Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-02 / 232. szám
12 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Megjelent újra egy okos kis könyvecske szűkebb hazánkról. A kiadó jól érezhetően nem a homo szolno- kiensis részére gyűjtötte kötetbe a Nagy Folyó bal meg jobb partjáról szóló tudnivalókat, hanem a vándor számára, aki napnyugtakor csak megáll ezért itt, de napkeltekor — nem tudni miért — már el is szelei. Én mindenesetre"" nagyon örültem ennek az útikönyvfélének. Vettem belőle egy féltucatot — Pesten! — hogy ha azok a fránya külföldiek ezt meg ezt kérdeznek tőlem, a kezükbe nyomom: ehun-i, ebben minden benne van! így is történt, — eztán mégis pórul jártam már az első esetnél. Vendégem ugyanis reklamált: jó ez a könyvecske, jó, csak az a baj, hogy a legfontosabb mai tudnivalók, azok az eredeti mostani magyar szokások nincsenek benne. Például? — kérdeztem kihívóan. Például — húzta a szót emberem, itt van ez a nincs mese. Ha két magyar beszélget, minden második mondatot így kezdenek: „Nincs mese...” Nos, ez mit jelent? Tényleg nincs mese maguknál? Nem mesélnek soha, semmiről egymásnak? Nem mondanak olyanokat, amik csak a mesében vannak meg, s az is tudja róluk, aki mondja, hogy az csak mese, amit ő beszél, meg az is meseként nyugtázza, aki hallgatja. Itt maguknál nem mondanak mesét az anyukák gyermekeiknek? Hát lehet ez, s ha igen, miért mondják, hogy nincs mese... ? No, gondoltam, itt aztán nincs mese, ebből ki kell valahogy mászni, engem ne gubancoljon bele senki ekkora marhaságba! Tudja, vágtam ki magam, olyankor mondjuk, hogy nincs mese, amikor nem akarjuk, hogy valami csak mese legyen. Mire ő: de ha nem mondják, hogy nincs mese, akkor van mese? Áh, mondtam, akkor sincs mese. Mi nem olyan hely vagyunk. Akkor meg miért mondják, pislogott vissza értetlenül. Csak! — jelentettem ki mély meggyőződéssel, s elhatároztam, hogy továbbra is ebben a logikai mederben folytatom az ideológiai küzdelmet, de barátunk megérezte, hogy már is alulmaradt, abba hagyta. Ki is húztam magam, mint ama bizonyos Pistái amikor újra sokkolt a pasas. Itt maguknál, forgatta a jegyzeteit, minden ötödik, hatodik házra ki van írva, Mese a fűnyíró gépről hogy falatozó, — fejtegette. Mondtam is enyém feleségnek, hogy lám, lám milyen igaz, hogy a magyarok vendég- és gyomorszerető emberek. De aztán megtudni, lenni valami tévedés: ahol az van kiírva, hogy falatozó, ott nem lehet kapni egyetlen falatot se, ott csak inni lehet. Biztosan fordítva van ez maguknál, folytatta, a falatozóban csak innivalót adnak, a kocsmában meg csak ennivalót. Hümmögtem, de a pasas szívós volt: csak tudja, az a baj, hogy kocsmát meg nem találok sehol. Nem létezik, hogy ne lenne maguknál, ebben a szép nagy városban egyetlen kocsma sem? Szerencsére nem kellett rögtönöznöm a mai magyar fogalmak védelmében, mert emberem újabb „értelmetlenséggel” ostromolt. Nézze csak ezt a könyvet, itt az áll, hogy a gyárak maguknál állami tulajdonban vannak, tudálékoskodott,' nos, ezt értem, ez jó is van így, de szeretném Hogy mik vannak! tudni, hogy az olyan kicsi, szóval kérdezni akarom, hogy a nem nagy érték-előállító gépek, azok kiké? Az államé, vagy nem államé, vagy valakié? Akkora gombóc nőtt a torkomban, mint egy hydrogló- bus! Mert ezzel a kérdésével teljesen összekavart. Eszembe jutott ugyanis a fűnyíró gép. Ez a fránya masina ugyanis egy hatalmas cégnek volt állami tulajdona, mindaddig, amíg meg nem jelent a telepen a hatalmas cég főosztályvezetője, s a gépkocsivezetőjével be nem tetette a masinát a kocsiba ... Azaz rosszul gondolom már megint: ekkor még mindig állami gép volt a jámbor fűnyíró, hiszen állami ember kezébe, az állam kocsijába, az állam által fizetett munkaidő alatt. A fűnyíró csak akkor vált magántulajdonná, amikor a főosztályvezető kertjében elkezdte a füvet harap- dálni. Nohogy ekkor is stik- kes a dolog, mert a gépkocsi- vezető, aki a géppel dolgozott, változatlanul az államtól kapta a fizetését. De mindenesetre úgy használta a gépet a Nagy Cég főosztály- vezetője, mintha a saját tulajdona lenne. A gépkocsivezető meg az inasa ... De az öntudatos volt — állami tulajdon nem kért a régi kisparcellás világból, ugrott egyet és — sajnos — eltörte a gépkocsivezető lábát! S ezzel a brutális cselekedetével el is érte a célját: visszaminősítették állami gépnek. Azt mondták: állami gép, állami munkaidőben állami ember lábát törte el, — fizessen tehát az állam ... No, mondom, egy pillanat alatt végiggondoltam ennek a fránya fűnyírónak a történetét, s rögtön határozott választ tudtam adni az értet- len külhoni pasas kérdéseire: nálunk sem minden gép — és nem mindenkor — az államé, de egyben biztos lehet az úr, a mi államunk olyan jóságos, hogy minden bajt a nyakába lehet varrni, tehát minden magántulajdonként használt állami gép összes baja az államé. Nincs mese! Tiszai Lajos A világ egyik legfurcsább emléktáblájának történetével találkoztam a minap, mely szerint a malaysiai Perak államban a Telok-Ansonba# vezető vasútvonal egyik pontján ’ emléktábla All a következő felirattal: „Itt nyugszik a hímelefánt, amely 1894. szeptember 17- én, csordáját védve, párbajra hívta ki a közelgő gőz- mozdonyt és letaszította a sínről." A térség állatvilágának ismerői sokáig értetlenül és hitetlenkedve olvasták e történetet. A malaysiai hímelefántok ugyanis messze földön „nyúlszívükről”, valamint arról voltak nevezetesek, hogy a veszély leghalványabb Jelére készségesen átadták a terepet a csorda hölgytagjainak. Nos, nemrég azután fény derült az emléktábla eredetére: Valaha, a múlt század végén egy masiniszta átmulatott éjszakája után elaludt a mozdonyon és a robogó szerelvény az éles kanyarban kisiklott. Büntetéstől félve ő eszelte ki a mesét a gőzparipát megtámadó hímelefántról. Az eset ezek után úgy vélem. világos: az élénk fantáziájú helyi hatóságok hittek neki és a különös esetet emléktáblával tették hitelessé.., S.AIeb: A CSAVAROK — Bocsásson meg, amott nem a maga Moszkvicsa áll? — Az enyém. — Szép kis masina. — Nem rossz. — Nekem, — hogy is mondjam csak — van valamim, ami az autósokat érdekelheti. — Es mi lenne az? — Hát mondjuk ez. — Ez mi? — Nem látja? Csavar! A menete sértetlen, teljesen használható csavar. — Dehát mire nekem ez a csavar? — Mit tudom én. A jónép azt mondja, az autósoknak mindig hiányzik valami a kocsijukból. Mondjuk egy csavar .. . Ha-ha- ha ... — Mit viccelődik itt? — Ne idegeskedjék. Tényleg vicceltem. Ha-ha-ha ... De várjon csak, van még valami. — Éspedig? — Hát látja, egy másik csavar. Nagyobb . . . Ha-haha ... — Nahát, ez