Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-27 / 279. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 27 Vígh Tamás: Az Alföld népe (bronz) Újhelyi János: Szülőföldem szép határa örékeny napsugarak 1 bukdácsolnak konyhánk tárgyain: anyám aranygaluskát szaggat. Könnyű, kicsi szellő borzolja meg az ablakon csüngő szá- dáikat, nézem anyámat. Megint tavasz van. Hányadik? Néhány éve nem számolom már. Földbe taposom a cigarettámat, felállók, nyújtózom. Anyám kezében megállt a folyékony zsírba mártott evőkanál, kérdőn néz rám. — Hová mész? Suta mosollyal mondom: — Széjjelnézek a határban. Anyám kezében megáll a zelmek leírhatalanul komplikált rendje tükröződik: nagyon is érthető érthetetlen- ség, szelíd szemrehányás, csöppnyi cinkosság és egy pici fájdalom, amely az oly gyorsan elszállt éveket juttatja eszembe. Felnőttek vagyunk mind a ketten, régóta. Az időben utolértük egymást. Együtt öregszünk majd meg. — Menjél — mondja anyám. A kelt tésztából csinos darabot kanyarít, megforgatja a cukrozott dióbélben, és szelíden eligazítja a jénai tál alján. Nem törődik velem. Akkor megyek. A falu Szélén lakunk, az utolsó ház a miénk, utánunk már a gödrök következnek. A gödrök. Gyerekkoromból visszahallom apám hangját: Ha még egyszer a gödrök közé mégy, szétcsapom a fejedet. Tavaly is belefulladt az egyikbe Kovács Lajkó... A gödrök valamikor félelmetesek voltak: mélyek, tele békával és siklóval, a felszínen egzotikus növények ringatóztak. Ma sem tudom a nevüket. Mi, gyerekek, titokban, néha megmártóztunk a vízben, de úszni én sohasem tanultam meg, arra nem jutott idő. A gödrök közt cigányok éltek, vályogot vetettek: mértani pontossággal rakott gúláik rajza felködlik előttem. Most üres minden, nem látok embert sehol. A cigányok rég beköltöztek a faluba. A táj az évtizedek során elvadult, elmocsara- sodott. S a gödrök milyen kicsinyek lettek! Ezektől féltett apám? A gyenge tavaszi fényben barnán sütkéreznek az őszről itt ragadt nádszálak, senki sem vágta le őket. Minek is? Zsombékba lépek, bokáig Süllyedek, elhalt növényeik maradványai ropognak a lábam alatt. S ekkor, alig kődobásnyira tőlem felrepül egy fácán. Kakas volt, láttam, még megismerem. A gödrökön túl van a határ. Az ezerszer megénekelt alföldi táj. Mit mondhatok ról^? Aki nem élt itt, úgyse hinné el, hogy ez a világ leggyönyörűbb vidéke. Petőfi Sándornak sem hitték el- Megyek a felázott úton, a sarat felcsapom a farmer- nadrágom szárára. Mit számít ez most? Azt az utat taposom, amelyet gyerekkoromban annyiszor végigjártam: elöl ment a tehenünk, utána én, könyvvel a kezemben. A föld most is olyan, mint a tükör, félő, elcsúsznék rajta, ha rámerészkednék. Valami mégis más. Nincsenek parcellák. Pedig hány soványka nadrágszíj volt itt valamikor! Tanú vagyok rá. Az út egyik felén frissen szántott tábla, rendesen el- boronálva. Nem látom a végit. Ide biztosan tengeri jön majd. Az út túloldalán sárgászöld zsenge vetés: búza, árpa, rozs? Már nem tudom, elszálltak az évek. S most olyan dolog következik, amit szégyellek leírni: arcomat a zSendülő vetésbe dugom. S a föld visszacsókol. Érzem az orromon az édeskés, fojtó illatot. Megyek tovább. Eljutok a kútig. Kié is volt ez a föld? Talán a Hodos Imréé? A kút mellett piros cserepes tanya állt. Hol van? Egyszer régen ide menekültem be a vihar elől, szabadjára hagytam a tehenünket. Apám kegyetlenül