Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-27 / 279. szám

1977. november 27.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

15

„Feri bácsi, mikor lesz meccs?"

A labdarúgás nagy örege

Beszélgetés Sebes Gusztávval

1952. augusztus 2., Helsinki: az olimpiai döntőben a magyar nemzeti válogatott 2:0-ra nyert Jugoszlávia éllen, s ezzel megszerezte az olimpiai aranyérmet.

1953. november 25., London: a hazájában kilencven éve veretlen angol tizenegyet 6:3 arányban győzik le a magyarok.

1954. június 4., Bern: a labdarúgó világbajnokság döntőjében a magyar együttes 3:2 arányban alulmarad az NSZK-val szemben, s így „csak” -ezüstérmet szerez.

Három év — három felejthetetlen esemény. A magyar, labdarúgó sport aranykönyvébe azóta sem jegyezhettünk fel hasonló sikersorozatot. Az akkori magyar válogatott bevonult a sporttörténelembe, Sebes Gusztávval, a volt szövetségi kapitánnyal az élen.

Alighanem vesztettem volna, ha fogadásból el kell találnom, hogy ki ő.? Ott ült hatalmas vállaival, robusztusán a sportemberek sorában a kitüntetés átadásakor, és úgy éreztem, joggal vélem valamelyik sportegyesület dobóedzőjének, aki saját kedvtelésére még el-el hajítja a súlygolyót. Lehetett volna kiérdemesült súlyemelő — a további találgatás fonalát azonban elvágta a szólítás: „Az OTSH a Testnevelés és Sport Kiváló Dolgozója kitüntetésben részesíti Molnár Ferenc elvtársat, a jánoshidai községi tanács elnökét, a Tsz SE labdarúgó szakosztályának vezetőjét.”

A gratulációk közben mondtam, hogy írni akarok róla. Az invitálás a találkozásra olyan formabontóan szívélyes volt, hogy csak tovább csigázta kíváncsiságomat a tanácselnök.

* * *

A jánoshidai takaros családi házban melegítőben fogad. Egyedül van a könyveivel. A marxista egyetem vizsgáira készül. A beszélgetés vontatottan halad. Szemmel láthatóan feszeng egyszerre a tanácselnöki szerepkörben, és a sportvezetői minőségben. Aztán a hivataloskodás lassan lefoszlik róla. A társalgás olyan észrevétlenül fordul a közérdekű gondok mezejére, hogy kapkodni kell a toll után.

— Apán 1945-ös párttag. Itt volt pártmunkás a községben. Én 14 éves koromban már zsákoltam, utána a röplabdázás igazi kikapcsolódásnak számított. Később a MEZŐGÉP Vállalat jászberényi üzemében műszaki ügyintéző lettem, és szakosztályvezetője a vállalati futballcsapatnak.

— A falusi sport legtöbb helyen futballcentrikus. Nálunk sokak meglepetésére igen élénk tömegsportélet is van. Hogy miért? A magyarázat egyszerű: pénzbe nem kerül, csak szervezésbe. Meg aztán arra is rájöttünk, hogy akit egy focimeccsre el lehet csábítani, azt a társadalmi munkára is könnyebb megnyerni. Nem nagy a falu, 3400 lelkes. Szinte állandóan kézben lehet tartani — no nem egy kézbe, de szerencsére nem is hagyják magára az embert a vezetőtársak soha. Itt van a községi párt- szervezet titkára, Nemcsényi István. Sakkozik a falu csapatában. Mondtam is neki: Pista a te szemed a sakkozóEsemények

Kosárlabda, NB II. női: Szolnoki MÁV—Salgótarjáni Kohász, Szolnok, MAV-sportcsamok 11.

Kézilabda. Férfi és női városi terembajnokság: Törökszentmlklós. Bercsényi Gimnázum 8.

Teke. NB H. férfi: Szolnoki MÁV—Ózdi Kohász. Szolnok, MÁV-tekecsarnok 10.

