Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-09 / 238. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 9. (Eulenspiegel) FELESÉG: LATOD, NEKEM SIKERÜLT, MEGVETTE A SZERKESZTŐ A KISREGÉNYEDET. (Die Weltwoche)- RANÉZETRE KISSÉ FURA, DE BENNE VAN A CSALADOM FEJLŐDÉSTÖRTÉNETE... Walter Mende rajza) SZÖVEG NÉLKÜL Gyermekhumor Nyelvtanóra van az iskolában. A tanító felszólítja a kis Tadeuszt: — Mondj nekem fiam egy gyűjtőszót! — Postaláda — feleli a gyerek. * — Mit tanultatok ma az iskolában? — érdeklődik elsős fiától az apa. — Az ábécéből az első betűt, az i-t. — Nahát, hogy halad a tudomány — tűnődik az apa —, az én időmben még az a volt az ábécé első betűje... * — Na, kislányom, mi a véleményed a tanító néniről? — érdeklődik elsős lányától az anya. — Szép kis tanító néni, mondhatom! — Miért, mi kifogásod van ellene? — Azt se tudja, hogy mennyi háromszor kettő. Tegnap is, meg ma is tőlem kérdezte... * Természetrajzóra van az iskolában. A tanító így szól a gyerekekhez: — Ki tudja nekem megmondani, hogy miben különbözik a kenguru az embertől? — Nagy csend. Végül az egyik gyerek jelentkezik. — A kenguru abban különbözik az embertől, hogy üres erszénnyel is tud ugrálni ... * — Képzeld, apa, a tanító úr elismerte, hogy okosabb vagyok nála! — Hogyhogy? —■ Először azt mondta, hogy ha valamit nem tudunk, akkor kérdezzük meg egy okosabb embertől. Azután azt kérdezte ' tőlem, hogy mennyi nyolcszor hét... Feledékenység Egy napon Mark Twain éppen barátjának háza előtt haladt el, amikor felpattant az ajtó, és barátja vérvörös arccal rohant ki a házból. — Nézd csak — szólalt meg az író —, hát veled mi történt? — Semmi különös. Kis nézeteltérésem volt a feleségemmel, mire ő kesztyűt vágott az arcomba. — Rettenetes, milyen feledékenyek az asszonyok — jegyezte meg fejcsóválva Mark Twain. — Hogy-hogy feledékenyek? — Nos, feleséged őnagysá- ga szemmel láthatólag elfelejtette lehúzni a kesztyűjét, mielőtt az arcodba vágta volna. BIZALOM ó volna, ha több lenne J belőle. De nincs, pedig kelendő cikk. Keresi az ember és bizony gyakorta csak a pult alól lehet hozzájutni. Még emlékszem rá, hogy volt. Olykor több is a kelleténél. De hát ez a dömping áruk sorsa, hogy egyszer beborítják vele a piacot, máskor hírmondónak sincs. Hogy mi az, amit hiába keresek olykor? A bizalom. A minap a postára állítottam be egy pénzesutalvánnyal. Nekem szólt, rajta a nevem, a címzéssel és az irányítószámmal. Miközben benyújtom a csekket a kis üvegkalitkába, magamra öltöm a legbizalomgerjesztőbb ábrá- zatomat. A pénztárosnő alaposan szemügyre vesz, aztán a személyazonosságim után firtat. Nincs nálam, mondom, hiszen ebédidőben csak éppen beugrottam, de hát a csekk a nevemre szól —, hogy is juthatnék hozzá, ha nem az enyém lenne —, s hogy én vagyok én, azt magam tudom a legjobban. Nem, nem mondta a postás. Lehet, hogy a címzett maga, de az is lehet, hogy nem. Hogy is van ez, összegzem magamban a tényeket: tehát 50 százalék a valószínűsége annak, hogy én vagyok én. Ez tényleg nem sok, így valóban nem számolhatja markomba az összeget. Ekkor azonban mentő ötletem támad. Megkérem kollégámat, aki elkísért, hogy vegye fel a pénzt, miután nála ott van a személyi. A posta szigorú dolgozója elveszi barátom igazolványát, és miután egyértelműen meggyőződik róla, hogy ő még ötven százalékban sem, én — azaz a summa semmiképp nem neki szól —, zokszó nélkül fizet. De ez még semmi. A televízió egy-egy Kék fény adása után valósággal végigsöpör az országon a bizalmatlanság /hulláma. A fővárosban IBUSZ-szobát keresek. Találok is épp az alkalmas kerületben, ahol három napra dolgom adódik. Az IBUSZ- irodán annak rendje-módja szerint lekádereznek — de alaposan ám —, aztán „kiközvetítenek” a kívánt címre. Balszerencsémre a tévé bűnüldözési műsorában éppen olyan