elvert gondatlanságom miatt. Hogy tudtad magára hagyni az állatot? Mert féltem. A felnőttek közt vártam ki az égihábo- rú végét, biztonságban éreztem magam. Csak később tudtam meg, hogy aznap délután belevágott a villám a szomszédunk házába. Porig égett. Azóta is megrettenek ha villám szalad át. az égen. A kút árva, elhagyott. A gémen mozdulatlanul áll az ostor. A kankalékon nem lóg a vödör. A kútkávához támaszkodom, lenézek a mélybe. A víztükör fodrozat- lan. Ebben a kútban találták meg az öreg Balogh András holttestét. Nagyon régen. El- bujdokolt a családjától, mert érezte, hogy fogytán az ereje, hogy terhére van a fia családjának. Nem bírt már dolgozni, még libapásztorko- dásra sem lehetett használni. Önként választotta a halált. A fia egy könnycseppet sem ejtett a temetésén. Még néhány lépés, és a birtokunkon vagyok. Ide igyekeztem tulajdonképpen. A birtokunk! Apám nevezte így a kilenc holdunkat. Itt éltem le gyermekkorom vigasztalan nyarait, többnyire a tehenünk társaságában. Lovunk is volt, egy szem. Járom a földet. Ma már lehetetlen megállapítani a határokat, ezt is egybe szántották a többivel. De középen megmaradt a szikes legelő, azt nem törték fel. Apám is hányszor próbálkozott a meddő talaj birtokbavételével. Reménytelenül, ő föld nem adta meg magát. De hol van a kiserdő a birtokunk végéről? Ott hűsöL- tem a hőségben, ott szőttem soha be nem érő vágyálmaimat. Az akácost eltüntették a föld színéről. Sárgán köny_ nyeznek a lefűrészelt tönkök. Friss könnyeket sírnak. Ezekét csak néhány napja csonkították meg az ágaiktól. A nap narancsgömb a látóhatár szélén. A távoli város lámpái kigyulladnak, idáig világítanak. Távoli város? Alig néhány kilométerre van tőlünk. Gyermekkoromban elérhetetlennek tűnt. Az alkonyi barnaságot mozdonyfütty repeszti darabokra. Jön az esti vonat. A feltételes megállóhely néhány száz méterre van. Hányszor néztem a kivilágított ablakokat: feljutok én egyszer oda? Eltűnődöm. Van-e még olyan gyerek, akinek az álmaiban személyvonat ködük? Vannak-e még otthonról elvágyódó parasztgyerekek? Egy törékeny őzsuta szalad át a réten. Hol fog éjszaka pihenőhelyet találni ezen a nagy síkságon? folyó partján megyek A J hazafelé. Nézem a vizet. A folyó sem a régi már. Valamikor széles volt, tiszta vizű, most szürke, zavaros és kénhidrátot lehelt. Igen, tudom. A város szennyvízcsatornája lett az egykori folyóból. Hiszen erre is szükség van. Fűzfák ágait söpröm el az arcom elől. A tavaszt sohasem lehet megszokni, az évenkénti örök megújulás mindig csodálattal tölt el. És élni akarással. Otthon anyám csak legyint, amikor meglát. Az arcom törtarany, a hajam kuszáit, térdig sáros vagyok. A százas égő pazar fénye szórja teli a konyhánkat. Anyám kihúzza a sütőből a barnára pirult aranygaluskát. Elém teszi az asztalra, S csak ennyit mond: — Egyél, kisfiam. HALMOS FERENC: Koránkelők Üjlielyi János: Feketevágás cimü kötetéből. (1977. Szépirodalmi Kiadó) város fölött még alig dereng valami fény, mikor megindulnak az első villamosok, autóbuszok, előbújnak az első siető emberek. Ahogy vidéken a kakas, itt ők a hajnal hírnökei. Űj nap kezdődik. Tolongva, furakodva a megállókban egyre többen gyülekeznek, hogy eünduljanak a gyárak felé újra kezdeni, tovább vinni az életet. Évtizedekig ugyanazon az úton, ugyanazokon a villamosokon. E „másik Magyaror$zág”-ban, a hajnalban kelőkében, különös