Vívás. Országos ni. osztályú női tőrverseny: Szolnok, MAV- sportcsarnok 9.30.

Labdarúgás. NB ül: Szolnoki MA V—Hódmezővásárhelyi MSE, Szolnok, MAV-sporttelep 13. Mézes. Megyei bajnokság: Tisza- földvár—Karcag 13 Csipe, Tiszafüred—Szolnoki Vegyiművek 13 (Hajdú megyéből), Jászárokszál- lás—Ojszász 13 Kovács, Rákó- czifalva—Fegyvernek 13, Asztalos. Kunhegyes—Jász kisér 13 Polgár, Kunszentmárton—Török- szentmlklós 13, Balázs, Jászberényi Vasas—Honvéd Kilián FSE 13 (Heves megyéből). Szolnoki Cukorgyár—Tisza Cipő SE 12 (Békés megyéből), Túrkeve— Jászapáti 13 Pajkos.

Idegenben szerepelnek: a kosárlabda NB H-ben a Szolnoki MTE női és a Szolnoki Olajbányász férfi csapata Egerben, mindkettő a Tanárképző ellen, a női röplabda NB I-ben a Lehel SC Budapesten a Közgazda- sági Egyetem ellen, a sakk OB n-ben a Szolnoki Olajbányász a fővárosban a Ganz Villamossági ellen, a teke NB Il-ben a Honvéd Gyulai SE Miskolcon, a vízilabda MNK döntőjében a Szolnoki Vízügy SE a BVSC ellen, a labdarúgó NB n-ben a Szolnoki MTE Budapesten a BVsr ellen, az NB IH-ban a Mezőtúri Honvéd Ozdon. a Lehel SC Nyíregyházán,

kon legyen, én meg a futballistákkal törődöm.

— Nem újságoltam még, hogy visszahívtak szakosztályvezetőnek? Edző voltam egyideig, jöttek is az eredmények, aztán egyszerre fegyelmezetlenkedésektől lett hangon az új öltöző. Most „súgok” az edzőnek és a csapat összeállítása az én gondom.

A szeme jólesően pihen meg az asztalon levő fényes serlegen. Üjságolja, hogy most hozta el a Hűtőgépgyárból, ahol a községi futball- bajnokság győztesének nevét vésték az új tiszteletdíjra.

— A régit háromszor egymás után elnyerte az egyik csapatunk, végleg az övék lett. örömmel vettük a másikat, mert én akkor vagyok boldog, ha a pályán ott van a falu apraja-nagyja. Nézze, nyüzsgő ember voltam világéletemben. Az irodában ülni nem szeretek, csak recsegtetem a széket, arra ott van a szakigazgatási szerv. Szívesebben szaladom körbe Já- noshidát, és elbeszélgetek az emberekkel. Ügy látom, ők is jó néven veszik, ha eldiskurálok velük. Csak egy dolgot nem szabad: becsapni őket! Lehet, hogy egy-egy tanácstagi beszámolóról megdi- csőülve jövök ki, ha ígérek valami nagyot, de ha ezt nem teljesíti a tanács; visszaüt, és a vezetőség lejáratja magát. Ha olykor a munkánkra vagyok kíváncsi, a számokkal mérem a tevékenységünket. Amikor 1973-ban 31 évesen idekerültem, az eg” főre eső társadalmi munka értéke 100 forint körül volt. Most 600 forint. Ebből „kijött” az öregek napközi otthona, a pálya öltözője, sok utcába bevezettük a vizet. Pénzünk soha nincs elég, így hát valamivel többet dolgozunk.

Zavartan, félmondatokra tördeli gondolatait. Látszólag „szóra sem érdemes” dolgokat mond. Pedig ilyenkor igazán mélyről jön a mondandója.

— Nem szeretem, ha túl sokat foglalkoznak velem. „Külön üdvözöljük az elnök elvtársat...” Miért? Dolgozom én is a fizetésemért éppúgy, mint egy esztergályos a MEZŐGÉP-nél. Ha mindketten jól dolgozunk, elégedettek vagyunk. Ha nem, akkor pedig köszönthetik külön az embert... Meglepődtem a kitüntetésen. Azt csináltam, ami nélkül alig tudnám az életemet elképzelni, — és megdicsértek érte. Persze hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem neki. De- hát számomra a sport igen nagy dolog. Még a spartakiá- dok idején kaptam rá az ízére. Valóságos ünnep volt egy- egy országos döntő. Nem értem, miért kellett megszüntetni azt ami jó volt. A feleségemmel is a sport révén ismerkedtem meg. Én szakosztályvezető voltam, ő a csapat pénztárosa. Aztán 1975- ben összeházasodtunk.

— Jó lenne diplomás testnevelő a községbe, évek óta hiába várjuk. Tervezzük, hogy kézilabda-szakosztályt alakítunk, és ha már valamihez hozzákezdünk, azt jól kellene csinálni. Szakember nélkül azonban nehéz.

Esteledik. A házigazda a kapuig kísér bennünket. Az utcán iskolás gyerekek bandukolnak hazafelé. Némelyikük a földön húzza a hatalmas táskát. Az egyik apróság megáll a kapu előtt: „Csókolom Feri bácsi, mikor lesz meccs?”

Palágyi Béla

Huszonnégy éve és két napja, hogy a Wembley stadionban lejátszották az angol—magyar találkozót, az évszázad mérkőzését. A jubileumon Szolnokon üdvözölhettük Sebes Gusztávot, aki filmvetítéssel egybekötött nagysikerű élménybeszámolót tartott a Szolnoki MÁV labdarúgó szakosztályának vendégeként.

— Gyakran utazom élménybeszámolókat tartani — mondta az előadását megelőző beszélgetésen Sebes Gusztáv. — Még mindig érdekli az embereket, hogy volt, mint volt. Örökszép, kedves emlékeimet szívesen osztom meg másokkal.

— Mi maradt meg negyedszázadnyi távlatból az angol—magyar mérkőzésről?

— Ma is elevenen él bennem minden mozzanata. Az angolok, annak ellenére, hogy addig még nem nyertek világbajnokságot, mégis világelsőnek számítottak, nem beszélve arról, hogy a szigetországban kilencven éve nem találtak legyőzőre. Ügy érzem, a mi sportsikerünkhöz nem kell különösebb méltatás. A nagy győzelem után alkalmat adtunk az angoloknak a visszavágóra, amely nem sikerült nekik, hiszen Budapesten még nagyobb arányban, 7:l-re vertük őket. A mérkőzés után, itthon négy kötetbe összekötve nekem ajándékozták azokat a lapokat, amelyek erről a fényes győzelemről írtak a világon.

— Sok mende-monda kapott lábra a világbajnokság döntője után ...

— Valóban, sőt némelyiket igen komolyan vették Például azt, hogy Tóth Miska azért játszott balszélsőt, mert a lányom vőlegénye. A diósgyőri Drótművektől olyan levelet kaptam — a dolgozókon kívül még a párttitkár is aláírta —, amelyben az állt, hogy elég volt a Sebes dinasztiából, mert eladta a vb-t, hogy a veje balszélsőt játszhasson ... Az persze nem zavarta őket, hogy a lányom akkor még csak tizenegyéves volt. Amellett a Tóth Miska tényleg kitűnően játszott, akárcsak az egész csapat.

— A döntő előtt, Baselban a csoportmérkőzésen 8:3-ra verték meg az NSZK együttesét...

— A döntőnek is mi voltunk a favoritjai, s ez bizony mindenkit nyomasztott. A németeknek nem volt veszteni valójuk, számukra már az is nagy sikernek számított, hogy eljutottak a döntőig. A berni, döntő mérkőzésen a 7—8. percben már 2:0-ra vezettünk, s ha az angol bíró megadja az egyébként szabályos, harmadik gólunkat, az NSZK már feladta volna!. De hát nem adta meg...