esetekről szóltak, amikor IBUSZ-lakók tettek valami huncutságot a száf- lásadók kárára. így aztán, amikor tétován megállók a pesti bérház négyszögletes udvarának kellős közepén, és körbenézek akár egy rakás szerencsétlenség, az emeleti gangról az úr hangjaként száll alá a bizalmatlan felszólítás: „Mit akar, kit keres, és egyáltalán?!...” A ma- gasságos felszólítónak elmondom a leckét; IBUSZ- lakó lennék, és a házigazdák után nyomozok. Valaki egy földszinti ajtóhoz távirányít, ahol kedves öregasszony nyit ajtót. Fonott kalács szagú, kakaó illatú és azonnal keblére ölel. Kulcsokat nyom a kezembe, a bejárati ajtóhoz, a szobámhoz, s spejzhoz, a W. C.-hez, amikor megcsör- ren a telefon. A fiam hívott fel, hogy minden rerdben van-e, mondja aztán magyarázatként a háziasszonyom, ugyanis az egyik kedves szomszéd telefonált neki, hogy vendégünk érkezett. Megnézem a szobát, takaros, tiszta, s máris otthon érzem magam. A kedves öregasszony közben mindent elkövet, hogy ne unatkozzam. Éppen a családi ékszereket mutogatja, amikor nyílik az ajtó és belép egy hórihorgas kamasz. Valamit morog az orra alatt, majd alaposan körüljár, mintha azt vizsgálná, nem egy emberbőrbe rejtett Dra- kulát hordoz-e porhüvelyem? Az unokám, mondja az öregasszony. Av egyik kedves ismerős telefonált neki a közeli munkahelyére, hogy vendégünk érkezett, és hazaugrott megnézni, hogy ki a jövevény. Mert tudja, manapság ... A fiú nyilván elégedett a látvánnyal, mert megnyugodva megy vissza dolgozni, miközben a nagymama éppen a „gyerekek” takarékkönyvét rakja elém az asztalra nem kis büszkeséggel. Hogy a három nap alatt a házmesterasszony milyen arccal engedett be esténként a kapun, az tudhatja, aki nemrég olvasta a Tíz kicsi négert. De nem járok különbül az országúton sem. Elöljáróban egy vallomással tartozom: Colombo autója gépkocsimhoz képest igazi versenyparipa és talán ezért van, hogy soha nem próbál senki lestoppolni. így aztán kimaradok azokból a kalandokból, melyekről kollégáim mesélnek. Hogy az egyiküket valahol Európa országútjain egy tolték esőcsináló állította meg. Hogy a másik egy busman fővadászt szállított az antilopok nyomába. Én pedig már ott tartok, hogy nem átallok stoposokra vadászni. Nem egyszer állok meg szakadó esőben buszmegállók táján és invitálok kocsimba ázó-fázó várakozókat — eredménytelenül. Ha egy-egy iskolába menő-jövő nebuló mellett fékezek, olyan riadt arccal nyargal el a közelemből, hogy jó időre elmegy a kedvem az utas keresésétől ... A minap aztán úgy tűnt, hogy rám mosolyog a szerencse. Zagyvaré- kason csinos, fiatal lány integet, jelezve, hogy szívesen lenne útitársam Szolnokig. Azonnal felveszem és ő kedves naivul magyarázkodni kezd. udja én nem szívesen T stoppolok. Most is megállt mellettem néhány fiatal srác, vadonatúj Ladával, Dáciával. De én inkább teherautóra szállók, vagy régi kocsikat állítok meg, mert abban legtöbbször öregebbek ülnek, akik nem próbálnak visszaélni a helyzettel. Hát nincs igazam? Mit tehetek mást, bólintok, hogy egyetértek. S ekkor gondolok először arra, hogy az sem fenékig tejfel, ha már fenemód megbíznak az emberben. Palágyi Béla A tizedik múzsa RENESZÁNSZ. Az amerikaiak ismét járnak moziba. 1976. első kilenc hónapjában az Egyesült Államok lakosai 3 milliárd 555 millió dollárt fizettek be a mozik pénztáraiba, többet, mint amennyi a mozik évi bevétele volt az 1968—1971 közötti időszakban. Az amerikai mozitulajdonosok szövetségének vezetője így határozta meg a mozi reneszánszának okát: „Az embereket flrasztja a televízió” ÜJDONSAG. A hangosfilm megjelenése óta egy fél évszázad telt el. Azóta már ismerjük a színesfilmet, a térhatású, a szélesvásznú, a sztereofonikus stb. fUmet. Lehet ezek után még egyáltalán valami újat adni a mozikedvelőknek? Talán igen. A szovjet szakemberek olyan