Szolnok Megyei Néplap, 1977. október (28. évfolyam, 231-256. szám)
1977-10-23 / 250. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. október 23. 160 ÉVE SZÜLETETT ARANY JÁNOS A tölgyek alatt De tölgyek alatt, Valamerre jártam, Szülőhonomat Margitsziget — Csakis ott — találtam; S hol tengve, tunyán Hajt, s nem virul a tölgy: A tölgyek alatt Volt bár Kánaán, Szeretek pihenni, Nem lett honom a föld. — Hova el nem hat Város zaja semmi. A tölgyek alatt Zöld lomb közein Még most is el-ülök; „Áttörve” az égbolt Bűv-kép csalogat, S a rét mezein Vegyül árny- és fényfolt. Ábrándba merülök; Hajó-kerekek A tölgyek alatt Zubogását hallom... Oly otthonos itten! „Hajrá gyerekek: Évem leapadt: A vízi malom!" Íme, gyermek lettem, Mint mikor a tölgy Sudárát megmásztam, Hol seregély költ — S vígan madarásztam. A tölgyek alatt lm, meglep az alkony, Hűsebb fuvalat Zörög át a parkon; A tölgyek alatt Felhők szeme rebben: Több egykorú társsal Haza sietek, Madárfiakat Jobb ott, melegebben, Kifeszíténk nyárssal; Ki vén, ki beteg... Jó tűz lobog ott, Zizeg a kis bogrács — S ha bealkonyodott, Haza már egy ugrás. A tölgyek alatt Vágynám lenyugodni, Ha csontjaimat A tölgyek alatt Meg kelletik adni; örömest valék én, De, akárhol vár Bár a madarat A pihenő hely rám: Hagytam utóbb békén; Gyermeki önző Komor’ ifjú ábránd Veszi ösztönző ’ Egyszerűen bár, Tölgy lenne a fejfám! Szárnyára, s tovább ránt... (1877. aug. 5.) Juhász Ferenc: Arany János ünnepén (Részletek.) Egyre többet nyúlunk művei után: megnyugvást keresve. Egyre többet lapozzuk csodálatos és érzékeny könyveit, utolérhetetlenül magyarul megírt -.könyveit szikkadt, csillagtalan éjszakáinkon, fénymohás és eső- §zögesdróttal körülgöngyölt nappalaink csöndjében: magunkat keresve és veszteségeinket. Történelmünket és halottainkat. Pedig neki sem adott könnyű időt és könnyű életet a sors. És miféle megnyugvást adhatnak az ő könnyei ? A nem-könnyű, paraszti gyerekkor után, a tétova, Bolond-Istók-léptű, latinpalástú ifjúság után jött a végzetes, a csodás, a feledhetetlen, a mámon'tó., a kegyetlen, a megváltást ígérő, a Krisztusként-átlényegí- tő, a mindentmegértő, a so- hase-lesz-többé, a diadalmas, a tűz-számyakat-nö- vesztő, üstökös-pillanat: és begöngyölte tűzuszonyával és betakargatta arany-szárnyaival és körülhömpölyögte fény-csápjaival és foszforesz- káltak sejtjei, nappalai és éjszakái, álmai és énekei: de csak egy pillanatig, aztán szétrobbant millió szilánkká és elemi részecskévé a reménység-üstökös, s nemcsak az országot égette benne és körülötte, de kiégette szíve duzzadt gyökereit is, hogy szíve olyan lett, mint a sugárállatkák kő-likacsokkal és kő-csövecskékkel csipkésen áttört és beszőtt háza. S ki tudja benövi-e mégegyszer ezt a kőcsipke-dermedtséget valami egysejtű reménység, boldog sugárállatka, remeg- ve-csillagzó hit, tobzódó- csápú fény-koszorú? Mert mi jött ezután? Bujdoklás és reménytelenség, nemzeti depresszió és vacogás, csügge- dés és keserűség. Kortársai maradtak csak, nem szellemtársai. s akik élve-maradtak, azok is tábolyba-hullók, té- bollyal-szakállasak. Petőfi teste kifosztva, más testek közé hajítva bomlik, szívják és eszik és tépik ismeretlen gyökerek szívókorongos, gyö- kérvég-agyú csápjai. Mert mi maradt ezután ? A sírás, a hűség, a panasz, az öngúny, a némaság és az újrakezdés. -Mert mi maradt ezután? Nem a haza, annak eszméje csak; s zengő nagy énekesősök és apák a történelmi időben, s rokonszenvedők Európában és a magyar történelemben : költők, éposz- írók, Shakespearek, Bumsök, Aristophanesek... ... És mégis: micsoda boldog század volt az a magyar XIX. század, miféle szent anyák, akik szülték Vörösmartyt, Petőfit, Széchenyit, Kossuthot, Eötvöst, Bajzát, Kemény Zsigmondot, Tompa Mihályt, Deákot, Vajda Jánost, Batthyány Lajost és Arany Jánost? Volt-e, és lesz-e még történelmünkben század, amikor ennyi tiszta és nagy férfiút, a tehetség és a jellem óriásait szülték a szenvedő és ' nagyszerű anyák? És volt-e feketébb és véresebb csillagzuhogás, mint az ő haláluk? Arany János, akit a nyugalom jegyesének mond a renyheség és a megszokás: már a kezdetekben az indulat, az izgalom, a dúltság, az ingerültség, a nyugtalanság és ámulat, a bánkódás és fölemelő irónia, a töprengés és szigor embere volt, nemcsak nyelvünk aranyművese és aranykovácsa, de volt a hűség, a modernség, önismeret, emberség és magyarság küldötte is, népünk legjobb tulajdonságainak emberré- varázsolt szelleme, és mindvégig a levert forradalom gyásza, Petőfi Sándor hatalmas siratása. Szíve Petőfi ismeretlenbe-görgetett, halál- hörgése, halálhörgésbe, emberüvöltésbe, részeg és tébolyult lónyihogásba, óriás ló-szempillák verdesésébe, szétrepedt ágyúk lőporfüstjébe, dögmadár-rikoltozásba és pacsirtaszóba-foszlott testének virágzó csöndes temetője, áldott tetemének behavazott kertje. Ez a költő, akiről azt mondják, mindig a tapinthatót, a megfoghatót kereste, mindig a valóság bizonyítékait, ez a nagyon- magányos, nagyon-földönjáró ember, akinek szép szava jövendőnk virága, a reménység kertje, akinek szava a megtartó bizonyosság: mégis költészetünk legnagyobb álmodozója volt. Époszi álmaiban álmodott népének olyan múltat, amilyen talán sohasem volt: bölcset,_ bájosát, haragosat, tisztát, jószívűt, arkangyal-indulatút, virágzó asszonyi rózsacsipke-fákat, nehéz tarka lepedőkkel, aranyrojtos bársonyszoknyákkal és álarcos vas-sisa- kokkal felöltöztetett lovakat, páncélinges és páncél-meíiényes, páncélcipős és páncélkesztyűs tiszta lovagi hősöket, bölcs sámánakot 'és még bölcsebb királyokat, szerelmet és hűséget, csak-tisz- ta-vonású rendíthetetlen tiszta népet. Képzelet-múltat épített, habzó, áradó, vérző, virágzó, bocsánatos középkort, nem Boschit, nem is Brueghelit, de Arany-Jáno- sit. Miért tette? Hitte, hogyha visszafelé építjük a múltat: úgy építjük jövőnket? Hitte, hogy csak a múltból érthetjük meg a jövőt? Épített óriási Álmodozás-üvegpalotát, Jégvirág-országot. Miért tette? Hiszen kicsit az történt vele is, mint mese- kölykeivel a Rózsa és Ibolyában: mire hajnallik, elosz- lik a fényben a köd-palota, s a varázslat ártatlanjai nem paplanos ágyban ébrednek, d.e a harmatos földön. Egy század szétfúvása után miért is várnánk feleletet? Hiszen végső feleletet adni csak ő tudna, aki, ha kellett, halF- gatni is úgy tudott, mint senki más. Felelni csak ő tudna, nem a kései utód, csak ő, Arany János. PAP KÁROLY: Interjú egy özvegyasszonnyal válaszolom —, leinte bizony sehogy sem akartam hozzámenni szegény megboldogult Dávidomhoz. Erős, szép lány voltam... Reisz- berg Dávid özvegye föláll, és mutatja magát: — Azt hiszem, ez még ma is látszik rólam valamicskét. .. — Igen - kétségkívül! —• .. .Szegény Dávidomon pedig nemigen volt mit nézni. Jöjjön csak! Nézze meg, milyenek voltunk az esküvőnkkor. Az özvegyasszony bevezet a benső szobába, és a falon, az ágy fölött függő nagy fényképre mutat. Derék, szelíd emberek nászra váró szolid szögletességével áll ottan Reiszberg Dávid és menyasszonya. Mintha fából vagy inkább rongyból lennénk. Á menyasszony mereven a masinára néz, a vőlegény még merevebben néz a menyasszonyra. A menyasszony hosszú, a vőlegény rövid, a menyasszonyon látszik már, hogy majd szépen meg fog hízni, hogy szikársága csak a lányságáé, a vőlegényen látszik, hogy nemsokára szépen meg fog halni, hogy gyönge, csenevész volta csak a halálé. Hallgatok. — Pedig ebben az időben — mondja az özvegy — még aránylag jól nézett ki szegény Dávidom. — Szinte sugárzik az örömtől — felelem —, nagyon szerelmes lehetett! Az özvegy gyászosan mosolyog: — Az volt szegény mindég! Azt szokta mondani: Tresz- ka, te vagy az én égi lajtorjám! Mikor hozzám ért, nem győztek az ujjai táncolni. Olyan furcsa volt ilyenkor szegény, dadogott: Milyen nagy a te tested, ez az, amit úgy szeretek, olyan nagy... ez az, ez az, szegény Dávidom tízszer is elösmétel- gette ezt. Néha nevetnem kellett szinte, olyan furcsa volt. — Tényleg, ez furcsa volt — mondom halkan. — Mikor aztán megölelt, szólni sem tudott szegény! Az özvegy zsebkendőt húz elő, és könnyeit törölgeti. —■ Magához képest — töprengek a fénykép előtt — szinte törpécske volt. — Igaz — feleli az özvegy —, az volt. Mondjam is neki, míg jegyben jártunk, hogy nem szeretem. Ilyenkor azt felelte, hogy ő azért mégis elvesz engem feleségül. Nem is férfi az, aki ilyet tesz, feleltem neki. Erre aztán borzasztóan megharagudott. — Hogy én nem vagyok férfi — kiáltotta —, én nem vagyok férfi! Éppen az az igazi férfi, aki ilyesmit meg mer tenni. Egy nőt feleségül venni, aki szereti az embert, az nem kunszt — mondta. Nagyon mérgelődött szegény Dávidom. Pedig csak Jí,, ÍK Y HÍ: •'■y 1 n '< h 0 r J í* 1 LfaUÍ eyy A^A^<" 'Utv «<«** • ' •vyLör f ' Jx-H'r t^n-' éh. / n/rkrt ‘ ili AciUna H ; 'P * l/ h< t ( ihUih Aj in** f U <*** - * - * 4W** ■*. ^ ">■) ( >*71r & , Egy lap a „Kapcsos könyv,,-ből ugrattam szegényt. Igazán; hiszen olyan jó, derék ember volt. És mindenki tudta róla, hogy milyen jó, dolgos ember. Hányszor hallottam: — az isten is férjnek teremtette. Az özvegy visszavitt az első szobába. A cseléd ozson- nát tálalt. De úgy eltűnt már az étvágyam, mint a pinty. Nem nyúltam hozzá semmihez sem. Az asszony biztatott. — • Köszönöm — mondom —, nem szabad sokat ennem — és valami kifogást kerestem. — Miért? — kérdezi az özvegy, és nagyokat harap a kuglófból, és hörpint a habos kávéból. — Egyszerűen azért, mert sohsem bírok megfeledkezni arról, hogy magyar író vagyok. .. Kérem, beszéljen csak tovább. — Hát —■ kezdi az özvegy —, utolsó napig ingadoztam. Ha elképzeltem levetkőzve... gondolhatja, milyen áldozatot jelent számomra, hogy férjhez mentem ilyen kicsiny, beteges emberhez. De láttam, hogy mennyire szeretett, istenem, nem volt szívem nemet mondani. És, mikor már a felesége lettem, sohse bántam meg a házasságomat. ötven hold bérleten kezdtük; de szegény Dávidom keze alatt csak úgy égett a munka, és mintha magától növekedtek volna meg a holdak... Ami pedig engem illet, elmondhatom magamról, hogy takarékos asszonya voltam. — És a szerelemben? — kérdeztem hirtelen. — Oft mért nem takarékoskodtak? — Mivel tíz gyerekünk lett? Istenem; én beértem volna kettővel is. Szegény Dávid akarta. Én számtalanszor mondtam neki, hogy ez nem nekem, hanem az ő szervezetének árt, de az a kis ember ilyenkor elkezdett dü- höngeni. — Ha akarlak, akkor akarlak! — mondta. — Hiszen itt vagyok mindég melletted, nem röpülök el — csitítottám. — Ha elröpülsz, ha nem röpülsz, nem akarok tőled ilyesmit hallani. — De hiszen én a te javadat akarom, feleltem neki, de higgye meg, hiába volt. Csak mérgesebb lett. Azt mondta: — Én tudom, mennyit bírok ki, és mennyit nem. Ne halljam ezt még egyszer... — No hát ilyenkor mit csináljak. Ráhagytam szegényre, pedig egyre rosszabbul nézett ki, majd a szívem kiesett, ha rápillantottam. Most átszellemül az özvegy: — Istenem — mondja —, milyen pontosan emlékszem minden egyes szavára. De nem lehetett vele bírni. Ilyen volt szegény. Nem hallgatott rám soha. — Persze — mondom, és így született a nyolc gyermek. — Tíz, mert kettő szegényke meghalt. — És ezt mind el kellett tartani ? e még hogyan ! Dávidom, szegény, ebben a tekintetben is pedáns volt. mondtam neki, amit az időseb- bátrán viselhallatlanul Hányszor hogy azt, bek kinőttek, hetnék a fiatalabb gyerekek. Mi nem tehetünk arról, hogy nincs ezer hold földünk. Ezt csak azok tehetik. Szegény Dávidom ilyenkor is fölfor- tyant: Most még nincs! dé lesz! Esküszöm, Treszka! Te nem tudod, ki a te urad! Majd meglátod! Csak hagyj! Az özvegyből megint kibújt a sírás: — Hát azt hiszi, nyugodott addig, míg nem lett ezer hold bérletünk? Se éjjele, se nappala nem volt szegénynek. Néha csak arra ébredtem. hogy avval a nyápic kis testével ott ült az ágya szélin, egy ingben, gatyában, és motyogott hold földekről meg arról, hogy az ő felesége nem akarja elös- merni, micsoda ura van neki! Hogy ő, ha akarja, nem ezer, de tízezer holdat is előteremt. — De Dávid — mondtam neki sírva —, hiszen tudom én, hogy te vagy a legkülönb gazdálkodó az egész határban, csak féltelek ettől a túlfeszített munkától. .. — De nem mondhattam tovább. — Mért féltesz? —■ ordította szegény rekedten — mit féltesz? Hát ki vagyok én, hogy engem félteni kell? Talán azt akarod, mondani, hogy gyönge vagyok? Törpe vagyok? Mi? Csak ki vele! te, te — és vadul rám vetette magát. De nem ütött ám meg, ó. sohasem tett ő ilyen rosszat, hanem megölelt... z özvegy sir: — Látja uram! — mondja. — — Ilyen em- én szegény Dáhallott már bér volt az vidom. Hát ilyet...? — Nem, sohasem — felelem, és mivel magyar író létemre sem bírok eléggé kormányhatározó gyomorral, beleharapok egy szelet kuglófba. Az özvegy elgondolkodik: — Mit gondol, nem a barátai, ösmerősei ugratták szegényt avval a törpeséggel? Mert ami engem illet, és a köztünk lévő különbségét sohse érintettem jegyességünk óta. Sőt, higgye meg, mindég olyan ruhákban jártam, amelyek kisebbítettek, és magos sarkú cipőt sohsem húztam volna föl a lábom- ra. Az özvegy sóhajt: — És mindezek után még volt pofája az ösmerőseim- nek azt beszélni, hogy én agyondolgoztattam szegény Dávidomat. Pedig hiszen most már hallhatta, uram! Egész életemben éppen emiatt harcoltam vele. Óvtam, uram, jobban már nem is lehetett. De csak hadd, beszéljenek! A nyomorultak! Irigyelték tőlem szegény Dávidomat. Bizony, örülhetné*nek, ha az ő férjeik úgy teljesítenék a dolgukat, mint az én szegény Dávidom tette. Mert annak ellenére, hogy én sohse szűntem meg a lelkére beszélni! — Dávid, Dávid, az istenért, ne dolgozz annyit! —, meg annak ellenére, hogy nyolc . gyermeket fölneveltünk, mégis nemhogy ezer, hanem ezer hold bérleten fölül ötszáz hold tulajdon földet is hagyott hátra szegény. Ó istenem, ha ő valamit akart! Nemhogy törpe lett volna, talpig igazi, erős férfi volt. Isten nyugosztalja szegényt. Fölállök, egy szelet kuglófot még a zsebembe csúsztatok. — Ha megengedi — mondom szégyen nélkül. — Tessék, tessék — feleli az özvegy —, vigye az egészet. Én tud,om, mit tesz az, koplalni! Aztán csak írja meg, amit hallott. Nálam nincs titok. — Megcsókolom az özvegy kezét. Húsos, nagy pracni! — Utolsó —, ahogy nyom! — Állítottam szegénynek egy olyan síremléket, hogy majd megpukkadtak azok a jó ösmerősök. Ha nem rös- telli, nézzen ki a temetőbe. — Kimegyek majd — felelem —, valószínűleg ott fogok meghalni, mert odavaló vagyok. Majd beszélni fogok a kedves férjével! — Ugyan, ugyan — nevet az asszony utánam. A majorba most berobog egy homokfutó, és abból egy vadászkalapos férfi ugrik kiT Ránézek. Gondolom: ez megüti a két métert. Itt még lesz új lagzi! szóig — felelem mondta, asszo(Az író születésének 80. évfordulójára megjelent „A fölbujckanó ember” című kötetből. Magvető, 1977.)
