Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-26 / 278. szám
1977. november 26. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 5 A kunszentmártoni diákotthonban kilencvenöt általános iskolás diák él meghitt közösségben, rendezett, családias körülmények között. Az iskoláktól távoleső, messzi tanyákból, apró településekből kerülnek ide a gyerekek, hogy ne kelljen kilométereket gyalogolniuk, utazniuk. A tanítás után irányított és szabadfoglalkozásokon, szakkörökben, klubokban tölthetik el szabad idejüket a kisdiákok. Képeink a tanítás utáni pillanatokat örökítik meg. A szakköri szobában szorgoskodó ügyeskezű fiúk tájjellegű tányérokat festenek. Rendszeres, vidám klubdélutánok színhelye a pinceklub. (Fent) Fotó: J. A. FILM JEGYZET Véres Keramikus és textiltervező Együtt alkotnak Kun Éva mezőtúri születésű kerámikus és Csete Ildikó textiltervezö közös kiállítását élénk érdeklődés kiséri a karcagi Déryné Művelődési Központban. — Kun Éva szívében Szolnok megyei maradt? — Őszintén bevallom, igen. Bár főiskolai tanulmányaim után családi körülményeim miatt Budakeszin telepedtem le, hetente járok Mezőtúrra, mivel az ottani fazekasház egyik művészeti tervezője vagyok. — Milyen motívumok jellemzik kerámiáit? — Érdekel a népi formavilág. Olyan, mindennapi házi használatra szánt konyhaedényeket, szobadíszeket igyekszem tervezni, amelyek népművészeti ih- letésűek. Karcagra teáskészleteket, étkészleteket, cukortartókat, kancsókat. tányérokat hoztam. — Csete Ildikó mióta dolgozik Kun Évával? — Két éve. összehozott bennünket a sors. meg a szükség. Éva kerámikus és konyhai, szobai használati tárgyai mellé én mint textiles odaillő, harmonikus, népművészeti jellegű függönyöket, faliszőnyegeket, térítőkét tervezek. Munkáimra jellemző, hogy szeretem a nagy motívumokat, a vidám, tiszta színeket. Ezek élénkítik a lakótelepi szobák egyhangúságát. — A munkában melyikő- jük a kezdeményező? — Is-is. Hol Éva csinál egy érdekes kerámiát, és ahhoz függönyöket tervezek, hol az én textilmintám ihletik a barátnőmet egy-egy újabb o'daillő kerámia elkészítésére. A két iparművész kiállítása november 28-ig tekinthető meg Karcagon. D. Sz. M. PEREGNEK az utolsó képek, de a nézők már szede- lőzködnek, felállnak és a kijáratot keresik. Pedig a vásznon még most „temetik” a fasiszta mészárlás áldozatait: hatalmas vaspofájú tankok nyelik, tapossák, gyúrják a földbe emberek százait. Szétválaszthatatlan, iszonyú masszává keveredik véres test és sáros föld. Megrázó, megdöbbentő képek ezek, legalábbis ennek szánták az alkotók. Vajon a közönség ilyen érzéketlen, hogy az elvárt megdöbbenés helyett már kabátját véve hazafelé indul? Ezt nem hiszem, keressük inkább másutt — a filmben — a hibát! Mert bármilyen hatást akar egy műalkotás elérni, azt elő kell készítenie. Önmagában minden — egy arc, egy tárgy, egy találkozás — közömbös és semleges. Töltést kell kapnia, akár a néző személyes élményei, akár a megelőző jelenetek által. A „Véres föld” című jugoszláv filmnek nem sikerül ez az előkészítés, hatástalan marad. Pedig a téma — a második világháború — soha nem szűnő aktualitása mindig érdeklődést kelt. Igaz, az elkoptatott ismétlések végeláthatatlan sora miatt már gyanakvással terhes a kíváncsiság. A néző óvatosan és bizonytalalanul kérdezi: a háború borzalmait, izgalmait kihasználó tucatfilm készül-e vagy önálló gondolatok megfogalmazására, a jelenünket meghatározó csomópontok keresésére vállalkoznak-e az alkotók? Bra- nimir-Tori Jankovic író és rendező sajnos meg sem gyanúsítható az utóbbival. Látszólagos szándéka nemes emléket állítani a jugoszláv partizánoknak —, de munkájának eredményessége erősen kétséges. Pedig mind igaz, amit elmond. Sőt. a film ötlete hiteles forrásból, egy újsághírből származik. Egy kisváros határában, napjaink egyik építkezésén furcsa, vörös földet forgattak ki a gépek. A vegyi elemzések ki- mutatták^ hogy emberi vér föld adja ezt a színt. E véres föld történetét meséli el a film. Németek érkeznek a városba, megkezdik a tisztogatást. Megpróbálják összeszedni a kommunistákat, de azok a partizánokhoz szöknek. Tehetetlenségük szörnyű bosz- szúban robban, fasiszta kegyetlenséggel gyilkolják halomra egy gyár munkásait. Ennyi a dokumentumokon alapuló történet. Igazsága kétségbevonhatatlan, de elmondásától méo nem feltétlenül jó egy