Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)

1977-10-09 / 238. szám

Ő SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 9. I Angéla Davis ELETEM .. .A Marin in« megyei fog­i3fi. ház női rész­január le„gét valószí­c nuleg azzal a **» feltételezés­sel tervezték, hogy nem lesz sok női fogoly az országnak ebben az egyik leggazdagabb me­gyéjében. A lakosság nagyon csekély hányadát képviselő fekete, mesztic és szegény számbavételével állapíthat­ták meg a hatóságok a női börtön férőhelyigényét. Mind­össze tizenhét ágy volt a női részlegben, beleszámítva a betegszobát, a magánzárká­kat és a fiatalkorúak helyi­ségét is. Egy ilyen kicsi fogházban, vélné az ember, a felügyelő­nők is bizonyára kevésbé személytelenül viselkednek, kevésbé kegyetlenek. Élső benyomásom az volt róluk, mintha műkedvelők lenné­nek, akik megpróbálják el"- játszani a börtönfelügyelő szerepét. Csakhogy — pon­tosan azért, mert olyan jól akarták játszani a szerepü­ket — gyakran a legvéglete­sebb álláspontra helyezked­tek. Röviddel megérkezésem után összeütközésbe kerültem az egyik felügyelőnővel; ez volt az első a hasonló össze­zördülések végeérhetetlen so­rozatából. Egy januári va­sárnapon történt. A reggelt a San Fraciscó-i Examinér böngészésével töltöttem. Dél­előtt látogatóm érkezett. Alig estünk túl a bemutat­kozási ceremónián, amikor egy dühöngő felügyelőnő rontott a látogatófülkébe. — Hol az a borotvapenge? Ide vele! Ha ide nem adja tüstént, majd meglátja, mi! csinálunk magával... Nem tudtam, miről beszél. Nem is láttam borotvapen­gét, mióta letartóztattak. Hallgattam. A nő tovább hajtogatta rejtélyes követelését: — Amíg ide nem adja azt a pengét, nincs látogatás! Mereven a szeme közé néz­tem néhány mádospercig, aztán megkérdeztem, miről beszél. — Hová lett a borotvapen­ge az újságból? — kérdezte eszelősen. — Miféle borotvapenge? Miféle újságból? összefüggéstelen megjegy­zéseiből végül kihámoztam, hogy a vasárnapi újságban volt egy borotvapenge-hirde­tés, amelyhez mintapél­dányt is mellékeltek. — Nem olvastam a hirde­téseket — mondtam. — Ha volt az újságban persze, ak­kor most is benne kell len­nie. Ha abbahagyná a hisz- tériázást — mondtam —, már rég megkapta volna a nya­valyás pengéjét — s azzal visszasétáltam a cellámba. A vaskos hírlap ott feküdt az ágyamon. Nem akarván se­gíteni, mondtam, keresse csak bátran a pengéjét. A nő még mindig őrjöngve át- nyálazta a lapot, míg meg­találta a hirdetést. Amikor kitépte, és baljóslatú képpel mutatta, hogy hiányzik a penge, már bizonyos voltam benne, hogy valaki a bolond­ját járatja velem. — Nyilván kivette valaki a pengét — közöltem. — De ez a maga baja, nem az enyém. Fogalmam sincs, mi történhetett vele... Mint várható volt, a nő hangosan, megátalkodottan fenyegetőzni kezdett: — Amíg nincs penge, nincs látogatás! Meg kantinbame- nés sincs. És nagyon téved, ha azt hiszi, hogy telefonál­hat az ügyvédjének vagy fogadhatja őket! Nagyon té­ved! Türtőztetni pórbáltam ma­gam. Meg kellett mutatnom, hogy nem lehet engem ilyen piti dolgokkal provokálni. — Elmondtam mindent, amit akartam — feleltem.— Világosan látom, hogy magá­val nem lehet értelmesen be­szélni, még ha akarnék, se tudnék. Azt azonban szögez­zük le, hogy én is tudok egyet-mást a jogaimról. Na­gyon is jól tudom például, hogy nem akadályozhatja meg az ügyvédem látogatá­sát. Próbálja csak meg, majd meglátja. Sarkon fordultam, és leül­tem az ágyamra. — Mehet, isten áldja — mondtam neki. A nő, még mindig füstölögve megpen- derült és kirohant, kicsi hí­ján az ajtót is elfelejtette rám zárni. Magamra maradva átgon­doltam a helyzetet. Ha van hozzá merszük, korlátlan ide­ig elzárhatnak a külvilággal való érintkezéstől. De ha va­lóban megpróbálják meg­akadályozni, hogy az ügy­védjeim bejussanak, ők majd bizonyára kieszelik a módját, hogy bejussanak, nyugtat­gattam magam. Késő délután, nem sokkal a fegyőrök őrségváltása előtt még egyszer visszajött. Za­vart volt az arca. — Azt hiszem, bocsánatot kell kérnem öntől, Miss Da­vis. — mondta habozva. — Az egyik őr még a felvételi irodán kivette az összes bo­rotvapengét, mielőtt szétosz­totta volna a lapokat. „Ilyen könnyen azért nem ússzátok meg”, gondoltam. Másnap mentem a fegy­őrök irodájára, hogy meg­ejtsem a foglyokat megillető napi egy telefont. Fölhívtam Brotskyt, és jó hangosan és részletesen előadtam a bo­rotvapenge közjátékot. Hadd tudják meg a felügyelőnők, hogy ha provokálnak, éh készen állok a harcra. Az ügyvédek tiltakozása, melyet a börtönhierarchia több szintjére eljuttattak, megtette a magáét. S az An­géla Davis Szabadságáért Küzdő Országos Egyesült Bizottság is bekapcsolódott a harcba. Láttam, máris félnek a gyorsan terebélyesedő tö­megmozgalomtól. Tudták, a közvélemény elé teregetjük, ha bármilyen méltánytalan­ság ér. A Marin megyei fogház­ban nagyon korán szembe­kerültem az őrök faji előíté­leteivel. Egy nap a pengein­cidensből ismert felügyelőnő nyitott rám a cellámban, s kurtán-furcsán közölte, men­jek vele. Tetőtől talpig egyenruhában volt, nyaká­ban vállra vető táska, úgy nézett ki, mint aki kifelé in­dul a fogházból. — Égy lépést sem teszek, amíg meg nem mondja, mi­ről van szó — mondtam. — Jöjjön csak, jöjjön. Kereken megtagadtam az engedelmességet, erre nagy nehezen kinyögte, hogy szükségállapot van. Ettől nem lettem sokkal okosabb; további magyarázatot köve­teltem. Végül beismerte, hogy egy telefonáló bombá­val fenyegetőzött, és ki kell üríteni az egész komplexu­mot. A női foglyokat a föld­szinti óvóhelyre viszik. Hozzászoktam már, hogy a hátam mögött bilincseljék össze a kezem, ez nap mint nap előfordult. Amikor a má­sik három női foglyot is ki­hozták a folyosóra (melles­leg hónapok óta ez volt az első közvetlen érintkezésem más foglyokkal), és megbi­lincselték őket a felügyelőnők ékesszóló tanúj elét adták or­dító elfogultságuknak. A fe­kete foglyok jobb kezét a mesztic baljához bilincsel­ték. A harmadikat, egy fehér nőt nem gátolták mozgási szabadságában. így indul­tunk útnak, nekem hátra­kötve a két kezem, a fekete nő a meszüchez láncolva, s a fehérnek mindkét keze Kinéztünk a tárgyalóte­rem elé, a fo­lyosó zsúfolá­sig tömve, de a tudósítók még sehol. Várni, várni! Anyám erős- ködött, hogy kint a fo­lyosón várjam meg, amíg ki­hirdetik az ítéletet. Míg őt nyugtatgattam, hogy egy­kettőre szabad leszek, érez­hetően visszatért az erőm, az önbizalmam. A folyosón várakozó tö­megben valaki halkan dúdol­ni kezdett — egy néger spi­rituálét. Aztán másvalaki csatlakozott hozzá, ő már a szöveget is mondta: „Sza­szabad. 1972. június 4. badsággal a szívemben éb­redtem ma reggel”. Egy perc sem telt belé, s már minden­ki énekelte, anyám is. John­son hadnagy, a tudósítók és a közönség rettegett mumu­sa kidugta a fejét, körülte­kintett, de — első ízben a tárgyalás történetében — egy szó ellenvetése sem volt. • Végre-valah ára elfoglal­hattuk helyünket a tárgyaló­teremben. Howard, Dobby és Leó az asztalhoz ültek, és Margaret és Kendre között, a mellvédnél foglaltam he­lyet. A törvényszolga beje­lentette a bíró érkezését. Egy perc, és besorjáztak az es­küdtek is. Amikor megjelent az első, Margaret, aki eddig mindőnk közül a leghiggad­tabban viselkedett, fojtott hangon felkiáltott: — Jaj, ne! és lejjebb csusszant á székén. Előrehajoltam, és most én nyugtattam azokkal a szavakkal, amelyeket tőle hallottam egy perccel előbb. Hüppögve, halkan zokogni kezdett. A belépő esküdtek arcát fürkésztem, látok-e valamit, ami megnyugtatna. Egytől egyig kifejezéstelen tekintet­tel meredtek maguk elé, mint akik mind,en érzelmet odakint hagytak. Elöntött a verejték, különös gyöngeség áradt szét bennem. Mrs. Ti- mothy arcán nyoma sem volt a jól ismert, meleg em­berségnek; hideg volt és ke­mény, mint a márvány. Dé- lange szeméből is kiveszett a csillogás, üres tekintettel né­zett a semmibe. Leó jóslata, mint törött hanglemezről, visszacsengett a fülemben: „Rögtön tudni fogjuk az