Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-06 / 262. szám
IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 6. t ocsásson meg, egy kérésem volna. Nem jönne le velem egy presszóba? A kislány megállt zavarában : — Nem értem... — Nagyon szépen kérem. Aztán majd megmagyarázok mindent, s megérti maga is. — De hát így szokás valakit presszóba hívni? "— Majd megmagyarázom. De én se így szoktam. ' — Magam sem tudom. Különös kérés. Egymás mellett mennek: Elmo s az ismeretlen lány. A fiú megkérdi: — Melyik presszót szereti? — Sosem gondolkodtam rajta. Hát maga? — Én se. Menjünk a Too- masba? Itt van közel. — Hát ha közel van .., Bemennek a Toomasba. Elmo lesegíti a lány kabátját. — Megfésülködik? Míg a lány rendbe hozza magát, Elmo csak áll és mosolyog. Kínlódva töpreng, mit mondjon neki, mikor bemennek a terembe. — Megfésülködött? — kérdi. — Meg. Leülnek egy szabad asztalhoz, a lány megszólal: — Furcsa. Becsületszavamra, furcsa... Egy perc is eltelik, míg Elmo megkérdezi: — Mire gondolt, mikor azt mondta, hogy furcsa? — Arra, hogy teljesen váratlanul csöppentem ebbe a kávéházba. Ráadásul, hm ... egy vadidegen fiatalemberrel. Elmo óvatosan: — Esetleg, ha bemutatkoznék... — Gondolom ... — A vezetéknevem Raun, de maga csak Elmónak szólítson. Egyébként lakatos vagyok, nemrég kaptam fizetés- emelést. — Silvia Lootos. — Nagyszerű, Silvinek fogom hívni. — Nekem a Silvia jobban tetszik. Igaz, a kollégák mind Silvit mondanak, de a Silvia jobb. — Legyen magának igaza. Bár a Silvi mégis csak szebb. Bizonyára került volna még beszédtémájuk, de az asztalhoz odalép a felszolgálónő, s Elmo megkérdi Sil- viát: — Iszik konyakot? — Nem tudom. Általában semmi ilyesmit nem szoktam inni, azért nem tudom. — Ügy hallottam, hogy a konyakhoz homár illik, de itt homár biztos nincs. — Persze, miért is lenne. y- Hát koktélt? — A koktél jobb a konyaknál? — Homárjuk nincs; a koktél sem jobb a konyaknál. Kérjünk bort? — Igen, jó lesz. Mikor kihozzák a kávét meg a bort, Elmo megszólal:, — Most pedig elmesélem, miért így hívtam meg ide magát. — Igen, igen, mondja. — Ma van a születésnapom, s azt akartam, hogy kellemes emlékeim maradjanak erről a napról. — Akkor most gratulálnom kell magának. — Valóban, mintha ez vol’-A e na a szojioo. Silvia kezet nyújt. Eimó sután feláll. — Nagyon-nagyon sok boldogságot kívánok magának. Remélem, egy idegen jókívánságai megsegítik az életben. — Hogyne, segítenek — mondja Elmo hálásan. — Jó aClOg; ha az ember olyanra akad"' aki boldogságot kíván neki. — Nincsenek barátai? — Vannak, de messze. Tudja, időnként elfogja az embert az érzés, hogy valahol messze vannak jó barátai. — Én is így szoktam lenni. — Miért magának sincsenek barátai? — De vannak ... Ugyanolyanok, mint a magáéi. Bort isznak. ízlik nekik. Elmo megszólal: — Franciaországban minden nap isznak bort az emberek. — Szegény franciák! Akkor nekik egy ilyen ücsörgés egy presszóban semmilyen örömet nem szerez. Elmo nevet. Megfogja és megszorítja Silvia kezét. A kislány elrántja. — Nem illik... így nem szabad. — Bocsásson meg. Silvia hallgat. Elmo szomorú-boldog tekintettel nézi. Aztán különböző tósztokat kezd kieszelni. — Igyunk arra, hogy itt vagyunk, kettesben. Hogy nincsenek velünk mások. — Ihatunk. Csak... Gondoljunk a távoli barátainkra is, s úgy igyunk arra, hogy kettesben vagyunk. — De miért? Néhanapján az embernek arra is kedve támadhat, hogy kettesben legyen. S erre ihat is. Nem? ... — Mondja, miért éppen engem hívott meg? — kérdezi a lány. Elmo elgondolkozik. — Senki sem tudja megmagyarázni, hogy miért választ ki valakit. Senki. Ha megmagyarázza, az akkor is kieszelt magyarázat lesz, önámítás. — De én csúnya vagyok. S eszébe se jusson olyanokat mondani, hogy valami különleges van bennem ... — Miért, én talán a mesebeli herceg vagy Gérard Phi- lipe vagyok? — Ez lényegtelen. — Maga egyáltalán nem csúnya — mondja Elmo. — S a csúnya lányok sem rosz- szabbak a többinél. Ezt csak általánosságban mondom, de maga egyáltalán nem csúnya. — Udvariaskodik. Elmo tüzesen, meggyőzően beszél: — Maga nem csúnya. Soha nem ültem még együtt presszóban ilyen kellemes emberrel. — Gyakran jár presszóba lányokkal? — Nem. Nem gyakran. Őszintén szólva még sosem voltam lánnyal presszóban, de nem is akarok lenni soha mással magán kívül. Silvia: — Nem jöttem volna el magával, ha tudom, hogy ilyeneket fog mondani. — Á terítő szélét gyűrögeti. — És különben is, ha nem velem találkozik elhív mást. Ugye? — Bárkit persze nem hívtam volna. Nem olyan vagyok, hogy bárkit elhívjak. — De ha ma nem jövök ki sétálni? Hiszen eredetileg nem is akartam. Tanulnom kellett volna. S akkor más lányt hívott volna el. Nem? — Viszont mégis csak kilőtt sétálni. — Igen, de nZ volna? — Hát meg lehet azt mondani, mi történt volna akkor? — De magának nem mindennap van születésnapja. Nyomós érv! Elmo kénytelen beismerni, b-- akkor (esetleg) valaki máshoz fordult volna. S így szól: — De nagyon örülök, hogy éppen magával találkoztam. — Megígérte, hogy nem /fog ilyeneket mondani. — Nem ígértem meg, de... De ebben nincs semmi rossz. — Nem akarom. Értse meg, nem akarom. — De miért? — Nem akarom. Mert aztán jön a kiábrándulás. — Történt már magával ilyesmi ? — Nem, de tudom, hogy így szokott lenni. — Ha előre félünk a kiábrándulástól, akkor bele se fogjunk semmibe? — Igen, így van. Majd Silvia kérdez: — Magának nincsenek rokonai, hogy így kell ünnepelnie a születésnapját? — De vannak. S mondjak valami komikus dolgot? — Mondjon. — Otthon most a születésnapomat ünnepük, összegyűltek a rokonok, s az én egészségemre isznak. Én viszont itt vagyok, s ezért van jó kedvem. Silvia csodálkozik: — Otthon vannak a rokonai, maga meg egy ismeretlen lánnyal ül a presszóban? Ez nem normális dolog. — A rokonaim is azt mondják, hogy különc vagyok, de ők nélkülem is kitűnően érzik magukat. Egész biztos vagyok benne. Silvia: — Mulatságos, hogy megszökött hazulról. — Én is mondtam, hogy mulatságos ... Eljöttem, azt mondtam nekik, hogy rögtön jövök, csak kiszellőztetem egy kicsit a fejemet. Osztozzanak a tortákon maguk közt... Gondolom, nem unatkoznak, nem szenvednek különösebben a távollétem miatt. Apám töltöget, anyám meg étellel kínálja őket. — Beszéljen valamit a rokonairól. Az biztosan jó, ha sok rokona van az embernek. — Kész gyönyör. Utóvégre mindenki rokon, akivel érintkezik az ember. Ha például maga nem ismeri a nővérét, akkor az magának nem is rokona. — Hogyhogy? — Hát miféle rokon az, akit nem ismer az ember. Ha maga nem jár hozzá születésnapra, ha az nem jár születésnapra magához... Minden rokonnal pletykálni kell egy másik rokonról. Különben azt hiszik, közömbös irántuk... A rokonság szent dolog! Csakhogy én különc vagyok. Saját születésnapomon idegen lánnyal megyek presszóba. Silvia ábrándos hangon válaszol: — Ha nekem volnának rokonaim . .7 — Magának egy sincs? — Nincs. — Hát a szülei? — Nem tudom. Biztos vannak. de nem ismerem őket. Elvesztem a háború alatt. Akkor még olyan kicsi voltam. hogy nem tudtam beszélni sem. Hát nem nevetséges? — Micsoda? _ őket, ha m ég az igazi nevemet sem tudom? Nem tudom, hol laktam, milyen volt a családom. Semmit sem tudok. A nevemet a gyermekotthonban kaptam... Jöttek oda örökbe fogadni gyerekeket, de valamiért engem senki sem vett magához. — Lettem volna én akkor öregebb, feltétlenül lányommá fogadtam volna magát. — Maga talán igen... De nem volt öregebb... A ARVO VÁLTON* Születésnap gyermekotthon lakói is mind szétszéledtek már ... Üj gyerekek vannak ott. Még a nevelők is újak ... Elmo megszólal: — Tudja, Silvia, az egyik nagybátyám nekem is eltűnt. Úgy rémlik, egy magakorabeli lánya volt. Gyakran emlegetjük őket. — És ha én volnék az a lány? — Silvia mosolyog. — Lehet, hogy én a maga rokona vagyok. Mi történne, ha így lenne? — Az rémes volna. Az ember megszökik hazulról a rokonai elől, bemegy a presz- szóba — s megint csak rokonnal ül egy asztalnál. — Elmo, én nagyon boldog lennék, ha kiderülne, hogy én a maga rokona vagyok. — El tudom képzelni, mi lenne, ha most hazamennénk, s mikor beléptünk azt mondanám: „Tessék, még egy rokon!” Most már vígan vannak. Milda és a bátyám, akik többnyire haragban vannak, átölelik egymást és békül- nek. Minden születésnapon így szokták. Rein bácsi azt mondaná: „Ha rokon, igyon egy büntetőpohárral!” Aztán helyet szorítanak nekünk az asztalnál, és se vége, se hosz- sza a csodálkozásnak. Lisa néni szentimentális asszony, ő sírni fog. Tiit bácsi természetesen csókolózni akar magával, a felesége alig fogja tudni visszatartani. Az anyám tapsikolni fog, s azt hajtogatja: „Nahát, nahát!” Mindnyájan szorosan körülfogják az új rokont, s ha maga nem lesz ott a következő születésnapon, elkezdik megtárgyalni a tulajdonságait ... — Szeretném, ha rokonaim lennének. Csak hadd pletykáljanak rólam. Biztos az is érdekes lehet... — Hát van egy módja, hogy rokona legyen. Csak másképp, mint ahogy maga gondolja. — Hogy másképp? — csodálkozik Silvia. — Ez attól függ, maga is akarja-e. No meg egyéb körülményeken is múlik. Silvia nem érti. Egyszerűen nem érti, ennyi az egész. Zárják a presszót. Silvia és Elmo kiisszák a kihűlt kávét. Az utcán a lány megszólal: — Fura, nem? — De, nagyon fura... de nagyon jó is! Egy kis idő múlva Silvia megkérdezi: — Mire gondolt, mikor azt mondta, hogy fura? — Én arra, hogy jó dolog kellemes társaságban megülni a születésnapomat. Hát maga? — Én meg arra, hogy lehetséges, mi mégis valóban rokonok vagyunk... Az volna csak igazán jó, ugye? — Amikor az embernek túl sok a rokona, ez nem örvendezteti meg túlságosan. — No igen, de amikor egy sincs, az se nagyon vidám dolog. — Lehet. Nem tudom. Hallgatva mennek. Egészen Silvia házáig. A kapunál Elmo megszólal: — Hát eltelt a születésnapom. — Igen, de egy év múlva megint lesz. lmo elkeseredett képet vág. Bizonyára azt sajnálja, hogy „ —* mer rannéni devút kérni. Csak köszönetéi mond Silviának. Hazafelé menet Elmo azon elmélkedik, hogy ezek szerint olyan emberek is léteznek, akiknek nincsenek rokonaik. S hogy ez nekik szomorú. Silvia sokáig nyitott szemmel fekszik. Áttetsző, kék pettyes hálóing van rajta. Vándor Anna fordítása * Észt író Az emberábrázolás a szovjet irodalomban kerül a szovjet irodalom egy-egy terméke, egy-egy mű, az nemcsak irodalom számunkra, hanem egyszersmind valami más, valami fontosabb is: jegyzőkönyve egy hatalmas, sorsunkat mélyen érintő folyamatnak. Hatvan év óta figyel minden ember a Szovjetunióra, népeinek harcára, új országot, gazdaságot építő, új társadalmat és embert formáló munkájára: bebizonyítja-e ez az új társadalom, hogy — Gorkij szavaival szólva — a boldogtalanság nem eleve elrendelt alapja a létnek, hanem „csak ocsmányság, amelyet az emberek félre tudnak söpörni” —, hogy lehet boldog társadalmat teremteni! Módosult, de nem vesztette érvényét tehát Veres Péternek a húszas-harmincas évekre vonatkozó megállapítása arról, mit jelent számunkra ez az irodalom: „Hogyan győzhet, és milyen emberekkel győzhet egy mai forradalom, a szocialista forradalom? — ez volt a mi nagy kérdésünk.” A Csendes Don volt az első olyan tudósítás, amely a forradalom mélyéről jött, s amelyben a forradalom és a polgárháború borzasz- tóságait a hit és a költészet egysége világította át.” Solohov regényének hittek az emberek. Hittek, mert benne