film. Hiába takaróznak az alkotók a történelmi igazsággal, nem tudják vele elrejteni a megvalósítás fogyatékosságait. A sokadszor visszaköszönő figurák és helyezetek az önálló gondolat leghalványabb jelét, sőt szándékát is kizárják. Nem élő emberek sorsa elevenedik meg, hanem egy-két lusta ecsetvonással bemázolt bábuval játszat el sokszor látott jeleneteket a rendező. Még a színek kikeverésén sem fáradozik, korábbi filmek használható kliséit ragasztja szereplőire. Megjelenik a dühöngő német tiszt, a kemény tekintetű fiát feláldozó partizán, a szeretteit gyászoló anya, a szerelmese karján haldokló ifjú. Elhisszük, de hidegen hagynak bennünket, mert mindez csak körítése a nyilvánvaló szándéknak: csak izgalmat, sztorit keres Jankovic a világháborúban. CSAKHOGY ezzel a kalandfilmek szintjére hozza művét. Az utóbbiról tudjuk, hogy fikció, mese, de gyermeki játékossággal elhisszük és beleéljük magunkat. Ez a jugoszláv film viszont a háború borzalmait változtatja kalanddá, fordulatos történetté. Ebben a leegyszerűsített közegben éppen a kiindulópont — a véres föld kézzelfogható szörnyűsége — felesleges. — Vége a sztorinak, itt már nem történik semmi — nyugtázza a néző. Fogja a kabátját és indul hazafelé. Bérezés László EKKI GYERMEKEI? Kollégisták a Szovjetunióról A budapesti Asztalos János Kollégium huszonöt éves jubileuma alkalmából vetélkedőre hívta meg a bratisla- vai, a brnoi és a szolnoki Szamuely Tibor Köziekedés- gápgyártó Ipari Szakközépiskola kollégiumát. A nemzetközi vetélkedőre, —• amelynek témája a Szovjetunió történelme, földrajza, gazdasági, kulturális élete — ma délután a fővárosban, a KPVDSZ színháztermében kerül sor. A verseny után a KPVDSZ irodalmi színpada bemutatja Gyurkó László Fejezetek Leninről című dokumentum oratóriumát. Utazásról, életmódról Előadássorozatokat indít a TIT A Tudományos Ismeret- terjesztő Társulat szolnoki szervezete három előadássorozatot indít. A megismerés határai végtelenek című hét részből álló sorozat első előadására december 9-én kerül sor. A témája: van-e élet a Földön kívül? A havonként ismétlődő összejöveteleken az érdeklődők a vasútállomás előtti toronyház 23. omele- tén, a Kopernikusz klubban neves szakemberek előadásait hallgathatják meg többek közöt a káros szenvedélyekről, a számítógépek világáról, az orvos biológia legújabb eredményeiről. Az ország- és világjárók baráti körének programjában élménybeszámolók hangzanak majd el. A tizenkét előadásból álló sorozatban „világot járt” utazók röpítik el képzeletben a hallgatóságot Szibériába, az Ukrán Riviérára, a távoli Kubába, a skandináv államokba. Bulgáriába, s természetesen hazánk különböző tájaira. Az első előadást december 2-án este a szervezet Jubileum téri, Tisza Antal nevét vilselő klubhelyiségben tartják meg. Ugyanott kezdődik tíz nappal később a harmadik sorozat, amely a „Hogyan élek? — Miért dolgozom?” címet viseli. A hat, szintén havonként ismétlődő előadás témája az otthon, a lakás esztétikája, a társas élet, együttlét normái, a gyermek és a szülők kapcsolata, az egészséges életmód, a televízió szerepe a művelődésben, s végül a hobbi, mint időtöltés. Mindhárom sorozat előadásait dia- és filmvetítések teszik színesebbé.- . . egy tizenft napokban ötperces------------------ rövidfilm ő sbemutatóját láttam Jász- dózsán. A film címe Anyuka, rendezője Csőke József. A kis jászsági község utcáit, lakóit mutatják a képsorok, s gyermekeket, akik felnőttekhez bújnak, akiket a film megrendítő záró képsora szerint anyukának neveznek. A nevelőszülőket, akiknek népes csoportja sírva hagyta el a filmszínházat. A film kalauza? riportere Vígh Imréné, aki a gyermekvédő munka kezdetekor tanyasi jászlakból szedte össze a lelencgyerekeket, aki 1956. októberének komor napjaiban egy egész éjszakán át kártyázott a nyugatra szökni óhajtó állami gondozottakkal (nem is mentek sehova), aki néhány hónapja nyugdíjas, s nem találja helyét, elsírja magát, ha látja valamelyik „gyerekét”. A film képsorai láttán persze átviharzik az emberen jónéhány gondolat. Először is a múlt, a menhelyesek, lelencgyerekek kora. Az Est című újság írta 1935- ben: „Hogy miért ez a nagy lelencvilág Jánoshidán? A jánoshidaiak között nagyon sok a szegény ember, aki igen rászorul arra a párpengős tartásdíjra, amit a lelencek tartásáért kap. Már a háború előtt százával