íté­letet, rá lesz írva az arcuk­ra. ..” Az ítélethirdetést megelő­ző jogi rituálé alatt magya­rázatot próbáltam találni ai esküdtszéknek erre a hirte­len színeváltozására. „Bű­nös!” — ez volt az arcukra írva. De hát ez lehetetlen, illogikus, képtelen! Ha csak nem a bolondját járatták ve­lem kezdettől fogva, a három hónapban, és mindig is ez a jeges tekintet bujkált álar­cuk mögött, amelyet most, íme, félredobtak. A nézőtér­re akartam rohanni, hogy megmenekítsem anyámat a kérlelhetetlen következmé­nyektől. Ezek a kétségbeesés és értetlenség szülte zavaros gondolatok zakatoltak ben­nem, akkora lármával, hogy alig-alig hallottam a jegyző hangját, aki olvasni kezdte az okmányt, melyet Mrs. Ti- mothy nyújtott át a bíró­nak. A gyilkosság volt az első vádpont. — Ártatlan! — csendült harsányan, tisztán. Elcsukló zokogás törte meg a pillanatra beállt csöndet. Franklin volt ez. Ügy érez­tem, mintha mindnyájan egyszerre, egy emberként szednénk az elfúló, súlyos lé­legzetet. Második vádpont: emberrablás. — Ártatlan! — hangzott újra. Franklin még hangosabban zokogott. Érez­tem, nem bírom tovább. De hátra volt még az utolsó vádpont, az összeesküvés. Jobb kezem erősen szorította Kendra kezét, a bal Marga­rétát. — Ártatlan! — olvasta harmadszor is a jegyző. Fel­ugrottunk sírtunk-nevettünk, kiáltoztunk, összeölelkeztünk — rá se hederítve a bírói ka­lapács dübörgésére. Arnasoft azzal a méltósággal próbálta befejezni a pert, amellyel mindvégig uralta a helyzetet. Felolvasott egy meglehető­sen hosszú részletet G. K. Shesterton Tizenkét emberé­ből, gratulált a védelemnek, a vádnak és az esküdteknek, ez utóbbiakat fölmentvén szolgálatuk alól, és lezárt­nak nyilvánította az 52613. számú, Kalifornia népe kont­ra Angéla Y. Davis bűnügyei. Anyámat olyan széppé va­rázsolta tündöklő boldogsága, hogy fiatalkori fényképeit juttatta eszembe. Jobban örültem miatta, mint bárki más miatt, magamat is bele­értve. (Részlet Angéla Davis: Életem című Könyvéből. Európa, 1977.) HINCZ GYULA: IFJÚ (Mihályfi Ernő Művészek, barátaim c. kötetéből) MEZEI ANDRÁS A szabadságról 1 Mikor az ostobák ledobták a toronyból a madarat, hogy zuhanjon akár a kő — Lenn a tajtékzó agarak. Mindenkoron az volt a szép, ha egy vérengzés elmaradt. Kinyílt a szárny a kőből is, és fennmaradt, és fennmaradt! 2 Szárnyak ura, hívlak madárnak. Vállamból sajgó hazámnak. Minden sivárság körzete: angyalok repülőtere. 3 Madár repül, a kő zuhan. A szabadságnak ege van. A vak-törvényt, mert ismeri, szárnyai alá rendeli. A kő zuhan, madár repül. A végtelen átlelkesül, ÁGH ISTVÁN A világ közepén Talán el sem mozdultam innen ahol a Somló meg a Ság csúcsai közt valaha álltam világ közepén világ mert mindent tudok a világról harminc éve is ő fakadt szirmát vigyorgottá búzánkból a ripacs kispipacs s a búzavirág ég-derűje medárdos borulat alatt szarkaláb kékebb sarkantyúja most is úgy őrzi hangomat hallgatom nyárban mintha fáznék apám volt így a tűz előtt elévült tévesztett ajándék kit menny helyett kapott a föld mert értelemmel mérhető: lehúz, emel az egy — erő. A szabadságnak ege van ! A szabadságnak szárnya van! a kő zuhan, madár repül: beteljesül! Beteljesül! Megszüli jobb és bal kezét, a hegedű a mesterét, a viselőjét a palást, akár a harag Ézsajást. Együtt Ha simogatnál szüntelen, simogatnálak szüntelen. Fénnyé válna tíz ujjhegyed. Fénnyé válna tíz ujjhegyem. Napod ragyogna tízszeres, a bőrök útvesztőiben. Napom ragyogna tízszeres, a húsok útvesztőiben. De csontjaid, mint csontjaim állnak köréd, állnak körém. Fehér erdőbe érsz te is. Fehér erdőbe érek én. Mezei András: Fehér a fehéren c. kötetéből (Szépirodalmi Könyvkiadó 1977.) . Meggy Csönd alatti csöndben kélc alatt piros zománcos vödörben letépett titok fehér nyúlok könnye lopott harmatok . déli angyal szíve már alig dobog mint a kék bazaltkő esik rá kezem pirosa tovább nő elvérzik velem Ágh István: Jól vagy? című kötetéből (Magvető 1977.)

Next

/
Thumbnails
Contents