Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-06 / 262. szám

IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 6. t ocsásson meg, egy kérésem volna. Nem jönne le velem egy presszóba? A kislány megállt zavará­ban : — Nem értem... — Nagyon szépen kérem. Aztán majd megmagyarázok min­dent, s megérti maga is. — De hát így szokás vala­kit presszóba hívni? "— Majd megmagyarázom. De én se így szoktam. ' — Magam sem tudom. Kü­lönös kérés. Egymás mellett mennek: Elmo s az ismeretlen lány. A fiú megkérdi: — Melyik presszót szereti? — Sosem gondolkodtam rajta. Hát maga? — Én se. Menjünk a Too- masba? Itt van közel. — Hát ha közel van .., Bemennek a Toomasba. Elmo lesegíti a lány kabát­ját. — Megfésülködik? Míg a lány rendbe hozza magát, Elmo csak áll és mo­solyog. Kínlódva töpreng, mit mondjon neki, mikor be­mennek a terembe. — Megfésülködött? — kér­di. — Meg. Leülnek egy szabad asztal­hoz, a lány megszólal: — Furcsa. Becsületszavam­ra, furcsa... Egy perc is eltelik, míg El­mo megkérdezi: — Mire gondolt, mikor azt mondta, hogy furcsa? — Arra, hogy teljesen vá­ratlanul csöppentem ebbe a kávéházba. Ráadásul, hm ... egy vadidegen fiatalemberrel. Elmo óvatosan: — Esetleg, ha bemutatkoz­nék... — Gondolom ... — A vezetéknevem Raun, de maga csak Elmónak szó­lítson. Egyébként lakatos va­gyok, nemrég kaptam fizetés- emelést. — Silvia Lootos. — Nagyszerű, Silvinek fo­gom hívni. — Nekem a Silvia jobban tetszik. Igaz, a kollégák mind Silvit mondanak, de a Silvia jobb. — Legyen magának igaza. Bár a Silvi mégis csak szebb. Bizonyára került volna még beszédtémájuk, de az asztalhoz odalép a felszolgá­lónő, s Elmo megkérdi Sil- viát: — Iszik konyakot? — Nem tudom. Általában semmi ilyesmit nem szoktam inni, azért nem tudom. — Ügy hallottam, hogy a konyakhoz homár illik, de itt homár biztos nincs. — Persze, miért is lenne. y- Hát koktélt? — A koktél jobb a konyak­nál? — Homárjuk nincs; a kok­tél sem jobb a konyaknál. Kérjünk bort? — Igen, jó lesz. Mikor ki­hozzák a kávét meg a bort, Elmo megszólal:, — Most pedig elmesélem, miért így hívtam meg ide magát. — Igen, igen, mondja. — Ma van a születésna­pom, s azt akartam, hogy kellemes emlékeim maradja­nak erről a napról. — Akkor most gratulálnom kell magának. — Valóban, mintha ez vol­’-A e na a szojioo. Silvia kezet nyújt. Eimó sután feláll. — Nagyon-nagyon sok bol­dogságot kívánok magának. Remélem, egy idegen jókí­vánságai megsegítik az élet­ben. — Hogyne, segítenek — mondja Elmo hálásan. — Jó aClOg; ha az ember olyanra akad"' aki boldogságot kíván neki. — Nincsenek barátai? — Vannak, de messze. Tudja, időnként elfogja az embert az érzés, hogy vala­hol messze vannak jó bará­tai. — Én is így szoktam lenni. — Miért magának sincse­nek barátai? — De vannak ... Ugyan­olyanok, mint a magáéi. Bort isznak. ízlik nekik. Elmo megszólal: — Franciaországban min­den nap isznak bort az em­berek. — Szegény franciák! Ak­kor nekik egy ilyen ücsörgés egy presszóban semmilyen örömet nem szerez. Elmo nevet. Megfogja és megszorítja Silvia kezét. A kislány elrántja. — Nem illik... így nem szabad. — Bocsásson meg. Silvia hallgat. Elmo szomo­rú-boldog tekintettel nézi. Aztán különböző tósztokat kezd kieszelni. — Igyunk arra, hogy itt vagyunk, kettesben. Hogy nincsenek velünk mások. — Ihatunk. Csak... Gon­doljunk a távoli barátainkra is, s úgy igyunk arra, hogy kettesben vagyunk. — De miért? Néhanapján az embernek arra is kedve támadhat, hogy kettesben le­gyen. S erre ihat is. Nem? ... — Mondja, miért éppen engem hívott meg? — kér­dezi a lány. Elmo elgondolkozik. — Senki sem tudja meg­magyarázni, hogy miért vá­laszt ki valakit. Senki. Ha megmagyarázza, az akkor is kieszelt magyarázat lesz, ön­ámítás. — De én csúnya vagyok. S eszébe se jusson olyanokat mondani, hogy valami külön­leges van bennem ... — Miért, én talán a mese­beli herceg vagy Gérard Phi- lipe vagyok? — Ez lényegtelen. — Maga egyáltalán nem csúnya — mondja Elmo. — S a csúnya lányok sem rosz- szabbak a többinél. Ezt csak általánosságban mondom, de maga egyáltalán nem csúnya. — Udvariaskodik. Elmo tüzesen, meggyőzően beszél: — Maga nem csúnya. So­ha nem ültem még együtt presszóban ilyen kellemes emberrel. — Gyakran jár presszóba lányokkal? — Nem. Nem gyakran. Őszintén szólva még sosem voltam lánnyal presszóban, de nem is akarok lenni soha mással magán kívül. Silvia: — Nem jöttem volna el magával, ha tudom, hogy ilyeneket fog mondani. — Á terítő szélét gyűrögeti. — És különben is, ha nem velem találkozik elhív mást. Ugye? — Bárkit persze nem hív­tam volna. Nem olyan va­gyok, hogy bárkit elhívjak. — De ha ma nem jövök ki sétálni? Hiszen eredetileg nem is akartam. Tanulnom kellett volna. S akkor más lányt hívott volna el. Nem? — Viszont mégis csak ki­lőtt sétálni. — Igen, de nZ volna? — Hát meg lehet azt mon­dani, mi történt volna akkor? — De magának nem min­dennap van születésnapja. Nyomós érv! Elmo kényte­len beismerni, b-- akkor (esetleg) valaki máshoz for­dult volna. S így szól: — De nagyon örülök, hogy éppen magával találkoztam. — Megígérte, hogy nem /fog ilyeneket mondani. — Nem ígértem meg, de... De ebben nincs semmi rossz. — Nem akarom. Értse meg, nem akarom. — De miért? — Nem akarom. Mert az­tán jön a kiábrándulás. — Történt már magával ilyesmi ? — Nem, de tudom, hogy így szokott lenni. — Ha előre félünk a kiáb­rándulástól, akkor bele se fogjunk semmibe? — Igen, így van. Majd Silvia kérdez: — Magának nincsenek ro­konai, hogy így kell ünne­pelnie a születésnapját? — De vannak. S mondjak valami komikus dolgot? — Mondjon. — Otthon most a születés­napomat ünnepük, össze­gyűltek a rokonok, s az én egészségemre isznak. Én vi­szont itt vagyok, s ezért van jó kedvem. Silvia csodálkozik: — Otthon vannak a roko­nai, maga meg egy ismeret­len lánnyal ül a presszóban? Ez nem normális dolog. — A rokonaim is azt mond­ják, hogy különc vagyok, de ők nélkülem is kitűnően ér­zik magukat. Egész biztos vagyok benne. Silvia: — Mulatságos, hogy meg­szökött hazulról. — Én is mondtam, hogy mulatságos ... Eljöttem, azt mondtam nekik, hogy rögtön jövök, csak kiszellőztetem egy kicsit a fejemet. Osztoz­zanak a tortákon maguk közt... Gondolom, nem unatkoznak, nem szenvednek különösebben a távollétem miatt. Apám töltöget, anyám meg étellel kínálja őket. — Beszéljen valamit a ro­konairól. Az biztosan jó, ha sok rokona van az embernek. — Kész gyönyör. Utóvég­re mindenki rokon, akivel érintkezik az ember. Ha pél­dául maga nem ismeri a nő­vérét, akkor az magának nem is rokona. — Hogyhogy? — Hát miféle rokon az, akit nem ismer az ember. Ha maga nem jár hozzá szüle­tésnapra, ha az nem jár szü­letésnapra magához... Min­den rokonnal pletykálni kell egy másik rokonról. Külön­ben azt hiszik, közömbös irántuk... A rokonság szent dolog! Csakhogy én különc vagyok. Saját születésnapo­mon idegen lánnyal megyek presszóba. Silvia ábrándos hangon válaszol: — Ha nekem volnának ro­konaim . .7 — Magának egy sincs? — Nincs. — Hát a szülei? — Nem tudom. Biztos van­nak. de nem ismerem őket. Elvesztem a háború alatt. Akkor még olyan kicsi vol­tam. hogy nem tudtam be­szélni sem. Hát nem nevet­séges? — Micsoda? _ őket, ha m ég az igazi nevemet sem tudom? Nem tudom, hol lak­tam, milyen volt a családom. Semmit sem tudok. A neve­met a gyermekotthonban kaptam... Jöttek oda örök­be fogadni gyerekeket, de valamiért engem senki sem vett magához. — Lettem volna én akkor öregebb, feltétlenül lányom­má fogadtam volna magát. — Maga talán igen... De nem volt öregebb... A ARVO VÁLTON* Születésnap gyermekotthon lakói is mind szétszéledtek már ... Üj gye­rekek vannak ott. Még a ne­velők is újak ... Elmo megszólal: — Tudja, Silvia, az egyik nagybátyám nekem is eltűnt. Úgy rémlik, egy magakora­beli lánya volt. Gyakran em­legetjük őket. — És ha én volnék az a lány? — Silvia mosolyog. — Lehet, hogy én a maga roko­na vagyok. Mi történne, ha így lenne? — Az rémes volna. Az em­ber megszökik hazulról a ro­konai elől, bemegy a presz- szóba — s megint csak ro­konnal ül egy asztalnál. — Elmo, én nagyon bol­dog lennék, ha kiderülne, hogy én a maga rokona va­gyok. — El tudom képzelni, mi lenne, ha most hazamennénk, s mikor beléptünk azt mon­danám: „Tessék, még egy ro­kon!” Most már vígan van­nak. Milda és a bátyám, akik többnyire haragban vannak, átölelik egymást és békül- nek. Minden születésnapon így szokták. Rein bácsi azt mondaná: „Ha rokon, igyon egy büntetőpohárral!” Aztán helyet szorítanak nekünk az asztalnál, és se vége, se hosz- sza a csodálkozásnak. Lisa néni szentimentális asszony, ő sírni fog. Tiit bácsi termé­szetesen csókolózni akar ma­gával, a felesége alig fogja tudni visszatartani. Az anyám tapsikolni fog, s azt hajtogatja: „Nahát, nahát!” Mindnyájan szorosan körül­fogják az új rokont, s ha maga nem lesz ott a követ­kező születésnapon, elkezdik megtárgyalni a tulajdonsá­gait ... — Szeretném, ha rokonaim lennének. Csak hadd plety­káljanak rólam. Biztos az is érdekes lehet... — Hát van egy módja, hogy rokona legyen. Csak másképp, mint ahogy maga gondolja. — Hogy másképp? — cso­dálkozik Silvia. — Ez attól függ, maga is akarja-e. No meg egyéb kö­rülményeken is múlik. Silvia nem érti. Egyszerű­en nem érti, ennyi az egész. Zárják a presszót. Silvia és Elmo kiisszák a kihűlt ká­vét. Az utcán a lány megszólal: — Fura, nem? — De, nagyon fura... de nagyon jó is! Egy kis idő múlva Silvia megkérdezi: — Mire gondolt, mikor azt mondta, hogy fura? — Én arra, hogy jó dolog kellemes társaságban megül­ni a születésnapomat. Hát maga? — Én meg arra, hogy le­hetséges, mi mégis valóban rokonok vagyunk... Az vol­na csak igazán jó, ugye? — Amikor az embernek túl sok a rokona, ez nem örven­dezteti meg túlságosan. — No igen, de amikor egy sincs, az se nagyon vidám dolog. — Lehet. Nem tudom. Hallgatva mennek. Egé­szen Silvia házáig. A kapu­nál Elmo megszólal: — Hát eltelt a születésna­pom. — Igen, de egy év múlva megint lesz. lmo elkesere­dett képet vág. Bizonyára azt sajnálja, hogy „ —* mer ran­néni ­devút kérni. Csak köszönetéi mond Silviának. Hazafelé menet Elmo azon elmélke­dik, hogy ezek szerint olyan emberek is léteznek, akiknek nincsenek rokonaik. S hogy ez nekik szomorú. Silvia so­káig nyitott szemmel fekszik. Áttetsző, kék pettyes hálóing van rajta. Vándor Anna fordítása * Észt író Az emberábrázolás a szovjet irodalomban kerül a szovjet irodalom egy-egy terméke, egy-egy mű, az nem­csak irodalom számunkra, hanem egyszersmind valami más, valami fontosabb is: jegy­zőkönyve egy hatalmas, sorsunkat mélyen érintő folya­matnak. Hatvan év óta figyel minden ember a Szov­jetunióra, népeinek harcára, új országot, gazdaságot építő, új társadalmat és embert formáló munkájára: bebizonyítja-e ez az új társadalom, hogy — Gorkij szavaival szólva — a boldogtalanság nem eleve elren­delt alapja a létnek, hanem „csak ocsmányság, amelyet az emberek félre tudnak söpörni” —, hogy lehet bol­dog társadalmat teremteni! Módosult, de nem vesztette érvényét tehát Veres Péternek a húszas-harmincas évekre vonatkozó meg­állapítása arról, mit jelent számunkra ez az iroda­lom: „Hogyan győzhet, és milyen emberekkel győzhet egy mai forradalom, a szocialista forradalom? — ez volt a mi nagy kérdésünk.” A Csendes Don volt az első olyan tudósítás, amely a forradalom mélyéről jött, s amelyben a forradalom és a polgárháború borzasz- tóságait a hit és a költészet egysége világította át.” Solohov regényének hittek az emberek. Hittek, mert benne nem