azért már mégiscsak sok! Én ... én ... én azonnal hívom a ... — Talán a barátjának szüksége lenne rá? — Tudja, én ... Mondja, ki maga és mit akar? — Mindjárt megmagyarázom! Vehet tőlem vadonatúj kerékabroncsot. Moszkvicshoz valót! Itt van a kerítés tövében. A fiam őrzi. — Azt mondja. Moszkvicshoz való kerékabroncs?! FA akarja adni? Viccel, ugye? — Egyáltalán nem. — Tényleg nem? — Cseppet sem. látom, a Moszkvicsa hátsó kerék- abroncsa tropára ment. Már megbocsásson, de úgy gondoltam, érdekelni fogja. — Komolyan gondolja? És mennyiért adná? — Micsoda kérdés?! Rendes bolti áron. Semmi spekuláció. '■— Hogy semmi i.. hogy ... — Igen. Rendes áron adom. Tudja, az anyósom a városban járt és látta, hogy sorban állnak, vesznek valamit. Nohát, beállt a sorba, vett két abroncsot. Mit kezdjek velük? Autóm nincs, mégcsak ismerősöm sem, akinek kocsija lenne. Ha-ha-ha ... Tudja, amikor az ismerőseim kocsit vettek, már nem ismertek többé. Ha-ha-ha . . . — Ha-ha-ha... En megveszem. Menjünk! — Nagyszerű! Csakhát, hogyan is mondjam ... — Mi van még? — Tudja, a nagyapám megkért, adjam el ezt a két csavart. Idős, makacs ember, és a lelkemre kötötte, hogy csak annak adhatom el a kerékabroncsot, aki ezt a két csavart is megveszi. — Dehát ez nem akadály. Megveszem én azt a két csavart, ne búsuljon. Mennyibe kerül? — Huszonöt rubel darabja! — Huszonöt rubel azt mondja? — A nagyapám öreg, nem tudja mi a különbség a régi és az új rubel között. Ki a fene fog vitatkozni vele? Nem illdomos. En azt mondom, ha szüksége van a kerékabroncsra, vegye meg a csavarokat is. — Hm, mit tehetek? Megveszem. Hol szerzek én abroncsot. . . — Na látja, mégiscsak akad olyan ember, akinek szüksége van a csavarokra ... (Baraté Rozália fordítása) NevV nagyvilág Belgrád — Gosa, Gosa, hát te is feladtad az elveidet? Pedig égre-földre esküdöztél, hogy nem nősülsz meg soha .,. — Tudod, Dusán, olyan magányosnak éreztem magam, mint egy kivert kutya. — És most hogy érzed magad? — Egyre többet vágyódom a magány után ... Varsó A szép Mariella születésnapjára udvarlójától gyönyörű nyakéket kap ajándékba. A lány nézi, nézegeti, majd hálásan rebegi: — Igazán szép tőled, Mar- cello, hogy megjegyezted: nem szeretem a csokoládét... Hamburg Halpemné rohan a férjéhez, aki gondtalanul söröz- get a vendéglőben: — Gustav, az a férfi ott előbb kihúzott a vízből, amikor fulladoztam. Igazán odamehetnél és megköszönhetnéd neki. Halpem legyint: — Felesleges, Ilse. Az a férfi már kétszer volt itt, és bocsánatot kért tőlem.. Zürich Egy járókelő a késő esti órákban meglát egy ácsorgó kisfiút az utcán és megkérdi tőle: — Mondd kisfiam, ilyen későn nem kellene már otthon lenned? — Miért kellene — felel a gyerek —, nem vagyok én nős ember!... Párizs A bíró szigorúan szól a vádlotthoz: — Asszonyom, ön bizonyíthatóan megcsalta a férjét. Tetten érték a kedvesével! — Igen, bíró úr — védekezik az asszonyka, —, csakhogy előbb ő csalt meg engem! — Hogyan? — Azt hazudta, hogy elutazik .. Moszkva A papa megkérdi a kislányát: — Az édesanyád megy ma valahova, Marina? — Igen, apu, moziba. — S mit hallottál? Vele megyek? ... // Őszi fintorok Menő gazdaság (Berki Imre rajzai) Katymári lakótárs magányossága A „Fizetsz míg élsz” elnevezésű lakásszövetkezet új, tízemeletes háztömbjében Katymári Zoárd megkapta két és fél szobás, összkomfortos lakását. A beköltözést követő este családi körben megtartották a lakásszentelőt. Ez alkalommal Zoárd — ötévi háborúság után — összebékült anyósával. Csodálatos este volt, s csak részben rontotta el a hangulatot, hogy Zoárd öt perccel a békekötés után — tévedésből — a fürdőszo- t>a helyett a lépcsőházi hulladékledobó- ba vezette rövidlátó anyósát, majd zavarában így védekezett: ,.Ó. hát csak a hatodik emeleten lakunk .. . hehe .. ." A jól sikerült lakásszentelő másnapján Zoárd elhatározta. hogy összeismerkedik szomszédaival. Nemrég egy cikket olvasott arról, hogy az urbanizáció fokozódásával együtt jár az emberek elmagányosodása, nő az egymás iránti közömbösség, kihal a barátság, a jószomszédság, ö ennek elejét veszi! Ügy döntött, hogy sorba becsönget a lakásokba. és bemutatkozik az alatta, fölötte és vele egy szinten lakóknak. Az első lakásban nagydarab, vörösarcú, kopasz férfi nyitott ajtót. Katymári Zoárd szívélyes mosollyal arcán bemutatkozott : — Jó napot kívánok. Katymári Zoárd vagyok. Én lakom itt a hatperket- tőben. két gyerekemmel és feleségemmel. Eljöttem bemutatkozni. — Éhe — mondta a nagydarab, majd kezet se nyújtva hozzátette: — Taskonvi. És becsukta az ajtót. Katymári lakótárs, aki annyit olvasott és hallott a lakótelepen élő emberek magányosságáról, bezárkó- zottságáról. kissé meglepődött, Taskonvi lakótárs barátságtalan viselkedésén. Becsöngetett a következő lakásba. Csinos fiatalasszony nézett ki a biztosítólánc mögül: — Villanyszámla? — Nem, én ... — Gázszerelő? — Dehogyis, én csak... — Ja, persze, a lakógyűlés. Tudunk róla, a férjem majd lemegy. Elnézést, odaég a rántásom, viszontlátásra. A harmadik lakás tulajdonosa udvariasan fogadta a már re- ménytvesztett Katymári t. Bevezette a nappaliba, a legkényelmesebb fotelba ültette, kávéval és szilvapálinkával kínálta, és egyetértőn bólogatott, amikor Katymári a nagyvárosi ember elmagányosodásáról beszélt. Később ő vette át a szót: — Én sok jót hallottam már magáról Katymári úr. Többek között rendkívül tetszett az a kis eset az anyósával a szemét- ledobóban. Mivel magának már tapasztalata van az ilyesmiben. szépen kérem, segítsen. Jövő szombaton jön látogatóba az anyósom, ha elvinné őt egy kis sétára a lépcsőházba, nem lennék hálátlan ... Katymári keserű szájízzel búcsúzott. A negyedik lakásban az, enyhe szilva- pálinkabűz miatt részegnek nézték, az ötödikben a házigazda volt részeg. A hatodikban a tulajdonos anyósa nyitott ajtót, és a kudarcoktól dúlt arcú Zoárd bemutatkozására harcias „Hát maga az!” felkiáltással válaszolt. Zoárd alig tudott félreugrani az ajtón kiröpülő húsdaráló és gyúródeszka elől. Ez az incidens végleg elvette Zoárd kedvét az ismerkedéstől. Megtört emberként botorkált vissza lakásába, s háborgó szívvel omlott kedvenc fotelébe. Csengettek. „Ki a fene zavar, pont most” — morogta Zoárd és ajtót nyitott. Az ajtóban nyájasképű fiatalember állt és bemutatkozott: — Derecskéi Hugó vagyok a háromper- négyből. Eljöttem bemutatkozni, ismerkedni, beszélgetni egy kicsit a lakótárssal. Katymári Zoárd derűsen biccentett, majd „Pillanat, mindjárt jövök ...!” visszament a lakásba, és kisvártatva visz- szatért —■ kezében a húsdarálóval és a gyúródeszkával.. . Szabó János —