generátort szerkesztettek, amelyek segítségével a mozi nézőterén a film lejátszása közben elő tudják állítani a nézők előtt lepergő történet „kísérő illatait”: a fű, az erdő, a tenger illatát. LEGENDA. King-Kong után a filmgyártók új meglepetést keresnek a nézőknek: francia—nyugatnémet—kanadai koprodukcióban készül 40 millió frank költséggel a „Yeti” című film, amely a legendás havasi emberről szól. A forgatásokat Montrealban kezdik el. A 9 méter magas és 1,5 tonna súlyú „címszereplő” fejét és mellkasát Olaszországban, szemét és karját Tokióban, lábát és testének alsó részét Londonban készítik el. Nők egymás között- Vajon mi az oka, hogy a nők általában nem szeretik egymást? - tette fel a kérdést egy fiatal filmszínésznő a neves francia filmcsillagnak, Germaine Dermoznak.- Nagyon egyszerű - válaszolta a művésznő -, ismerik egymást. En: — Ál ö: - Ál En: — Jónapot... De régen nem is láttam! Van ezer éve... ő: — Van bizony... Szépséges jónapot... Van bizony. Talán még ezeregy esztendeje is...'Így múlik az idő, hát nem érdekes? Én: — Es micsoda remek színe van... Igazán ámulatra méltó, hogy milyen remek színe van... Nahát! ö: — Hát színem az van, de pénzem az nincs... hehe- he... Ha csak feleannyi pénzem lenne, mint amennyi színem van, hát nem panaszolnék. Nem én, bizony isten... De maga se panaszkodhat! En: — A színemre, vagy a pénzemre? O: — Ki lát a másik zsebébe?... Azt maga tudja, én a színére gondolok... Hogy s mint az egészsége? En: — Hát, hogyismond- jam... éppen ezt akartam kérdezni én is magától, de hogy is megelőzött... nem panaszkodhatom. Azt nem. Nem mondom, csecsemőkoromban kevesebbet fájtak a fogaim... jó mi?... de azon túl semmi... Megvagyok hál- istennek. Meg. Es maga? Ö: — Én is. Hol egy asztal? Borzasztó, hogy az utcasarkokon nem rendszeresítik az asztalokat... Jó mi?... Amiken le lehetne kopogni, hogy amint maga mondta, hálisten,... mert így mondta... hálisten nekem sincs semmi bajom. Én: — És azon túl mizujs? ö: — Azon túl? Min túl? Én: — Hát úgy azon... illetőleg ezen... nem, mégis azon túl, amiről eddig beszéltünk... Azon túl mizujs? ö: — Ja, szóval azon tűi... Értem. Hát azon túl igazán semmi újság... Hálisten, mint mondta volt maga az előbb... Mert az újság lehet jó is, rossz is, ki tudja, hogy ha újság van, vagy lesz, az milyen lesz... Inkább ne legyen, nem igaz? En: — Így igaz. Tökéletesen igaz, ha már nem tudjuk ugye... izé... hogy milyen lesz, inkább ne is legyen. így a biztosabb... Az a biztos. Es a kedves nagyságos asszony... 0: — Nagyságos asszony? En: — Pardon... elnézést. A kedves elvtársnő? Ö: — Elvtársnő? En: — Hát, hogy mondjam a fenébe is, ha egyik se jő... Szaktársnő, kartársnő, polgártársnő? De válogatós, hallja!_ ő: — Dehát végtére iš kiről beszél maga? Én: — Kiről, kiről... Hát a kedves feleségéről... Róla. ö: — Ember, nekem nincs is feleségem. Nem is volt. Meg remélem, hogy nem is lesz. Agglegény vagyok, uram! En: — Agglegény? Még, hogy... szóval... nem nős ember? Megőrülök. Ki hitte volna. En mindig úgy tudtam, Povázsaikám, hogy maga nős... Hogy gyerekei is vannak... ő: — Csakhogy én nem vagyok Povázsai... Engem Kemecseinek hívnak... Én: — Kemecseinek... Ez biztos? Q: — Negyvenöt éve biztos. Kemecsei és nem Povázsai. Soha nem voltam, de nem is lennék Povázsai... Én: — Ö ó ... Elnézést, akkor összetévesztettem valakivel ... Azzal a Povázsai- val. Elnézést. ö: — Nem tesz semmit. Fő, hogy ilyen jól kibeszélgettük magunkat... A mai világban az a sok rohanás, a televízió, az újságok... Nincs is ideje az embernek jól kibeszélnie magát valakivel ... Igaz? Én: — Igaz. Így igaz. Nagyon jól kibeszélgettük magunkat. Viszontlátásra, örülök, hogy így történt kedves Povázsai... ö: — Halló ... hé ... Halló, Kemecsei, nem Povázsai. .. Ke... me... cse.. .i. Gyurkó Géza PÁRBESZÉD \
