatt, mivel tanul, har­madikos gimnazista. — Hogy érzi magát a la­kótelepen? — Édesanyámnál laktunk egy kis parasztházban (kü­lönben ott lóg a képe a fa­lon, én festettem), annál sok­kal jobb itt. Csak ez a négy fal!... Beszorul az ember: ezért festek és írok novellá­kat, ilyesmiket. Nem, még nem mutattam senkinek. Tudja, mit szeretnék írni? — Mit? — Riportot. Arról, hogy mekkora becsapás ez a ház. — A XI. számú épület? — Az bizony. Mi ezt a há­zat, amikor megvettük, nem gondoltuk, hogy nem lesz tá­rolóterünk, mert az év nagy részében víz alatt áll a pin­ce. Becsapottnak érezzük magunkat, De erről Gaudi Imrét kérdezze, a felső eme­leten. — 1975. február elején köl­töztünk be —• mondja a DA­TE mezőtúri főiskolai kará­nak üzemmérnöke, Gaudi Bence. — Januárban már mindenki tudta, hogy ideköl­tözik, ezért benéztünk. Lát­tunk két embert, akik he­gesztőpisztollyal szárították a pincét. Kérdeztük, miért? „Mert víz volt a pincében, és kulcsátadásra ki kell szá­rítani.”, ezt mondták. Persze még a pince padlószintjére rábetonoztak öt centimétert, hátha így nem jön fel a víz. De feljött, s a ház lakóinak azóta is állandó bosszúságot okoz. Sokszor működik egy szivattyú, a ház alól Szívja a vizet (bár szerintünk meg­bontja a talaj szemszerkeze­tét, s ez a teherbírásnak alig­ha használ). Szakértők jön­nek, szakértők mennek: ke­resik a hibát. Mi egy igen egyszerű módszerhez folya­modtunk: a legilletékesebb munkásokat kérdeztük meg. — Rossz á ház szigetelése — mondják. — Két hónapig állt itt a szigetelés 30—35 fokos melegben, púposodott, gyűrődött, s amikor mellé­falaztak, ezektől a púpoktól nem fért a fal, tehát ami ki­állt, lecsapták a kőműves­kalapáccsal. Sok helyen nincs is szigetelés. Ami a XI. épü­let mellett készült, abban is állt a víz építéskor. Majd té­len kiderül, kell-e oda is la­dik. Kanosszajárás A lakók teljesen magukra- hagyva kilincseltek egyik helyről a másikra — mondja a tanácsnál Hanyec Miklós. — Az OTP volt a beruházó, de úgy tűnt, hogy kénysze­redetten segíti a lakók iga­zát kivívni. Az Ifjúsági la­kótelep építése részletes ren­dezési terv nélkül kezdődött, s ezt magán is viseli a telep. Mezőtúr 600 éves, de nekünk 600 éves lemaradásokat kell pótolnunk. 1968 körül adták át az If­júsági lakótelep első épüle­tét. Azóta kialakították a te­lep energiaellátását (két transzformátorház, vezeté­kek), megépült a telefonhá­lózat. Ahol lehetett, elké­szültek az aszfaltjárdák. A rendezett részen megépült a bekötőút, ennek mentén le­fektették a térvilágításhoz szükséges kábeleket. A szennyvízhálózat elkészült, csakúgy, mint a csapadékvíz­csatorna. A lakótelep garázs­igényeinek kielégítésére már várják a rendezési tervet. A lakótelep szélén épült az If­júság ABC, kialakítottak egy éttermet, presszót, szolgálta­tóház, áruház már volt. „1977. február 11... Az épí­tési területen jelenleg kb. 60 százalék területen 30—40 cen­timéter csapadékvíz gyűlt össze, le kell szivattyúzni a tereprendezési munkák előtt.” — olvastuk az építési naplóban. Tehát a lakótelep tovább épül. A helyi tégla­gyár építőbrigádjának egy ré­sze dolgozik itt (igaz, ke­mencejavításra, karbantar­tásra szervezték ezt a rész­leget, ekkora s igényes mun­kára láthatóan nincsenek fel­készülve.) A lakótelep tehát tovább épül. Mostani és maj­dani lakók remélik, hogy az eddigi hibák megismétlődése nélkül. Körmendi Lajos Igriczi Zsigmond Kovács Katalin A Hazafias Népfront Országos Tanácsa plakátpályázati fel- j hívást tett közzé a környezetvédelemről, amelyre 81 pályamű érkezett. A zsűri öt plakátot jutalmazott. Képünkön: Csoport Csaba I. díjas pályaművével

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents