Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-30 / 256. szám
1977. október 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 DOHNÁL TIBOR RAJZA Ivajlo Petrov: Az első titok Társbérlőim, Lili és Milojko Ivanov, kedves és barátságos emberek. Három éve házasok, és nem túlzók, ha azt mondom, hogy életük példaképe lehetne kerületünk minden családja előtt. Miloj- ko minisztériumi tisztviselő, és nagy a valószínűsége, hogy osztályvezető lesz. Tehetséges és rendkívül szorgalmas, de mindenekelőtt jó és nemes lelkű ember. Kerületünk féríiai szerint egyetlen fogyatékossága azonban van: imádja a feleségét. Megvetésüknek van is némi alapja, hiszen az asszonyok Milojkót állandóan eszményi férjként emlegetik. A férjek viszont, ha igazságosak akarunk lenni, •el kell ismernünk, hogy az igazi feleség eszményképét Liliben látják, aki szintén rajongásig szereti férjét. Míg Milojko dolgozik, Lili "egy pillanatra sem áll meg: sü- rög-forog, szőnyeget porol, süt, főz. Szobáinkat csupán egyetlen szekrénnyel eltakart üvegajtó választja el, és így jól hallom fürge lépteit. Munka közben népszerű áriákat dúdolgat. Amikor ruhát tereget az erkélyen, ablakomból jól látom. Dús haja aranyként ragyog, mindennek örül, akár a gyermek, szemében folyton csillog az öröm. Milojko mindig késő délután jön haza. Kezében virágcsokor. Szenvedélye a virág. Télen-nyáron talál virágot, s azzal kedveskedik feleségének. Egy lélegzetre feí- szalad a lépcsőn, és úgy "rohan be a szobába, mint a kincséhez siető türelmetlen fösvény. Lili az odaadó, hű feleség örömkiáltásával fogadja: — Ó, már itt is vagy! — Pillanatra csend támad. Majd Milojko kinyitja a szekrényt. — Kevés a kenyér, lemegyek és veszek. — Ne menj! Majd este én hozok. — Este moziba megyünk. — Milyen boldog vagyok! Tudtam, hogy veszel jegyet az új filmre. Azt mondják, jó. — Szén van idefönn holnapra? — Hoztam föl! — Miért hoztál? Nem megmondtam, hogy ne cipekedj? Megint sápadt vagy. Talán újra ágynak akarsz dőlni? Lili gyermekkorában sokat betegeskedett, mirigyei gyakran megdagadták. Milojko erről egy pillanatra sem feledkezett meg, sőt szinte élvezettel emlékeztette erre feleségét mindennap. — De hiszen a vödör köny- nyű — feleli Lili, — jólesik egy kicsit mozogni. — Akkor menj, sétálj a ligetben, jót tesz a friss levegő. Máskor szót fogadsz, ugye? Ismét csönd támad. Egyszer a szemközti járdán láttam egy gyereket az ablakból. Nagy sárga kri- zantémcsokrot szorongatott. Felnézett a házunkra, aztán bejött. Néhány perc múlva csöngetést hallottam. Lili ajtót nyitott, és megkérdezte: —■ Ki küldte? — Egy férfi, — Kicsoda? — Nem tudom — válaszolta a gyerek, és lerohant a lépcsőn. Lili átment a keskeny halion, és benyitott a szobájába. Aztán nem hallottam lépteit. Kisvártatva az erkélyen jelent meg új ruhát öltött magára. Tekintete hol a járókelőkre, hol a liget sárguló fái közt húzódó sétányra meredt, mintha keresne valakit. Azon a napon többször is kiment az erkélyre, szemében szokatlan öröm ragyogott. Milojko munka után hazajött. Alighogy becsukta az ajtót, zajt hallottam, olyasfélét, mint amikor ceruzát törnek ketté, Mijojkb azok közé tartozott, akik feleségük arcán akár a leg- megföghatatlanabb változást is észreveszik. — Mi bajod van? Tán csak nem-vagy beteg? — Semmi bajom — felelte Lili. — Lázban ég az arcod. — Jaj istenem, hagyd rpár abba! — válaszolta ingerülten Lili. — Egyszer az a ba- jodi, hogy sápadt vagyok, máskor meg, hogy ég az arcom. — De miért vagy ilyen ideges? — Nahát, most már elég! Még hogy én vagyok ideges? Honnan veszed ezt? Ellenkezőleg, te látszol nyugtalannak. — Az örömtől, hogy vettem neked egy csodálatos csokrot. Ügy látszik azonban, hogy nem tetszett. — Miféle csokrot? Hol van? — kérdezte Lili halkan, és hangjában némi csalódottságot fedeztem föl. — Hogyhogy? Hát nem hozta fel az a kölyök? — Nee-em! — Nahát, az a csirkefogók csirkefogója! — kiáltott föl Milojko, és fel-alá járt a szobában. —Ma reggel tízóra tájban megpillantottam az ablakból egy nőt krizantémokkal teli kosárral. Mondtam magamnak, máskor aligha találok ilyen szépet, amivel örömet szerezhetek neked. Kimentem és vettem egy csokrot. Adtam egy le- vát annak a kölyöknek, hogy hozza föl, az meg meglépett a csokorral, a csibészek csibésze! — Kár — mondta Lili. — Na nem baj. Majd megint veszel... De azt magad hozd föl, magad... — Ezentúl nem hagyom magam becsapni, de ugye csúnyán átrázott az a kölyök? — Menj, hozzál föl szenet, mert elfogyott. Olajat vettél? Nem? Tudtam, hogy elfelejted. Hányszor emlékeztesselek? Én gondoljak mindig mindenre? — kérdezte Lili, és nekilátott, hogy vacsorát készítsen. Már egy hónap is elmúlt a történet után. Milojko azonban még mindig nem tudott megbocsátani annak a gyereknek, amiért becsapta. Lili már csak románcokat dúdolgat, régi dalokat, amelyekből valami szép és át nem élt élmény édeskés bánata árad. Juhász György fordítása Valentyin Raszputyin A hatvanas évek elején színre lépő szovjet írónemzedék egyik legjelentősebb képviselője. Egy-egy új művének megjelenése ma már eseményszámba megy a Szovjetunióban. 1937-ben született az irkutszki terület Uszty-Uda helységében. Az irkutszki egyetem filológiai fakultásán végzett, évekig szibériai lapok szerkesztőségeiben dolgozott mint riporter. Írásai 1961 óta jelennek" meg. Elbeszéléseiből először a Nagyvilág című folyóirat közölt néhányat magyar fordításban. 1970-ben írt Végnapok című kisregénye az első műve, mely nálunk könyvalakban is megjelent (1974-ben). A fiatal író hazánkban is gyorsan népszerűvé vált. Járt Szolnokon is; 1975 februárjában a Verseghy Könyvtár ankétján találkozott magyar olvasóival. Művei sajátosan orosz írások. Sok szállal kötődik aklasz- szikus orosz prózához. Legszívesebben a falu világát ábrázolja. „Raszputyin faluproblematikája nemcsak híradás —az is — az élet felderítetlenebb vagy éppen figyelmen kívül hagyott területéről, hanem visszanyúlás olyan ősi szépségekhez és értékekhez, amelyek elvesztése szegényebbé tértne bennünket.” (Galvács Adél) Igen jellemző írói felfogására — most bemutatott regényére is — az a néhány sor, melyet a Lityeratumaja Gazeta egyik irkutszki kerekasztal-konferenciáján elhangzott felszólalásából idézünk: „Számomra nem léteznek pozitív és negatív hősök. Számomra csak eleven, életteli hős létezik, akinek hiszek. Az a legfontosabb, hogy az olvasó higgyen néki. Sőt kívánatosabbnak tartom, ha olyan ember, akinek negatív tulajdonságai vannak (bármilyen furcsán hangozzék ez). Azért, mert csak ilyen hősökön keresztül tudom ábrázolni a valóságos problémákat, helyzeteket, a jellemek ütközését... Vagyis az a véleményem: nem szükséges, hogy az olvasó valamilyen utánzásra való példát keressen a regényben. A könyv késztesse arra, hogy elgondolkozzék az életről, a saját eszményeiről.” Élj és emlékezz! című kisregényének — a „Kell a jó •könyv” pályázat ajánlott műve — egyik központi alakja is ilyen negatív hős: katonaszökevény. A regényt olvasva megértjük: tette szükségszerűen sodorja halálba jobb sorsot érdemlő feleségét, miután előbb mindkettőjüket kizárta a szovjet emberek közösségéből. Raszputyin itt közreadott művének magyar fordítását — mielőtt a Magvetőnél könyvalakban is megjelent — a Szovjet Irodalom című folyóirat közölte részletekben. R. I. „Élj és emléked! I" - Szabó Ágnes illusztrációjó — ■ \ Élj és emlékezz! v _________!___________J ( Részlet) allgas,, Nasztyo- na. Én vagyok. Hallgass. Erős, kemény kéz nyomta le a vállát, és szorította vissza a padra. Fájdalmában és félelmében felnyögött Nasztyona. A hang rekedt Volt, rozsdalepte, de a színe azért a régi maradt, és Nasztyona ráismert. — Te vagy az Andrej?! Istenem! Horniét!? — Onnét! Hallgass. Szóltál valakinek, hogy itt vagyok? —■ Senkinek. Magam sem tudtam. Nasztyona szeme előtt valami nagy bozontosság feke- téllett, az elfüggönyözött ablak sarkain beszivárgó kevéske derengésben: a vonásait nem tudta kivenni. Zajosan és szaporán lélegzett a férfi, mint megerőltető futás után. Nasztyona érezte, hogy az ő lélegzete is elful- lad, hiába sejdítette, mégis annyira váratlanul érte ez a találkozás, és olyan tolvaj mód iszonytató volt, a legelső szavaktól, a legelső pillanattól kezdődően. Andrej végre elengedte, s egy gondolatnyit hátralépett. Még mindig bizonytalan, elakadó volt a hangja: —■ Kerestek? — Nemrég járt itt a rendőr Konovalowal. Apával beszéltek. — Ok sejtik, hogy itt vagyok? — Nem. Apa azt gondolta, hogy egy idegen vitte el a fejszét. — De te, kitaláltad, ugye? S mielőtt még válaszolhatott volna: — A kenyerét te hoztad ide? — Én. A férfi hallgatott egy kicsit. — Hát Nasztyona, találkoztunk. Találkoztunk, mondom — ismételte kihívóan, mintha várta, s hiába várta volna, mit mond erre az asszony. — Alig hiszem, hogy itt ülök a hites felesegem mellett. Nem tanácsos most énnekem, sem teelőt- ted, sem mások előtt megmutatkoznom, csakhogy egyedül nem húznám ki a telet. A kenyér volt az,, amivel idecsaltál — újból fájdalmasan megszorította a vállát. — Érted legalább, hogy kerülök én ide? Érted, Vagy nem? — Értem. — Na és? — Nem tudom. — Nasztyona erőtlenül megrázta a fejét. — Nem tudom, Andrej, ne kérdezz! — Ne kérdezz... — hangos és szapora lett á lélegzete újból. — Mondok én neked valamit, Nasztyona, jó előre. Egy léleknek sem szabad tudnia, hogy itt vagyok. Ha valakinek megmondod: megöllek. Megöllek. Nekem már nincsen veszteni valóm. így vésd az eszedbe. A föld alól is előkerítelek. Kemény most már az én kezem, nem reszket, ha ilyesmiről van szó. — Úristen! Miket beszélsz! — Nem ijeszteni akarlak, de vésd, az eszedbe, aimit mondtam. Még egyszer nem hallod. Máshová nem mehetek, itt kell maradnom a közeledben. Hozzád jöttem. Nem apámhoz, sem anyámhoz, hanem tehozzád. És senkinek — apámnak se, anyámnak se — érted? senkinek nem szabad tudnia rólam. Nem voltam én nem vagyok. Eltűntem. De ha nem akarod beleártani magad ebbe a dologba, mondd meg most rögtön. — Miért gyötörsz? —nyögött fel Nasztyona. — Hát idegen vagyok én? Nasztyona alig tudott magáról. Mindaz, amit most .mondott, látott és hallott, valami mély és tompa bénultságban esett meg vele, amikor megmerevednek és elríé- mulnak az érzések —•, s amíg az ember magához nem tér, egy józan, megbízható és érzéketlen mechanizmus veszi át a jelzőügy eletet. Nasztyona válaszolgatott, és gyenge, visszafogott elméjével maga sem értette, hogyan érheti be ezekkel a sivár és esetleges, ezekkel a semmitmondó szavakkal három és fél év után, amikor minden nap azzal ijesztette, hogy az utolsó, és azok után ami — megszakítva ezt a távollétet — rájuk szakadt most. Nem értette, hogy ülhet mozdulatlanul, amikor bizonyosan tennie kellene valamit, legalább átölelni és üdvözölni a férjét, hiszen ezt a találkozást dédelgette eddig minden éjszaka. Meg kellene tenni... De továbbra is ülve maradt, mint az álmokban, amikor kívülről látja az ember önmagát és nem ura cselekedeteinek, csak várja, hogy mi lesz. Igen, ez az egész találkozás — a fürdőházban, az éj közepén, lopva és kétségbeesetten, úgy, hogy még egymás arcába sem nézhettek, csak érezhették egymás jelenlétét, akár a vakok, ez a keserű és öntudatlan suttogás,, ez a riadni kész félelem — túlságosan valószínűtlen volt ez, súlytalan, rosszféle öntudatlanságban álmodott viszontlátás, amelyet elűz a legelső fénysugár. Andrej megránduló, súlyos keze végigsi’klott Nasztyona fején. Ez volt az első becézést idéző érintés: Nasztyona megrezzent és összehúzta magát, és még mindig nem tudta mit tegyen és mit mondjon. Andrej visszahúzta a kezét, és megkérdezte: — Hogy éltetek itt? — Téged vártunk. — Kivártatok. Kivártatok. Megjött a hős a háborúból, köszöntsd, asszony. Hencegj, hívjál vendégeket. Értelmetlen lett volna folytatni. Olyan sok minden zúdult egy csapásra rájuk, olyan zavaros, átláthatatlan homály gomolygott előttük, hogy féltek nekivágni. Sokáig hallgattak, aztán Nasztyona észbe kapva, megkérdezte: — Fürdesz? — Fürdeni kell — bólintott sietve, és úgy tetszett, örven- dezően a férfi. — Tudom én, hogy nekem fűtötted be a fürdőt; igaz? Mondd: nekem? — Neked. — Nem is emlékszem már, mikor fürödtem. Odament a kemencéhez, csobbant a víz az üstben, ahogy belenyúlt. — Kihűlt? — kérdezte Nasztyona, csak hogy szóljon. — Megjárja. Nasztyona hallotta, ahogy a férfi emlékezvén, kitapintotta az ajtó melletti fogast, ráakasztotta a bekecsét, hallotta, hogy kibújik a csizmájából és kezdi levetni *a fehérneműjét. Alig látható, inas figura közeledett Nasz- tyonához. — Nos, Nasztyona, egyedül én nem boldogulok. Gyere, mosd le a hátam. A padlóra döntötte. A szakálla szúrt és birkaszagot árasztott, és Nasztyona egész idő alatt azon volt, hogy félrefordíthassa az arcát. Minden olyan gyorsan történt, hogy Nasztyona fel sem fogta még, máris újból ott ült, eszelősen és megtépázva, a lefüggönyözött ablak alatt a padkán, a másik padnál pedig, óvatosan prüszkölve, ott lubickolt az az ismerősforma ember, aki most újra a férje lett. Andrej befejezte a fürdést és öltözni kezdett. — Legalább tiszta fehérneműt hozhattam volna — mondta Nasztyona, kényszerítve magát, hogy egy pillanatra se legyen idegen; erőltette a beszélgetést. — ördög vigye a fehérneműt — volt a válasz. — Majd én megmondom neked, mi az, amire legelőször szükség van. Holnap pihenj, aludd ki magad, és holnapután hozd el ide a puskám, mielőtt valami vadállat felfalna. Megvan még az apus- ka? — Meg. — Hát azt hozd el okvetlenül. Aztán gyufát, sót, valami edényfélét. Magad is elgondolhatod, mi az, ami kell. Lőport az apáméból kaparj össze, de úgy, hogy észre ne vegye. — És a puskáról mit mondjak neki? — Nem tudom. Mondj, amit akarsz. Valahogy kimagyarázkodsz majd, meg nem esz. Jegyezd meg még egyszer: senkinek még csak gyanítania sem szabad, hogy itt vagyok. Te tudod egyedül, hogy s mint. Egyelőre ennivalóra is rászorulok tetőled. Ha elhozod a puskám, húst azt bizonnyal szerzek, de kenyeret lőni nem tudok. Holnapután ugyanitt, de későbben. Korán ne gyere, ügyelj, hogy ki ne lessenek. Nyugodtan, egyenletesen beszélt, a melegben észrevehetően oldódott a hangja mégis valami türelmetlenség, valami szorongó erőfeszítés érződött benne. — Megmelegedtem, megmosakodtam, még a hites feleségemmel is volt szerencsém ölelőzni. Ideje indulni. — Hová mész — kérdezte Nasztyona. — A jó rokonokhoz, a szürke farkasokhoz... Hová? ... Valahová. Nem felejted el: holnapután? — Nem. — Itt várj, s majd akkor megbeszéljük, hogyan tovább. No, itt sem vagyok. Te még maradjál, ne együtt induljunk. Neszezett a bekecs, azután csend lett. — örülsz legalább, hogy élve visszajöttem? — fordult meg a küszöbről váratlanul. — Örülök. — Nem felejtetted el, hogy ki vagyok én neked? — Nem. — Ki? — Az uram. — Az ám: az urad — mondta nyomatékosan, és kiment az ajtón. asztyona alig esz - nélve, hirtelen megdöbbent: valóban az ura? Nem valami fordult farkas volt itt vele? Hát talán felismerné ebben a sötétben? Különben is, mondják, úgy el tudnak változni, hogy fényes nappal sem lehet a valódi emberektől megkülönböztetni őket. Nem tudta, hogyan kell szabályosan keresztet vetni, hát ahogy jött, úgy és suttogta egy gyermekkorából felmerülő véletlen ima szavait. S megdermedt az áruló gondolattól: nem jobb lenne, ha valóban fordult farkas lett volna? Összeállította: Rékasy Ildikó