— A közelmúltban a rádióban elevenítette fel a világbajnokság utáni élményéit ...

— Akadt egy-két meglepetés. Például, amikor hazaértem, a kapunk alatt három rendőr várakozott. Feliszólítottak, hogy igazoljam magam. Mutattam az igazolványomat, mire azt mondták: „Szóval maga miatt kellett itt ülnünk egész éjszaka!” Mire én: „Hát hívtam én magukat? ” Aztán sokan beszéltek arról, hogy micsoda ajándékokat kaptam. Megkérdezték,

hány Mercedesem van ... Egy újságíró nem akarta elhinni, hogy a kelenföldi lakótelepen lakom. Faggatott, hogy van-e villám? Mondtam, jöjjön be a konyhába, mindjárt adok egyet.

— Hogyan telnek most a napjai?

— Főzök, takarítok és dolgozom a könyvemen. Számbaveszem, mi mindent csináltam. Voltam párttitkár ’45-ben Budafokon és a járásban, dolgoztam a szak- szervezetnél, az OTSH-ban, alapító tagja voltam az UEFA-nak, később alelnö- ke. Minden este sétálok egy órácskát, és futok is. De csak ott, ahol sötét van, nehogy azt mondják rám, vén futóbolond vagyok ...

— Hány éves, Guszti bácsi?

— Hetvenkettő. Ha még

így tartom magam vagy 15—20 évig, akkor jó lesz. Nem iszom, nem dohányzóm, szóval egészséges vagyok. No meg annyi szép élményem van, hogy nem is érek rá magammal foglalkozni. Negyvenévesen, amikor újjáalakult az MTK, még játszottam. Olyan kondícióban voltam, hogy még nyugodtan számíthattak

rám.

— össze szokott járni a régi társakkal?

— Természetesen. Épp most néztem meg a Szolnoki MÁV régi csapatának fényképeit. Szívesen összejönnék az egykori focistákkal. Jól emlékszem még Kis Péterre, Selmeczire, Hor- váthra. Szántóra és Szűcsre is. Sokszor játszottam velük — akkor még jó csapatuk volt a szolnoki kék- fehéreknek — nem mindig nyertünk ellenük.

— Ráismert Szolnokra2 ;

— Elég gyakran utazok errefelé, júniusban is jártam itt. Sokat fejlődött a város.

— Mi a véleménye a mai magyar válogatottról?

— A közelmúlthoz viszonyítva kétségtelen, hogy fejlődött. Vagy ötven éve mi is hátramentünk azonban a labdáért és felhoztuk. Csakhogy ez kevés. A technikai hiányosságokat kell felszámolni Nem az a világklasz- szis, aki jól fut és jól ütközik, hanem az, aki kiválóan képzett technikailag. Még ma is tanítani lehetne például, ahogy Puskás vette át a labdát mozgás közben.

— ön szerint mire képes a magyar válogatott Argentínában?

— Sokra. Ki hitte volna, hogy bekerülünk a 16 közé, hiszen a Szovjetunió volta nagy esélyes. Nekünk nem Bolíviát kell alapul vennünk, hanem más, sokkal jobb csapatokat. Nagyon sok függ a sorsolástól. Ha számunkra kedvező csoportba kerülünk, akkor sokat érhet el a válogatott.

— Hogyan vélekedik az ifjúságról?

— Ma általában véve kényelmesebb az ember, mert magasabb az életszínvonal. Ez tükröződik a gyerekeken is. Alig tud még járni, de már biciklije van. Ez rendben is lenne, de akkor miért nem rendeznek például részükre háztömbkörüli bajnokságot? Nekem ma is mániám, hogy figyelem a gyerekeket, a tehetségeket. Többek között én fedeztem fel Nyilasi Tibit is. összehasonlíthatatlanul jobbak ma az ifjúság Sportolási lehetőségei, csak sajnos nemigen élnek vele. Azt kell megértetnünk, hogy nem azért van a sport, hogy általa valamelyik világbajnokságra juthasson el a fiatal, hanem azért, mert élet- szükséglet.