adta ki ide a budapesti men- hely a lelenceit”. A korabeli cikk írója senkigyermekeinek nevezi a lelencgyerekeket. A gyermekvédelem helyzetéről, az úri Magyar- ország „gondoskodásáról” hű képet fest a Pesti Naplónak 1911 elején megjelent cikke: „Ennek az évnek az első napja mások között ajándékot hozott azoknak a tizenkétesztendős gyerekeknek is, akiket — más gondozó híján — az állam neveltet és lát el egy-egy falat kenyérrel. Ezeknek a szegény porontyoknak megüzente az állam.' hogy most már nem adja nekik tovább azt a falat kenyeret... Amikor a sok szegény ember, aki annakidején magára vállalta a havi öt forintokért a halálra szánt apró gyerekeket, most megtudta, hogy a pénzügyminiszter úrnak nehezére esik leszúrnia azokat a sovány öt pen- gőcskéket is, hát nem dobálja ki egyik sem a háza elé azokat a nyomorultakat, akiket az apjuk neve helyett egy-egy számmal jegyeznek be az állami refugium könyveibe; hanem szépen megtartották őket ingyért is...” A jelen, a szocialista gyermekvédelem, a társadalmi gondoskodás korántsem mutat ilyen vigasztalan képet, sőt! 1952-ben alakult Szolnokon a gyermekvédő otthon, a mai megyei gyermek és ifjúságvédő intézet elődje, melynek feladata az az állami gondoskodást élvező gyermekek óvása, felügyelete, szocialista erkölcsű fiatalok nevelése. Az ötvenes években az állami gondozásban vétel okai elsősorban a szegénység, másodsorban egészségi és erkölcsi problémák voltak. Ma már az anyagiak miatti állami gondozásba vétel szinte teljesen megszűnt, az okok főleg erkölcsiek, nevelésiek. Az intézet kezdeti évei óta a gondozásra szoruló gyermekek száma fokozatosan nő, jelenleg 2200 gyermek részese Szolnok megyében az állami gondoskodásnak. A hőskorban a megyében csak a homoki intézet és a kisújszállási leánynevelőnek egy nagyon kis részlege tartozott az intézethez. Ma már kiveszi a részét a gyermekvédő munkából a tiszakürti fiúnevelő otthon, a szapárfalui csecsemőotthon, a kisújszállási alsótagozatú fiúnevelő intézet, a jászapáti csecsemőotthon, Kisújszálláson és Karcagon a leány-gyógypedagógiai intézet, a martfűi leányszállás és a jászberényi ifjúmunkás otthon. Szolnok megyében félezer nevelőszülő vállalja nagy szeretettel a gyermeknevelés gondjait, s nem elsősorban pénzért. Bizonyságot adtak erre éppen az említett film főszereplői, a jászdózsai nevelőszülők, akik az 1960-as évek elején, amikor a Tárná elöntötte a falut, inkább veszni hagyták értékeiket, de az állami gondozott gyerekeket a világért nem adták volna senkinek. Ezeket a gyerekeket 1954 óta a megyei gyermek- és Ifjúságvédő intézet évente üdülni viszi az ország legszebb vidékeire. 1952-ben még kétmillió volt az intézet költségvetése, ma megközelíti a 20 millió forintot. Huszonöt éve 72 forintot, ma átlag 550 forintot tudnak adni havonta a nevelőszülőknek. A szocialista brigádok néhány éve rendszeresen segítik az intézetet, de annak lakóit is, a munkahelyeken ellátják a társadalmi pártfogó szerepét, a vállalatok, üzemek üdülni viszik az állami gondozottakat, segítik a fiatalok beilleszkedését, megállapodását. a Vörös- kereszt ............................ sokat tett a nevelőszülők helyes egészségügyi szemléletének kialakításáért. A hatóságok, társadalmi szervek is segítik a 25 éves intézet munkáját, s nyilván e széles körű figyelemnek is eredménye, hogy az egykor senkigyermekeinek nevezett eldobot- takbói sok-sok szakmunkás, pedagógus, mérnök, orvos lett, társadalmunk hasznos tagjai. Hogy milyen sokat jelent a most jubiláló intézet a gyermekeknek, azt igazolja az azóta baráttá lett egykori lakó levele: „Örömmel vettem köszöntő soraitokat, melyek igen jóleső érzést keltettek bennem, melyek azt sugározzák felém, hogy mégsem vagyok egészen egyedül, van aki rajtam kívül szintén örülni tud elért eredményeimnek... Mégsem juthattam volna idáig, ha ti nem álltok mellettem, nem segítettetek volna anyagi és egyéb problémáim megoldásában. Mindezekért forró köszönetét mondok, mert a diplomát csak ezáltal tudtam megszerezni. s ilymódon annak elnyerésében részesek vagytok ti is.” K. L. Ugyanakkor Növendékek hangversenye Növendékhangversenyt rendezett csütörtökön este a szolnoki Bartók Béla Zeneiskola a Ko- marov művelődési házban. Képünkön: klarinét-trió Puskás Zoltán, Csontos Róbert és KorolovicS Lajos Szervánszky Endre Kis szvitjét játssza