nem hírekkel, elszigeteltségükben így is, úgy , is értelmezhető tényekkel, prognózisokkal, ellenőrizhetetlen állításokkal találkoztak, hanem közvetlenül magával az orosz élettel. Az író művészi ereje révén belemerülhettek annak mindennapjaiba, azonosulhattak a főhős Grigorij Meljehov sorsával. Ez a mély, kozmetikátlan, illuziótlan, de a magát és világot megújítani képes emberben bízó — és ezt a bizalmat a valóságos történésekből merítő — irodalom, a szocialista realizmus irodalma győzte meg az embereket világszerte Gorkij műveiben arról, hogy az 1917 előtti orosz valóság gyökeres átalakítása elodázhatatlan volt; Solohov Csendes Donjában, Feltört ugarjában, Fagyejev Tizenkilencenjében, Bábel Lovashadseregében, Alekszej Tolsztoj Golgotájában, Biok, Jeszenyin, Majakovszkij verseiben, Gladkov, Osztrovsz- kij, Ilf és Petrov, Bulgakov, Pausztovszkij és mások műveiben arról, hogy a megindult forradalmi változás feltartóztathatatlanul kiterjed a nép minden rétegére: munkásokra, parasztokra, értelmiségre, az élet minden szférájára, s győzedelmeskedik mind az ellenforradalmárok, intervenciósok fegyverei, mind az emberekben szívósan élő, a múltból származó és oda vissza-vissza- húzó tulajdonságok fölött. Meggyőzően bizonyították ezek a művek, hogy a harcok borzalmai, az ország, a gazdaság építésének megpróbáltatásai közepette, vérrel és verejtékkel — de új világ, új társadalom születik. És ez az irodalom tette érthetővé Szimonov, Bek, Polevoj, Fagyejev és mások második világháborús műveiben azt is, hogy ezt a munkában és harcban egyetlen hatalmas közösségé kovácsolódott népet nem győzheti le külső ellenség. A klasszikus szovjet irodalom fő vonulata a történelem alapvető konfliktusait, osztályok összeütközését: a szocializmus gazdasági és társadalmi alapjainak lerakásáért — az új rend létéért vívót küzdelmet ábrázolta. Mint ahogy magában a történelmi folyamatban is a megütköző nagy embercsoportok általános érdekei kerültek előtérbe, és ezeknek rendelődött alá az egyes emberek sorsa, magánélete. Vagyis az ábrázolt hősöknek azon tulajdonságai kerültek előtérbe, amelyek a megütköző osztályok fő érdekei szempontjából fontosak voltak. Ebből a helyzetből a rossz írók tola alatt születet a sematizmus. De az igazi alkotók mindig érzékeltetni tudták az ember, az egyéniség minden irányú kibontakoztatását. Ma más a történelem parancsa. Ma erős fény vetül az egyes emberre, erkölcsére, emberségének összetevőire ebben az irodalomban. Jól látható ez az újabb háborús művekben — Bikov, Baklanov írásaiban például — ahol fontosabb a szovjet katonák közötti kapcsolatok, konfliktusok ábrázolása a háború külsőségeinél. A felépített szocializmus szilárd keretei között kifejlődhet az osztálytársadalmak korában rárakódott torzulásokat levetkőző, egyéniségét a közösséggel harmóniában szabadon kibontakozó ember. A legújabb szovjet irodalom ezt a folyamatot tükrözi. A mindennapokban: a munka, a magánélet mindennapjaiban kialakuló viszonyokat. Ember és ember, ember és szűkebb-tágabb közössége kapcsolatát, az ebben tapasztalható összeütközéseket — amelyek hosszú történelmi szakaszon ót csiszolják-faragják, formálják — a közösségi, a kommunista embert és társadalmát. maguk csinálják történelmüket — hangzik a marxizmus egyik klasz- szikus mondata, s ez az ember lehetőségei mellett történelmi felelősségét is kifejezi. E két mozzanat egységében ábrázolja a mai szovjet irodalom a legkülönbözőbb élethelyzetekben — a hagyományos falusi életmód keretei között, mint Belov, Raszputyin vagy Suksin; a modern városi élet kapcsolatrendszerében, mint Akszjonov, Scserbak vagy Trifonov — a mai szovjet valóságot. S benne a mai szovjet embert. Menyhért Jenő Az emberek Ha kezünkbe loszeb Koiava: Leány gránátoimákka)