Constantin Lajos

Mezőtúri ökölvívók között

Képünkön Csató Sándor (jobbról) az SZMTE Kupán a szolnoki Búzással vívott nagy csatát.

Mezőtúron, az Újvárosi Általános Iskola tornatermébe, este jóval hat óra előtt, egymás után érkeznek a fiatalok. A MAFC ökölvívó szakosztályának edzésén mindenki pontos akar lenni. A 14 éves Nagy Sándor az elsők között fut be.

— Hogyan ismerkedtél meg az ökölvívással?

—■ Az osztálytársaimtól hallottam, hogy itt lehet bunyózni, kedvet kaptam hozzá.

Dacher József is korán érkezik. Csepelről került Mezőtúrra, s már nyolc éve vezeti az edzéseket. Hétfőn, szerdán és pénteken tartanak foglalkozást. Mint mondja, nem a legkönnyebb a dolga:

— Edző, szakosztályvezető, szertáros — mindenes vagyok egy személyben. Egyedül foglalkozom az ifjúságiakkal, a serdülőkkel és a kezdőkkel. De olyanok vagyunk, mint egy család. Összetartunk, az edzéseken segítenek a gyerekek is a segédeszközök kihordásában és elrakásában. Nagyon szeretem az ökölvívást, talán élni Sem tudnék nélküle. Ez és a motorozás a szenvedélyem.

— Hány gyerek jár rendszeresen edzésre?

— Ősz óta tíznél többen vannak.

— Honnan toborozza a fiatalokat?

— Nagyon jó a kapcsolatom a testnevelő tanárokkal. Ha felfigyelnek egy-egy ügyes mozgású gyerekre, azonnal jelzik. Időnként bemutatókat tartunk, ami szintén vonzerő, mert jönnek a versenyzők barátai is.

—* Az országos versenyeken egyre gyakrabban találkozunk mezőtúri ökövívók nevével^

— Csató Sándor a közelmúltban teljesítette az aranyjelvényes szintet, válogatott kerettag. Farkas József is elérte a kerettagságot, de ő iskolai tanulmányai miatt a Csepelbe igazol. Jövőre már felnőtt ökölvívónk is lesz: a saját nevelésű Simon Tibor, aki a Kun Béla SE első osztályú csapatában harmat, vagy pehelysúlyban indult. Leszerelt, s ezentúl a MAFC színeiben versenyez.

— A szakosztály hogyan tartja fenn magát?

— Költségvetésünk évi negyvenötezer forint. Az idén ez kevésnek bizonyult, mert csak serdülő versenyekre terveztünk, s közben jöttek az ifjúsági versenyek, — mindez növelte a kiadást. Kapunk segítséget a városi pártbizottságtól, a tanácstól

és természetesen az egyesület elnökségétől is.

— Szófogadók a gyerekek?

— Általában nincs, rájuk panasz. Figyelemmel kísérjük a tanulmányi eredményeiket, ha valakinél visz- szaesést tapasztalunk, a szülőkkel együtt közbelépünk. De ilyen még nem történt.

^Edzéseken, ha iskolázok valakivel, a többiek a megbeszélt munkát végzik.

— Most mire készülnek?

— Békésen december elsején kezdődik a serdülő magyar bajnokság. A tizennégy éves Varga Jóska az 51 kilogrammos súlycsoportban harmadik-negyedik az országban. Szeretnénk, ha jó eredménnyel térne haza.

A gyerekek egy része türelmetlenül, topogva várja az edzés kezdetét, a többiek már hordják ki a segédeszközöket. S a sötét novemberi estén csak a tornaterem néhány világos ablaka és az időnként felcsattanó vidám nevetés árulkodik arról, hogy odabent megkezdődött a munka. Szerény keretek között, szűkösen, a rendelkezésükre álló anyagiakat jól beosztva — és megbecsülve dolgoznak. „Kisipari” módszerekkel gyártják az érmeket.

— pataki —