színfolt a Váci út, a 3-as, az 55-ös villamos. Talán a város legöregebb villamoskocsijai közlekednek itt. Lassúak és elhasználtak. Olykor félórába is beletelik, amíg a Marx térről az Árpád-hídig ér egy-egy szerelvény. De a rajtuk utazóknak ez fel sem tűnik. Régóta megszokták már a döccenéseket, az ácsorgást, egymás rossz szájízét, a lökdösődést a tömött kocsikban, egymás testének szorítását, melegét, a ruhák különös áporodott, olajos szagát. Az arcok ismerősek. Vannak akik már évek óta utaznak így együtt anélkül, hogy valaha is egy szót szóltak volna egymáshoz. Szinte várják már egymást a megállóban. És észreveszik, ha a megszokott helyen nem tűnik fel az ismerős arc. Akiknek ülőhely jutott, többnyire alszanak, vagy újságot olvasnak. Ketten-hárman kis csoportokban beszélgetnek, alig hallhatóan, valószínű, munkatársak. Bár nem ritka az sem, hogy idegen emberek szóba- elegyednek, mintha már évek óta ismernék egymást. Itt nem tűnik zaklatásnak egy-egy alkalmi Szomszédhoz intézett kérdés, megjegyzés. Elindul a villamos. Egy idősebb ember szalad a tömött kocsi után. A lépcsőn utazók helyet csinálnak neki, három kar is utána nyúl, nehogy visszaessen, amint a lépcsőre ugrik. Sikerült. Fellélegzik a peron, mindössze egy ékelődő megjegyzés kíséri az esetet: — Papa, jó úton jár, ha biztosít — utalva a mindenki által jól ismert reklámszövegre. Csöndes mosoly nyugtázza, hogy az ügy ezzel lezártnak tekinthető. Nehéz megfejteni, de valami belső rokonság érződik itt az embereken. Talán attól, hogy aki minden reggel háromnegyed öt és háromnegyed hat között itt végigutazik, az tartozik valahová. Azok együvé tartoznak. És ugyanez az érzés fogott el akkor is, mikor befordultam az öltözőhöz vezető nyitott folyosón. Jöttek kifelé az emberek. Fáradtan, morcosán, dideregve. — Jóreggelt! — k.. .ívánok — harapták el a választ. Vagy egyszerűen csak: „Halló" — emelték fel a kezüket. Éreztem: jó, hogy idejöhetek. Itt ismernek. Szeretnek. Értjük egymás mozdulatát, mosolyát, szemrebbenését. Itt soha nem éreztem magányt. Itt jól esett még az élcelődő mondat is, amikor beléptem a műhelybe hat óra után öt perccel: — Mi az, délutános vagy? Pista bácsi ideges mozdulatai: — Na gyere már, meddig őrizgessem még azt a pálinkát. .Hogy tudtam, várnak. Azok a hajnali beszélgetések hat órától fél hétig a iádákon ülve. Szóba hoztuk a világ minden gondját, baját. Szóval: jó volt tartozni valahová. Nem valami konkrét megfogalmazható érzés volt ez bennem, inkább csak hangulat, vagy még inkább közérzet. Az együtt végzett nehéz munka, a napi nyolc óra „közös” élet, a dühöt, haragot, fáradtságot feloldó kocsmai ivászatok, a pohár melletti mélyről felfakadó beszélgetések, a közös sors tudata. , Fél kettő. Hoztam lakatot is. Átöltözök és megyek bélyegezni, ahogy elő van írva. A műhelyt a műszakváltás zűrzavara uralja. A váltótársak ilyenkor beszélik meg, mi volt, mi lesz a munka. Mit, hogyan csináljanak. Ki, miért rúgott be. Ki, miért nem jött be. Füttyösnek igaza volt. Váltótársaink még rakják a kemencét. Fél három előtt nem igen fejezik be a kiszedést. Én örülök neki, később kell kezdenünk. Füttyös viszont zsörtölődik: — Nem elég, hogy az új embert is nekem kell betanítani, még nem is kezdhetünk időben. — Nem baj. Majd rávertek — vigasztalja őt a sánta gázkezelő, aki velünk dolgozik délután. — Segítek én is. Nem értem kaján vigyorgását, de nem