hírekkel, elszigeteltségükben így is, úgy , is értelmezhető tényekkel, prognózisokkal, ellen­őrizhetetlen állításokkal találkoztak, hanem közvetlenül magával az orosz élettel. Az író művészi ereje révén belemerülhettek annak mindennapjaiba, azonosulhat­tak a főhős Grigorij Meljehov sorsával. Ez a mély, kozmetikátlan, illuziótlan, de a magát és világot megújítani képes emberben bízó — és ezt a bizalmat a valóságos történésekből merítő — iro­dalom, a szocialista realizmus irodalma győzte meg az embereket világszerte Gorkij műveiben arról, hogy az 1917 előtti orosz valóság gyökeres átalakítása el­odázhatatlan volt; Solohov Csendes Donjában, Feltört ugarjában, Fagyejev Tizenkilencenjében, Bábel Lovas­hadseregében, Alekszej Tolsztoj Golgotájában, Biok, Jeszenyin, Majakovszkij verseiben, Gladkov, Osztrovsz- kij, Ilf és Petrov, Bulgakov, Pausztovszkij és mások műveiben arról, hogy a megindult forradalmi változás feltartóztathatatlanul kiterjed a nép minden rétegére: munkásokra, parasztokra, értelmiségre, az élet minden szférájára, s győzedelmeskedik mind az ellenforradal­márok, intervenciósok fegyverei, mind az emberekben szívósan élő, a múltból származó és oda vissza-vissza- húzó tulajdonságok fölött. Meggyőzően bizonyították ezek a művek, hogy a harcok borzalmai, az ország, a gazdaság építésének megpróbáltatásai közepette, vérrel és verejtékkel — de új világ, új társadalom szü­letik. És ez az irodalom tette érthetővé Szimonov, Bek, Polevoj, Fagyejev és mások második világháborús mű­veiben azt is, hogy ezt a munkában és harcban egyetlen hatalmas közösségé kovácsolódott népet nem győzheti le külső ellenség. A klasszikus szovjet irodalom fő vonulata a tör­ténelem alapvető konfliktusait, osztályok összeütközé­sét: a szocializmus gazdasági és társadalmi alapjainak lerakásáért — az új rend létéért vívót küzdelmet ábrá­zolta. Mint ahogy magában a történelmi folyamatban is a megütköző nagy embercsoportok általános érdekei kerültek előtérbe, és ezeknek rendelődött alá az egyes emberek sorsa, magánélete. Vagyis az ábrázolt hősöknek azon tulajdonságai kerültek előtérbe, amelyek a megütköző osztályok fő érdekei szempontjából fontosak voltak. Ebből a hely­zetből a rossz írók tola alatt születet a sematizmus. De az igazi alkotók mindig érzékeltetni tudták az em­ber, az egyéniség minden irányú kibontakoztatását. Ma más a történelem parancsa. Ma erős fény vetül az egyes emberre, erkölcsére, emberségének össze­tevőire ebben az irodalomban. Jól látható ez az újabb háborús művekben — Bikov, Baklanov írásaiban pél­dául — ahol fontosabb a szovjet katonák közötti kap­csolatok, konfliktusok ábrázolása a háború külsősé­geinél. A felépített szocializmus szilárd keretei között kifejlődhet az osztálytársadalmak korában rárakódott torzulásokat levetkőző, egyéniségét a közösséggel har­móniában szabadon kibontakozó ember. A legújabb szovjet irodalom ezt a folyamatot tük­rözi. A mindennapokban: a munka, a magánélet min­dennapjaiban kialakuló viszonyokat. Ember és ember, ember és szűkebb-tágabb közössége kapcsolatát, az ebben tapasztalható összeütközéseket — amelyek hosszú történelmi szakaszon ót csiszolják-faragják, formálják — a közösségi, a kommunista embert és társadalmát. maguk csinálják történelmüket — hangzik a marxizmus egyik klasz- szikus mondata, s ez az ember lehetőségei mellett történelmi felelősségét is kifejezi. E két mozzanat egységében ábrázolja a mai szovjet irodalom a legkülönbözőbb élethelyzetekben — a ha­gyományos falusi életmód keretei között, mint Belov, Raszputyin vagy Suksin; a modern városi élet kap­csolatrendszerében, mint Akszjonov, Scserbak vagy Trifonov — a mai szovjet valóságot. S benne a mai szovjet embert. Menyhért Jenő Az emberek Ha kezünkbe loszeb Koiava: Leány gránátoimákka)

Next

/
Thumbnails
Contents