is törődök vele. Tényleg segít. Ketten rakják Füttyössei a. kemencét, én egyedül szedem. Érzem, az emberek figyelnek. Csak sejtem, hogy ki karnak próbálni. Vagy valami tréfa készül? Nem tudom. Az a tudat, hogy figyelnek, megkétszerezi akaratomat, összefogom, lerántom, elhúzom. összefogom, lerántom, elhúzom. Szomjas vagyok, összefogom, lerántom. Ég az arcom. Csattan a lemezen az anyag Elhúzom. Énekelni próbálok valami ütemes dalt, hogy a ritmust tartani tudjam. Ez segít. Fütyülök, dúdolok. A ritmus a legfontosabb minden fizikai munkában. Csípi a szemem az izzadtság. Most kisebb darabok jönnek a láncról. Harminc centisek, ahogy megítélem. Már nem is két sorban, hanem háromban rakják. Odajön a művezető. — Megy, szaki? — Csinálom összefogom, lerántom. Már nem húzom el, mert nem érnék vissza. Majd a végén összeszedem, gondolom. Csak nehogy megbotoljak valamiben és ráessek erre a meleg anyagra. Itt lerántom de a másik sorból már majdnem leesik az első. Odaka- pcfk. A harmadik sorból két lap már le is hull. Csattan a lemezen. Csak arrébb lököm a fogóval, hogy odaférjek. Szedem le a többit. Nem érzem az idő múlását. Nincs időm rá. Gondolkodni sincs időm. Már semmit sem érzek. Nem látok mást, csak a kemence száját és a láncon kigördülő enyhe ívű acéllapókat. Cibálom le. Durran a lemez. Reflex-szerűen kapkodok egyik sortól a másikhoz. Nem, ezt nem bírom. Mindjárt elönt a kitóduló anyag. — öreg, jöjjön hátra, segítsen kiszedni, mert itt hagyom az egészet — üvöltöm. Füttyös odaszalad, felkap egy fogót, és szedi össze a lehullott lapokat. Kicsit megnyugszom. Felnézek. Látom, hogy a kemence mögött a sánta gépkezelő röhög. Azért sem hagyom abba. Füttyössei végre megtisztítjuk a lemezt a rugólapoktól. Én szedem le, ő elhúzza. — Miért nem szólt előbb? Ez a sánta rakatta velem ilyen gyorsan. Azzal visszamegy rakni. Még hallom, hogy elzavarja onnan a gázkezelőt: — Menj innen a dolgodra, mert a másik lábad is megsántítom. Polgozok tovább. Már nyugodtabb tempóban. Nem vettem észre, hogy nem is vacsoráztunk. Negyed kilenc van. Elszaladok vizet inni. Egy üveg szódát benyakalok, de úgy érzem, még mindig szomjas maradtam. Megtöltöm az üveget. Visszamegyek. Nekilódulok. Mindjárt vége a műszaknak. Egy korsó sör volna jó. H, ■osszú ideig tartott, amíg a kezdeti mustrálgatásból, idegenkedésből az első barátságok megszülettek. Minden napra jutott egy-egy bátortalan kérdés, melyre hiába volt a nyílt, őszinte válasz. Itt előbb bizonyítani kell. Bizonyítani a munkában, vizsgázni emberségből. Mikor az ember kezdi érteni a szűkszavú megjegyzések mögötti jelentéseket, mikor érzi és érti a csöndbe merevedett arcok indulatait, mikor először hívják műszak után egy korsó sört meginni, akkor érezheti csak, hogy befogadtatott. Befogadni és elfelejteni a munkásembemél egyaránt nehezen megy. Az odatartozásnak ára van, meg kell fizetni. — Ne erőlködjön úgy, hajlítsa beljebb egy kicsit a fogó szárát, könnyebb lesz összefogni — szólal meg végül, és mint aki elvégezte dolgát, elindul a műhelyből kifelé. Részletek egy szociográfiából KÖRMENDI LAJOS Kiszámolás kardos karom Hagyom Kardszagon türiirü türürii egy lejtek hegyesen Kunhegyesen türürü türürü kettő kis új szállásom megkeresem türürü türürü három ott szép Kun madaram fogadom türürü türürü négy meglelem kedvét Túrkeviben türürü türürü öt házam kishazám melyik legyen türürü türürü mind
